Elveszett valóság

Cím: Elveszett valóság
Korhatár: 16
Műfaj: kicsit pszichológia dráma, kicsit romantika
Szavak száma: 7199
Figyelmeztetések, jellemzők: AU, slash

Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásában semmiféle anyagi haszon nem vezérelt, minden jog az írónőt és a Warner Bros filmstúdiót illeti.

Szerzői megjegyzés: Számomra a kulcsként kapott dal a feszültséget jelképezi. Feszült, lassan oldódó, majd miután eljut egy bizonyos szintre, megáll, míg be nem következik… talán a tragédia. A Mátrix is egyféle „más világ”. Harry és Charlie is mások. 

Tartalom: Vannak megteremtett világok, éles látomások, amik ellen nehéz védekezni. Más-más valóságban élni, és megérteni, elfogadni a másikét nem könnyű feladat. 

Ginny négy évvel ezelőtt elveszett a családja számára, és önmagát sem fogja talán már soha megtalálni. A Weasley família gondoskodó, és nem az a feladós fajta, Harry lelkiismeretesen eljár egy gyógyítóhoz, hogy javítsanak a helyzeten, miközben igyekszik megbékülni a bűntudattal, amiért boldog szeretne lenni, és egyszerűen csak szerelmes. Ebben pedig mindvégig Charlie lesz a társa.

Kulcsok: 1. Esküvő, 2. Rob Dougan – Clubbed To Death

A tovább mögött olvasható a történet, jó szórakozást!

A történet .doc formátumban olvasható itt is.

Elveszett valóság

Harry félig öntudatlanul emelte fel a fejét, már nem igazán tudta számon tartani, hogy a barátai, és a családjának tartott Weasley testvérek közül ki van még viszonylagos épségben. Tegnap – talán tegnap lehetett –, mikor Ron fájdalmas kiáltásaira tért magához, csak hogy aztán a szívét szorító bűntudat és a látvány ismét a sötétségbe taszítsa.

Két napfelkeltével később – látta egy vékony sávban az eget a cellája ablakából, és kettőig még képes volt elszámolni kásás aggyal is –, egyre erősebben érezte, miként gyűlik benne a harag és az eltökéltség. A halálfalók sokan voltak, de tudta, hogy a vele raboskodó barátai harcolni fognak, ha kell. Voldemort, ő az egyetlen tényleges ellenfél. Ő, és a fájdalom, az összetörtség, és az aggodalom a többiekért.

Mikor lehunyta a szemét, hogy a teste kínjairól elterelve a figyelmét gondolatai szövevényébe ringassa magát, Charlie rémlett fel előtte. Az, mikor a vörös hajú férfi az átok elé gurult, amivel Ront akarták sújtani, hogy összeszorított szájjal tűrje a fájdalmat, majd ahogy véget ért, lángoló tekintettel nézett fel Lestrange arcába. Gúnyos kacaj következett, és Charlie kemény vonásokkal, a fogaival elharapott, vértől piros ajkakkal nézte végig jutalmul, hogy öccse kiáltva vonaglik mellette. Hosszan, talán túl hosszan is.

Aztán Charlie ránézett, egyenesen a szemébe, és Harry ijesztően sok dolgot olvasott ki a tekintetéből. Megrendült, és csak bámultak egymásra, miközben körülöttük zihálás és tomboló halálfalók zsongtak.

Aznap, sajnos fogalma sem volt róla, pontosan melyik nap, Ginny zokogását hallgatva a hideg falnak döntötte a fejét, és tudta, ha törik, ha szakad, a legközelebbi alkalommal, mikor kirángatják őket a vérrel szórt, kínzással teli terembe, cselekednie kell.

Emlékezett Charlie tekintetére – sosem lesz egyedül.

~^~oOo~^~

Harry idegesen igazította meg dísztalárját, az alatta lévő fekete nadrág övét, és a kifogástalan, mélyzöld ing ujját, hogy épp csak kilátszódjon a talár anyaga alól. Ginny ragaszkodott a szokásos fehér ing helyett a zöldhöz, noha Ron számtalan szájhúzós megjegyzéssel illette, mondván, mennyire mardekáros is ez így. Harryt természetesen a legkevésbé a színek érdekelték.

Mikor végzett, és úgy ítélte meg, most már kisétálhat a többi jelenlévő elé, intett Ronnak, a tanújának, és ő kinyitva az ajtót előre engedte. Barátja arcán hatalmas vigyor ült, fel sem tűnt neki Harry feszültsége. Kilépve meglátta az első sorban ülve az elérzékenyült Mollyt, az ikreket, Billt, és a sorok között hátrapillantva a várakozó Ginnyt, mellette a büszke Arthurral. Harry nyelt egyet. Egyszerűen… nem érezte jól magát, de meg akart felelni.

A vendégsereg elcsitult, a napfény megcsillant a fátylon és a gyönyörű ruhán, amit a menyasszony viselt, mikor apjával megindultak felé. Rámosolygott a fiatal nőre, a háta mögött Ron támogatóan megveregette a vállát, majd zsongásként érzékelve csupán, hallgatta az eskető beszédét.

Charlie nem volt itt. Tudta, hogy esetleg nem akar majd eljönni, de épp most miért nem volt itt?

Harry egyik lábáról a másikra állt, észrevétlenül, Ginny le sem vette róla a tekintetét. Kicsit mélyebben vett levegőt, hogy aztán lassan kifújja. Mikor a szöveg odaért, hogy itt az utolsó lehetőség, hogy esetleg valaki tiltakozzon a frigy ellen, Harry ujjai összeszorultak.

– Nekem lenne pár szavam a vőlegényhez – csendült egy viszonylag halk hang nem is olyan távolról.

Az egybegyűltek azonnal zsibongani kezdtek, fejüket forgatva keresték a közbeszólót. Harrynek nem kellett keresnie, tekintetével rögtön megtalálta a másik férfiét. Kérdő mozdulatot tett a kezével, parányi rándulás volt csupán, de Charlie-nak ez is elég volt.

– Na de fiam! – méltatlankodott Molly. – Örülünk, hogy mégis sikerült eljönnöd, de nem így kellett volna beköszönnöd.

Charlie épp csak felé pillantott. Az ikrek érdeklődve nézelődtek, mindig szórakoztatták őket a nem mindennapi helyzetek, Bill a szemöldökét felvonva tanulmányozta legidősebb öccsét, míg Arthur felállt korábbi helyéről. Volt valami fia tartásában, amiből tudta, hogy ez az esküvő nem fog a neki megfelelő mederben tovább folytatódni.

– Beszélnem kell Harryvel – mondta Charlie ahelyett, hogy bármit reagált volna anyjának.

Az érintett feszülten nézett vissza Ginnyre, aki ellenben merev tekintettel a nemrég megjelenő bátyját figyelte. Így hát Harry fogta magát, és bár kezdetben kissé darabos mozdulatokkal, mégis megindult Charlie felé. A vörös férfi oldalt fordult, jelezve, hogy menjen mellé, és együtt arrébb sétálnak majd a kert végébe.

– Harry drágám, igazán nem kell ezt tenned – szólt utána Molly. – Ráér az esküvő után, nem várakoztathatjuk meg a vendégeket – tördelte a kezét, és aggódva nézett a száját összeszorító egyetlen lányára.

– De én szeretném tudni, hogy… – kezdte Harry, aztán mégis elhallgatott.

Ginny leengedte a kezében tartott csokrot, és mintha valami fájdalmas lemondás bújt volna meg a dacos tekintet mélyén.

Ron nyitotta a száját, hogy teljesítve tanúi kötelezettségét valahogy egyben tartsa a dolgokat, de sosem volt a szavak embere, emellett teljesen meglepte Charlie hozzáállása. Testvére nem volt az a fajta, aki kereste a feltűnést, jól érezte magát az Erdélyt övező erdőségekben a sárkányaival, és minél kevesebb ember társaságában. Nyomós indoka lehet, ha pont most szólt közbe.

– Khm, Molly, hagyd őket – vetette fel Arthur, aki ugyanarra a következtetésre jutott, mint Ron.

Felesége rosszallóan pillantott rá, a vendégsereg susmorogva követte nyomon az eseményeket, míg Harry utoljára visszanézve az elhagyatott Ginnyre, Charlie-val az oldalán elsétált a díszes padsorok mellett, el az égőkkel övezett sátortól, a finom ételeket tartogató asztaloktól.

Nem volt benne biztos, mit kezdjen a helyzettel. Egy-két perccel később Charlie ott állt előtte, nyugodtnak tűnt, mintha nem épp most zavart volna meg egy fontos eseményt, és elbátortalanító módon nézett rá. Egyszerű öltözéket viselt, a csizmája kicsit nyúzott volt, és karizmatikusan festett, mint mindig.

– Azt hittem, hogy nem leszel itt – törte meg a csendet Harry, némileg a mellette lévő fának támaszkodva. Kellett az a támasz.

– Nem lettem volna – felelte Charlie bólintva. – Aztán meggondoltam magam.

– Ennek igazán örülök, de nekem vissza kellene mennem. – Játszadozni nem volt kedve, ez a nap így is nehéz volt. A másik eddig sosem lépett. Miért most? – A helyedben aggódnék, hogy Ginny meg ne fojtson – próbált egy kis könnyebbséget vinni a beszélgetésbe, mert félt a folytatástól.

A sárkányszelídítő tekintete utoljára talán akkor volt ilyen komoly, mikor az utolsó csata idején csaknem elveszítették Fredet. Rövid hajában játszadozott egy kicsit a szél, mielőtt továbbállt volna, szája sarkában finom fintorráncok húzódtak.

– Biztosra veszem, hogy meg fogja próbálni. Főként, ha elérem, amiért jöttem.

Harry összeráncolta a szemöldökét.

– Charlie, nem nagyon értem ezt az egészet, de…

– Azért szóltam közbe, hogy ne nősülj meg – mondta hirtelen a másik.

– Tessék? – nyögte Harry.

– Nem szereted Ginnyt – jelentette ki Charlie, hangjában egy fikarcnyi kérdés sem bujkált.

– Szeretem Ginnyt – vágta rá Harry makacsul. Ennek nem így kellene történnie, nem most.

Charlie megcsóválta a fejét.

– De nem szerelemből. És az nem elég.

– Odakint áll a násznép, ott a húgod – intett valahová a háta mögé Harry –, mire te megjelensz azzal, hogy ne vegyem őt el, mert szerinted nem szeretem?

A kék szemek megvillantak, és a férfi közelebb lépett hozzá. Harry a fa törzsének feszítette a tenyerét, és csak nézte-nézte a másikat.

– Nem akartam közbeszólni, hogy ne bántsak meg senkit, főleg nem Ginnyt, de anyánkkal ellentétben én látok. Családtagként kezelünk, és tudom, hogy hálás vagy, de ettől még nem kell vállalnod a boldogtalanságot – mondta szenvedélyesen.

Harry ádámcsutkája sebesen járt a nyakán, félt a szíve szerint dönteni, félt a következményektől. Megrázta a fejét, amitől csak még inkább úgy érezte, hogy szédül.

– Nekem ebből elég volt, Charlie – mondta hirtelen támadt keménységgel.

Az idősebb férfi azonban odalépett hozzá, és kezeivel megragadta a felsőkarját. Nagyon közel állt, és nagyon nyomatékosan tekintett rá.

– Harry. Olyan sokszor határozta meg az életed a kényszerűség. Tetted, amit kellett, ahelyett hogy igazán választhattál volna. Most választhatsz. Megérdemled, hidd el nekem – vált lágyabbá a hangja az utolsó mondatra.

Harry pár pillanat erejéig lehunyta a szemét.

– Honnan tudnád? – kérdezte már-már bizonytalanul.

– Sokat figyeltelek – érkezett az egyszerű felelet. Volt rá lehetősége a gyógyulás időszakában.

Harry hosszan kutatta a tekintetét.

– Nem tehetem meg vele – reagált végül.

– Ha elveszed, örökké bánni fogod, és őt sem fogod tudni boldoggá tenni – vélekedett Charlie.

– Ha most otthagyom az oltárnál, azzal megalázom, és az egész családod magam ellen fordítom! – vetette ellen Harry hevesen.

Charlie közelebb hajolt.

– Azt fogják hinni, hogy én csináltam valamit. Ami tulajdonképpen igaz is. Felvállalom a családom haragját, ha úgy döntesz, hogy most véget vetsz az esküvőnek.

– Miért vállalod? – kérdezte Harry halkan, nem ellenkezve, mikor a másik már csaknem magához vonta.

– Leginkább miattad – válaszolta Charlie egyenesen. – Ne befolyásoljanak, Harry. Találd meg azt, aki te vagy. Találd meg azt, aki illik hozzád, és majd vele kösd össze az életed.

És a fenébe is, Harrynek ennyi is elég volt.

Egy sötét, a nyitott ablak miatt kissé hűvös szobában, az éjszaka csendje messzire vitte egy sarokban megránduló, fiatal nő sikolyát.

~^~oOo~^~

Harry merengve dőlt hátra a kényelmes fotelban. A vele szemben ülő férfi irodája megfelelt a sztereotípiáknak. Enyhe félhomály, meleg színű bútorok, könyvespolcok, rajtuk főként szépirodalom, szobanövény, halk, szinte észrevétlen zene, egyszóval barátságos környezet. Meg persze, az ablak előtt egy széles, elmaradhatatlan kanapé.

– Miért ilyen részletes egy-egy látomás? – tette fel az első kérdést, miután végiggondolta a tapasztaltakat.

– Az agyunk számtalan belső világot képes elénk tárni – érkezett a nyugodt hangú felelet. –

Mind annyira lesz részletes, amennyire emlékszünk a szereplőire, amennyire mélyen él bennünk, amennyire képes a képzelőerőnk.

Harry bólintott, ezt tökéletesen meg tudta érteni. Álmukban is ezernyi dolgot élnek meg az emberek, olyasmit is, ami sosem esett meg velük a valóságban.

– Miért esküvő? – billentette félre a fejét.

A középkorú férfi pár pillanatig elgondolkodott.

– Mély vágyálom lehetett.

Harry sóhajtott.

– Hogy elveszem.

– Igen – felelte a másik egyszerűen.

Harry megmoccant, kicsit a jobb oldalára dőlve könyökét a fotel karfájára támasztotta.

– Ez sosem történt volna meg. Szerintem ezt ő is tudta, és érezte.

A megértő, mégis rendkívül figyelmes tekintet mélyen az övébe fúródott.

– Tudni valamit, és vágyni rá, nem ugyanaz – nyomatékosította beszélgetőtársa.

Harry újfent bólintott.

– Igaza van – mondta kissé fáradtan. – Miért ez játszódott le? Miért ilyen formában?

– Azért, amit az imént elmondott. Érezte, hogy nem lenne boldog egy ilyen helyzetben. Csak úgy büntetheti önmagát, ha úgy alakítja az eseményeket, hogy Ön otthagyja őt. Ráadásul egy családtagja miatt. Lehet ennél nagyobb árulás?

– Azt hiszi, Charlie megtenné ezt vele?

A férfi némileg előrébb hajolt.

– Ha úgy vesszük, Mr. Potter, megtette.

Harry halkan felnyögött. Egyféle nézőpontból igen, ez igaz volt. Másfelől viszont szörnyű tévedés.

– De a mostani helyzetről ő nem tud.

– Talán nem – mondta a másik, ismét kényelmesen hátradőlve foteljében.

Harry sokféleképpen érezte magát, de képtelen lett volna ilyen nyugodtan és kényelmesen leutánozni a mozdulatot.

– Elmegyek.

– Ahogy gondolja, Mr. Potter. A szülők itt vannak?

A zöld szemek a csukott ajtóra rebbentek, ami a folyosóra nyílt.

– Ahogy általában.

– Ha szükségük van rá, kérem, küldje be őket.

Harry biccentett.

– Hogyne – hirtelen állt fel. Mostanában egyre gyakrabban érezte, hogy nem szeret itt lenni. Ez is muszáj volt. Kényszer, mint annyi minden más az életben.

Mikor elsétált a krémszínű, hűvös folyosó végére, Mollyékat ott találta.

– Harry, drágám – köszöntötte az asszony mosolyogva. Odalépett hozzá, és kölcsönösen megölelték egymást. Felpillantott az idősödő nő válla fölött, és meglátta Mr. Weasley üdvözlő félmosolyát.

– Arthur, örülök, hogy látlak – viszonozta a gesztust, majd elengedte a szinte belé kapaszkodó asszonyt.

– Ahogy én is, Harry. Hálás vagyok, amiért fel-felbukkansz itt. Elvégre, nem a te felelősséged – Mr. Weasley szinte szabadkozott, Molly pedig szorosan mellé állt.

– Fontos a számomra, ugyanúgy, mint ti, és a többi gyereketek – vetette ellen Harry. – De ezt úgyis tudjátok – fejezte be sutábban, mikor elcsitult a férfi gyors megnyugtatására irányuló hevesség. Egykor olyan könnyű volt minden Weasleyvel beszélni. Az utóbbi években viszont a dolgok bonyolódtak és minden nehézzé vált.

Molly elérzékenyülten nézett rá.

– Hogyne, drágám.

Esetlen csend telepedett rájuk egy ideig, az ispotály, a látogatások mindig ezt hozták ki belőlük. Az Odúban, családi összejöveteleken minden könnyebb volt, még ha folyton körülöttük is rezgett, hogy valaki hiányzik. De itt… itt lehetetlen volt elfelejteni Ginny állapotát.

– A gyógyító beszámolt a legutóbbi lidércnyomásról – kezdte Harry, leginkább, hogy felkészítse a házaspárt. Az utóbbi időben végignézhette Neville esetének a fordítottját. Egykori szobatársa szülei bár életben voltak, olyan távol jártak fiuktól, hogy talán már a létezésére sem emlékeztek. Weasleyék esetében a szülők látogatták lányukat, aki rendkívül ritkán reagált rájuk. A következmények mindkét végén szörnyű volt állni.

Ki a megmondhatója, hogy a szülőt, vagy a gyermeket nehezebb-e elveszíteni? Longbottomék gyermeki tudatlanságban éltek, ellenben Ginnynek rémképei voltak. Saját maga által generált kínzó látomásai.

Arthur felsóhajtott és megdörzsölte homlokát, szabad kezével megszorítva feleségéjét, aki megremegett mellette.

– Úgy tűnik, sosem lesz vége.

Erre nem létezett megnyugtató válasz. Mollyék fáradtak voltak, a megviseltség senkinek sem tett jót.

- Mr. Gareth felajánlotta, hogy szívesen beszélget veletek, ha szükségetek lenne rá.

A Weasley házaspár összenézett. Ők inkább Ginnyt látogatták, Harry pedig sokkal inkább a gyógyítót. Bár erre nyomós indoka volt: Ginny reakciója, valahányszor megpillantotta őt.

Mielőtt bármire is juthattak volna, rájuk köszönt valaki. Mind a hang irányába fordultak, mire meglátva kik érkeztek, Molly arca megváltozott. Harry ismerte ezt a folyamatot, az asszony olyankor vette fel ezt a viselkedést, ha a többi gyermeke előtt palástolta a valójában benne dúló érzelmeket. A bizonytalanságot, aggodalmat, félelmet és fájdalmat. Nem sokukat tévesztett meg, de mosoly jelent meg a száján.

– Bill, Fleur. Örülök, hogy eljöttetek – lépett oda hozzájuk Mrs. Weasley, hogy szokott, szoros ölelésébe vonja őket. Fleur is meglepően jól tűrte a dolgot, bár talán csak megérezte, hogy az asszony egyféle szorongás elleni pótcselekvésként él egyre gyakrabban azzal a lehetőséggel, hogy szeretteit, családtagjait öleli. Harry szomorúan gondolt arra, hogy nem kell pszichológusnak lennie ahhoz, hogy megállapítsa, miért alakult ki ez Mrs. Weasley esetében. Ginnyt négy éve nem tudta nem hogy megölelni, de megérinteni sem. A lánya nem hagyta.

– Sziasztok! – mosolygott rá az újonnan érkezőkre, míg Mr. Weasley is köszönt, és finoman arrébb húzta feleségét.

– ’arry! – puszilta meg Fleur a maga szokott, kissé hevesen zavarba ejtő módján, mielőtt visszalépett volna átoktörő férje mellé.

Bill halvány mosollyal biccentett felé, de szemeiben barátságos fények játszottak.

– Egyszerre jöttünk? – kérdezte.

Harry megrázta a fejét.

– Nem, én már hazafelé tartok.

Bill bólintott, és miután pár pillanatig csak figyelte őt, végül óvatos pillantást vetve a szüleire mégis megkérdezte:

– Van valami…?

Harry nem hagyta, hogy folytassa, tudta, hogy az nem lenne szerencsés, látva Molly megfeszülő arcát. Inkább gyorsan lezárta a témát.

– Semmi. – Lassan négy éve nem változott semmi. Megköszörülte a torkát. – Indulnom kellene.

Tisztában volt vele, hogy Bill elmegy majd beszélni Mr. Gareth-tel, hogy tényleges gyógyítói szakvéleményhez is jusson húga állapotát tekintve, ne csak álljanak fölötte, figyelve, miként vegetál Ginny a számára fenntartott szobában. A legidősebb Weasley testvér erős volt és gyakorlatias, sokszor átvette a helyzet irányítását, intézte a költségeket, beszélt az ápolókkal, és ráhagyta a szüleire, hogy ők inkább a lányukkal töltsék az időt.

Harry tisztelte mindezért, és tudta, hogy Charlie is megtenné ugyanezt, ha esélyt adnának rá neki. De az ő körülményei egészen mások voltak.

Elköszönt mindenkitől, Fleur megragadta Mrs. Weasley karját, és Ginny kórterme felé indult, még mosolyogva, búcsúzóul intve Harrynek. A két vörös hajú férfi pedig követte őket, míg Harry igyekezte visszafogni a már-már menekülési tempóra ösztönző érzéseit. Oda kellett figyelnie a léptei normális ütemére, noha nagyon vágyott már rá, hogy kijuthasson, és sokáig ne legyen rá szükség, hogy ismét ide kelljen jönnie.

Már eltávolodtak egymástól pár méterre, mikor Arthur utána szólt.

– Kérlek, add át üdvözletünk Charlie-nak!

Harry bizonytalanul nézett vissza.

– Persze – bólintott –, átadom. – Mrs. Weasley feszültnek tűnt, ahogy férjére pillantott, és a fiatalember arra gondolt, miért nem mondják meg ezt ők maguk? Talán nem is tudatosan, de valahol nehezteltek Charlie-ra. Pedig nem volt jogos, Harry pontosan tudta, hogy nem az.

Bill a szemöldökét ráncolva szóvá is tette szüleinek hasonló észrevételét, Molly pedig csípőre tett kézzel reagált valamit – bizonyára azt, hogy nem hagyhatja magára Ginnyt –, de Harry már nem figyelt rá, nem érdekelte. Nem tudta mentegetni Mrs. Weasleyt. Annak idején Percy az egész családját árulta el és hagyta cserben, mégis bármikor kész lett volna megbocsátani neki. Charlie nem akarta, hogy ez történjen, nem tehet arról, kibe szeretett bele, sem arról, hogy a húga ugyanazt az embert szerette. Harry csak egyikük érzéseit viszonozhatta.

Mély, sóhajszerű lélegzetet vett, amikor kiért az ispotály területéről.

~^~oOo~^~

Ginny lelkesen megpördült előtte, hosszú, vörös tincsei örvénylettek körülötte. Szép nő volt, valóban szép, csak épp semmit nem mozgatott meg Harryben. A fekete hajú férfi igyekezett türelmesen viselkedni, lábait a bokájánál keresztbetéve ült a nappaliban, egy süppedős fotelban.

– Remek lesz, hidd el! – mosolygott Ginny rendületlenül. – Még Fleur is benne van, hogy segítsen.

Fred és George széles vigyorral az arcukon sétáltak be, bizonyára húguk vibráló hangja csalogatta be őket. A történések mindig is vonzották az ikreket, hát még, ha az azokban való részvétel kárörömmel is párosulhat – vonták le a következtetést, Harry arcára tekintve.

– Jól halljuk, hogy a kedves húgocskánk épp azon van…

– Hogy teljesen lefárasszon téged? – érdeklődték barátjuktól.

Ginny csúnya pillantást vetett feléjük, míg Harry rezignáltan rájuk fintorgott. A gond az, hogy nem tudta tagadni az állítást, és ez Fredék figyelmét is megragadta.

– Leendő sógor, ha már most nem bírod…

– Akkor nem nagy jövőt jósolunk a számodra – fejezte be George fivére megkezdett mondatát. Azzal kedélyesen letelepedtek a vörösesbarna színben pompázó kanapéra. Szörnyű kontrasztot alkottak vele a hajuk, és rikító ruhájuk révén.

Harrynek egy pillanatra be kellett hunynia a szemét, amikor odanézett, hogy aztán újult erővel fogadhassa be a látványt.

– Mikor akartok elkezdeni normálisan öltözködni? Ez a sárga nem a ti színetek – jegyezte meg.

George elvigyorodott.

– Ne bújj ki az eredeti téma alól.

– Ginny sem örülne neki – replikázott Fred.

– Majd én elmondom magamtól, minek nem örülök – szólt közbe az említett fiatal nő. – Most például annak, hogy megzavartatok minket. Épp a terveimet osztottam meg Harryvel.

– Hallottuk – bólintottak bátyjai.

Harry sóhajtott. Az ő fülét csak egy valami ütötte meg. „Terveim”, nem pedig terveik. Ebből az egészből semmi sem volt közös. Még az akarat sem, ami egy normális kapcsolathoz kellett volna.

– Ez a sógorság dolog… – kezdte aggályait, igyekezve határozott hangot megütni. Mielőtt folytathatta volna, ismét mozgás támadt a bejáratnál, és ezúttal Charlie tűnt fel, hogy csatlakozzon a már nappaliban lévőkhöz. Látszott, hogy hallotta az utolsó megjegyzést, mivel érdeklődve emelkedett meg a szemöldöke, ahogy az ajtófélfának támaszkodva Harryre nézett.

A zöld szemek végigfutottak alakján, és elkeseredetten gondolt arra, hogy bezzeg Charlie már pusztán a megjelenésével megmozgat benne mindent. Férfias volt, erős, vonzó, megnyugtató. Harry mindig szeretett a közelében lenni, még ha a munkája miatt Charlie is volt az a Weasley, akivel a legritkább alkalommal volt lehetősége találkozni.

– Charlie! – lelkesült Fred. – Örülünk, hogy csatlakozol a bulihoz!

Ginny csak fújt egyet. Vörös hajával Harryt egy kissé Csámpásra emlékeztette, mikor a macskának nem tetszett valami, pontosan ugyanígy reagált.

– Innen nézve nem annyira tűnik bulinak – szólalt meg a sárkányszelídítő, leginkább Harry testtartására és arckifejezésére utalva.

– Mert rosszul nézed – vigyorgott George.

– Huppanj le mellénk, és máris más megközelítésbe kerülnek a dolgok – paskolta meg maga mellett a kanapét Fred.

Charlie ebben nem igazán bízott, de mivel tudni akarta, Harry ezúttal kiáll-e magáért, odasétált a felkínált helyhez, és leült, tekintetét a fekete hajú férfire függesztve, aki ettől csak még kényelmetlenebbül érezte magát.

– Ott tartottunk, hogy sógorság – segített Fred, mikor a csönd kissé elhúzódott.

– Fiúk! – dörrent rájuk Ginny. – Így képtelenség Harryvel normálisan megbeszélnem az esküvő részleteit. Ismerlek titeket, egyfolytában csak beleszólnátok.

– Harry úgy se sűrűn teszi – szúrta közbe Charlie.

Az említett erre megrándult, és összeszorította az állkapcsát. Felnézett az előttük álldogáló nőre, és igyekezett újfent belekezdeni mondandójába.

– Ginny, ami ezt az egészet illeti, túlságosan előreszaladtál.

A nő gyanakvóan összeszűkítette a szemét, és csípőre vágta a kezét.

– Ajaj, kezdődik – reagált George.

– Tisztára, mint anya – bólintott Fred.

– Csönd legyen! – villant rájuk húguk tekintete. – Most Harryvel beszélünk. Hogy értetted az előbbit? – fordult vissza szerelméhez.

Harry visszahúzta lábait, és korábbi unott, rezignált testtartása most szinte harcra késznek tűnt, ahogy előrébb csúszott a fotelban, és karját a combjára támasztotta.

– Nem így akartam, hogy közönségünk legyen, bár előbb-utóbb úgy is megtudták volna – mondta csendesen, de nyomatékosan. – Ginny, még nem kértelek meg – mutatott rá a fennálló helyzet legnagyobb problémájára. – Szeretnék veled őszinte lenni: nem is foglak.

Az ikrek erre már nem szóltak közbe, Ginny pedig döbbenten meredt a másikra. A zöld szemek akaratlanul is Charlie-ra siklottak, aki halványan mosolygott. A legifjabb Weasley követte a tekintetét, és fájdalma harag formájában tört ki.

– Te ennek örülsz?! – ripakodott rá hirtelen bátyjára.

Charlie arcán bűntudat suhant át, ahogy ránézett, de aztán szokott őszinteségével válaszolt.

– Harry nem hozzád való.

Ginny indulatosan meredt rá, összeszorította az ajkait, mielőtt azt sziszegte volna:

– Képes vagyok ezt magam is eldönteni. Charlie, hogy teheted ezt, nem érted, hogy szeretem? – változott meg a hangja és az arckifejezése.

Harry kezdte meglehetősen rosszul érezni magát, Fredék pedig bizonyára már bánták az ugratást.

– Beleélted magad, és… – túrt bele Harry egyébként is kusza tincseibe, miközben felállt. – Nem akartam hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok, és kérlek, ne mondd, hogy nem érezted, hogy nem igazán működik a kapcsolatunk – nézett komolyan Ginnyre. – Szeretlek, mint ahogy a családod többi tagját is, de…

– Nem vagy szerelmes – suttogta a nő.

Harry csak bólintott, és szerencsétlenül egyik lábáról a másikra helyezte a súlypontját. Most el kellene mennie? Hagyja itt Charlie-t? Segítségkérően pillantott hátra a férfire, mire az felállt, és odasétált mellé.

– Gyere, hagyj neki időt – szólalt meg halkan.

Ginny könnyektől elhomályosult szemmel figyelte őket, és szörnyű gondolat fordult meg a fejében.

– Azt mondtad, szeretsz minket. Egy valakit jobban, igaz? – kérdezte a megtört, és az éles hangtónus furcsa keverékével.

Harry griffendéles volt egykor, és már így is sokáig hagyta, hogy Mollynak, és a társadalmi elvárásoknak megfelelve olyasmik történjenek, amik senkit sem tettek boldoggá. Ezért csak egy válasz volt lehetséges: a beismerés.

– Igen, és az nem te vagy.

Nem volt jó érzés látni, miként nézett ezek után Ginny a mellette álló Charlie-ra. Fogalma sem volt róla, mi játszódhatott le a sárkányszelídítőben, és valahogy mégis csodálatos volt, hogy itt van, közel hozzá, szilárdan, és még ezt is vállalta. Úgy, hogy eddig még egy csók sem esett meg köztük, egyszerűen csak tudták, sejtették régóta, hogy meg fog történni.

– Sajnálom, Ginny – folytatta Harry. Tényleg bánta, sosem akart senkinek ártani. – Az esküvő jó ötlet lesz, majd valamikor, valaki mással, aki úgy fog szeretni, ahogy megérdemled.

A fiatal nő reszketve, arcán könnyekkel markolt ispotálybeli takarójába, ahogy a semmibe bámulva újfent átélte az elutasítást.

~^~oOo~^~

Harry felsóhajtott.

– Megint egy újabb verzióját írta le annak, hogyan hagytam el.

– Attól tartok. A kínzásokat követően – amikből a lelkiek bizonyulnak a legmeghatározóbbnak –, az a félelme maradt meg benne a legerősebben, hogy Önt elveszíti – adott választ a gyógyító.

Harry bólintott, jól emlékezett mindenre.

– Ezzel fenyegették, együtt voltunk fogságban.

Mr. Gareth természetesen ezzel már tisztában volt.

– Ms. Weasley sok testi bántalmazással, és a családjának okozott sérülésekkel birkózott meg, de átszakított benne egy gátat, amikor a fejében újra és újra ráerőszakolták a gondolatot, hogy maga vérbe fagyva fekszik előtte.

Harry kényelmetlenül moccant a fotelban. Nem tehetett róla, nem mehetett vissza az időben, hogy mindezt megváltoztassa, ezt tudta. Azonban arra gondolni, hogy valahogy, közvetve mégis az ő személye, mindaz az érzelem, amit Ginny iránta táplált, érte el, hogy a mostani állapot bekövetkezzen… nem volt könnyű.

– Nagyon szeretett engem – mondta csendesen.

– Ez a mai napig így van.

A zöld szemek beletekintettek a gyógyítóéba.

– Nem reagál rám, ha mégis, szinte retteg tőlem. Hónapok óta úgy nézek be hozzá, hogy sosem tudom, valóban meg kellene-e ezt tennem. Saját magát kínozza minden egyes történetével.

Gareth nem vitatkozott.

– Lidércnek véli magát, Mr. Potter, aki azért jár hozzá, hogy szembesítse a gyengeségével és a hibájával, amiért hagyta, hogy tőrbe csalják, és így maga, és a családja többi tagja is fogságba esett. Bűntudata van a halála miatt.

– Még élek – mutatott rá Harry.

- Ms. Weasley számára azon a bizonyos napon elveszett. Elhitte, amit Tudjukki plántált belé, s amit a testi fájdalmak, a Cruciatus csak még mélyebbre égetett mentálisan. Megtörték a lelkét, és vele együtt megbomlott az elméje. – Rövid szünetet tartott, mintha azon morfondírozott volna, hogy elmondja-e a továbbiakat. Végül győzött a professzionális magatartás, habár Gareth úgy vélte, megjósolható eredménnyel fog zárulni. – Minden alkalommal, ha látja magát, a változatos események, amik kapcsán ismétlődően elveszti Önt, erősebbek és valóságosabbak a számára.

– Egy ideig nem kellene jönnöm – nézett maga elé Harry, és fáradtan megszorította az orrnyergét. „Vagy talán soha többé”.

– Sajnálom, Mr. Potter, de ez a helyzet talán sosem fog változni.

Harry ezt már rég tudta, még ha el nem is fogadta. Meg kellett volna óvnia Ginnyt, sosem hagyni, hogy ez megtörténhessen.

És hogy mi bántotta a leginkább? Hogy nem volt képes szerelemmel szeretni őt. Gyanította, hogy Ginny rémképeinek ehhez is köze van. Az ember ilyesmit megérez. A nő pontosan tudta, hogy szereti, de nem szerelemmel.

Az a bizonyos fogság… sokkal több dolgot megváltoztatott, mint hitték volna.

Egyiküket kivéve, valamennyien felépültek már a megpróbáltatásokból. Hosszú volt a gyógyulási folyamat, nem is igazán a testi, hanem a lelki. Fred és George persze igyekeztek, nem hagyták magukat legyőzni, humoros ugratásaikkal elmaradhatatlanul tartották önmagukban, és a többiekben a lelket. Ronnak szerencsére ott volt Hermione is, hogy átsegítsék egymást, s legjobb barátja már épp csak egy kissé bicegett jobb lábára, emlékeztetőül annak, ami történt.

Harryn Charlie segített, és a férfin ő maga. Kölcsönösen. Ez a kölcsönösség, együvé tartozás volt az, amit Harry annyira szeretett a kapcsolatukban. Már persze, a férfin kívül. Akkoriban sokat beszélgettek, egymás mellett gyógyultak, majd ahogy telt az idő, egymás karjaiban vigasztalódtak. Ez nem volt kényszer, nem volt pótcselekvés, ez valami furcsán, régóta esedékes egymásra találás volt. Akarták a másikat, és nem álltak ellen a beteljesülésnek.

Aztán egyre inkább körvonalazódott Ginny állapota, és megváltoztak a viszonyok. Mind tudták, mi váltotta ki. A Charlie-val való kapcsolatának elfogadása átalakult valami zavart, elkerülendő kérdéssé. Mert Ginny elképzelt dolgokat, Charlie pedig összetörte őket. Azért törte össze, hogy boldoggá tegye Harryt, és persze önmagát. Ezt a Weasley szülők is látták, ezért szorultak be egy bűntudat gerjesztette ördögi körbe. Két gyermekük volt boldog, egynek a boldogtalansága kárára.

Charlie elfogadta a helyzetet, és nem erőltette, mert egyrészt Ginnyért nem tehetett semmit, másrészt fel sem merült benne a gondolat, hogy változtasson, és esetleg elhagyja Harryt.

Nekik ez volt a valóság, legyen az bármily keserédes.

~^~oOo~^~

Jó volt hazaérni. Szerette a közös házat, a benne uralkodó illatokat. Az otthonosságot, Charlie-t.

A férfit a nappaliban találta, a kanapén, és egy magazin volt a kezében. Érkezésére leeresztette az újságot és rámosolygott. A kandallóban pattogtak a lángok, és még kicsit halványzöldes fényük volt, ami jelezte, hogy nemrég Charlie épp beszélt valakivel a Hopp-hálózaton keresztül.

– Dean hívott a rezervátumból – mondta kedvese, mielőtt meg kellett volna kérdeznie. – Hamarosan kikelnek a tojások, és szeretnék, ha majd ott lennék segíteni. – Hangjából kicsengett az izgalom, tekintete fénylett, és Harry máris érezte, ahogy lassacskán távozik a feszültség a tagjaiból.

- Remekül hangzik. Szívesen elkísérlek, ha szeretnéd – Charlie úgy nézett rá, mintha a feltételezés is ostobaság lenne, hogy ne akarná, hogy vele tartson. – Ígérem, nem féltékenykedem majd nagyon, amikor körülveszed a kis bestiákat rajongásoddal.

A vörös hajú férfi felnevetett. Ilyenkor mindig kicsit reszelősebb volt a hangja, amitől Harry érzékei életre keltek. Csak rövid ideig állta a másik tekintetét, az ispotály rányomta bélyegét a hangulatára. Csoda számba ment, hogy az imént képes volt viccelődni, de hát Charlie valahogy mindig könnyedséget hozott az életébe.

– Az anyjuk nem lehet velük, valakinek a gondjukat kell majd viselnie – felelte a sárkányszelídítő. Elmosolyodott, mikor párja leült mellé a kanapéra, és válluk és karjuk bizalmasan összeért. Aztán ahogy jobban megfigyelte magának Harryt, szemöldöke kissé feljebb szaladt.

– Bent voltál? – tette fel az egyetlen logikus kérdést. Ismerte már a tüneteket.

– Igen – pillantott rá rövid ideig Harry, de aztán vissza is tért a kandallóban lobogó lángok bámulásához. Hangjában már nyoma sem volt a játékosságnak, ahogy Charlie-éban sem.

– Nem szeretem ezt – csóválta meg a fejét az idősebb férfi, és hogy megtörje a közéjük ereszkedő enyhe távolságtartást, a Harryhez közelebb eső karjával átfogta a fiatalembert, és addig vonta egyre közelebb, míg az engedve neki át nem telepedett az ölébe. Jólesően sóhajtottak fel, ahogy összesimulva élvezték egymás melegét. – Alig nézel a szemembe egy-egy látogatás után – folytatta Charlie.

Harry a másik mellkasához nyomta a homlokát, kedvese karjai pedig köré zárultak.

– Tudom – mondta halkan. – Sajnálom, csak… – nem folytatta, olyan sokszor beszéltek már erről. Ginny minden kínlódásában ők szerepeltek. Így, együtt.

– Szeretném, ha eljönne az a nap, mikor ez nem nyomja már rá a kapcsolatunkra a bélyegét – temette Charlie a másik szertelen hajába az arcát.

Harry rövid ideig hallgatott, csak a szél ház körüli neszezése és az égő fa pattogása törte meg a csendet.

– Talán ezzel sokat akarsz – vélekedett.

– Talán csak azt akarom, amit minden normális ember – felelte Charlie nyugodtan, megsimogatva a másik hátát.

Párja felemelte a fejét, a tekintete mélyén fájdalmas bizonytalanság játszott.

– Bánod, hogy…

– Nem! – szakította félbe Charlie nyomatékosan a mondatot, megérezvén, hogy mire irányult volna a kérdése. – Most feszült vagy, de kérlek, ne érts mindenképpen félre. Nem tudok olyan helyzetet elképzelni, amiben bánnám, hogy most itt ülsz az ölemben, és tudom, hogy az enyém vagy.

Harry arcán megkönnyebbült mosoly suhant végig. Biztos volt Charlie érzéseiben, de a férfinek is nehéz volt. A húga, a családja, az emlékek… Felsóhajtott.

– Csak akkor léphetünk tovább és nyugodhatunk meg, ha ő is megteszi – gondolkodott hangosan.

– Igen, talán – reagált mélázva Charlie. – Szörnyű ember vagyok, amiért szeretném, ha vége lenne? – nézett a zöld szemekbe válasz után kutatva.

Harry odahajolt egy rövid csókra.

– Akkor mindketten azok vagyunk, mert tudjuk, hogy ez mivel járna.

A vörös hajú férfi hangjában szomorúság bujkált.

– Ezek szerint továbbra sem változott a helyzet – vonta le a következtetést.

– Attól tartok nem. – Ginny mentális sérülései gyógyíthatatlannak bizonyultak. Felkészítették rá a családot, miután egy-két éven belül nem értek el nála javulást, de a Weasleyket nem abból a fából faragták, hogy bármit feladtak volna. Akkor sem, ha már nem tagadhatták, hogy végig kell nézniük, ahogy Ginny állapota folyamatosan romlott.

– Gyere – szorította Charlie egészen magához. – Elfeledtetek veled mindent – hajolt oda párjához.

És magaddal is – gondolta Harry, mielőtt átadta volna magát a mély, forró csóknak, és a testét kutató, bőrét égető kezeknek. Charlie türelme, kitartása és kisugárzása volt évek óta az egyetlen, ami sarkallta őt, épen tartotta és felmelegítette. Charlie, és a hozzá tartozó bódító szerelem.

~^~oOo~^~

Már sötétedett, ám Harry nem igazán tudott aludni, ezért hogy ne zavarjon meg másokat, kisétált a kertbe, és letelepedett a kis fáskamra lépcsőjére.

Nem olyan rég, a Ginny által tervezgetett esküvője előtt pár héttel lévő éjszakán ugyanitt ült, és kizárólag az járt a fejében, miként tudna szabadulni a helyzetből, és kevésbé fájdalmas módon összetörni a nő álmait. Az esküvőt várni szokás, mélyen örülni neki, izgulni miatta, boldogságot érezni, amiért az az ember, akit mindennél jobban szeret, hamarosan hozzá köti az életét. Harrynél épp csak a személy nem stimmelt, akivel össze akarták esketni. Ezért… ezért végül tett ellene. Emiatt félt is, hogy többé nem ücsöröghet majd ebben a kertben, de szerencsére a dolgok másként alakultak.

Visszanézett az Odúra, a pár ablakon át kiszűrődő meleg fényre, és elmosolyodott. Mindig kellemes volt itt tölteni az időt, a Weasleykkel, még ha az utóbbi hónapokban kissé kínos is volt közülük kettejükkel a helyzet. Valahogy kénytelen volt, el kellett utasítania Ginnyt, ugyanakkor feldolgoznia, hogy Charlie iránt kezd egészen másként érezni, és emiatt úgy intézni, hogy többnyire elkerülje őt.

Sóhajtva döntötte hátra a fejét, megtámasztva a kamra falában, és felbámult a sötétlő égre, amin egyre több csillag jelent meg. Kinyújtotta maga elé a lábát, és csak a körülölelő nyugalomra figyelt. Remélte, hogy mostanra Ginny kinövi a rajongását, és megérti, hogy csak testvéreként tekint rá, hiszen eleve nem igazán vonzódott a nőkhöz. Beszélt vele erről, mikor letörte az esküvői terveit, de az érzéseket nem lehet egyszerűen eltörölni. Harry már csak tudta, elég volt Charlie-ra gondolnia ahhoz, hogy a vére sebesebben kezdjen áramlani az ereiben.

– Elkerül az álom? – csendült fel elég közel hozzá a jól ismert hang.

Kissé megrándult, nem is hallotta, hogy bárki a közelébe jött volna, de aztán arra gondolt, hogy Charlie jó ideje a természetben él, ráadásul veszélyes vadállatok között, nyilván rendkívül csendesen tud közlekedni. Kiegyenesedett, és felnézett a most már előtte álló férfire. Nem tehetett róla, nyelnie kellett, ahogy megpillantotta a Hold fényében fürdő alakját.

– Megszoktam már – felelte végül, miután esetlenül hosszúra nyúlt a csend, és Charlie összevonta a szemöldökét. – Bár legyőztük őt, nem olyan könnyű továbblépni.

A sárkányszelídítő komolyan bólintott. Fesztelenül odalépett hozzá, és letelepedett mellé az egyenetlen lépcsőre, féloldalasan felé fordulva, egyik lábát behajlítva kissé maga alá húzta.

– Értem mire gondolsz, még mindig bennem él az aggodalom Fred miatt, és szörnyű évek vannak a hátunk mögött. Néha el sem hiszem, hogy valamennyien épségben megúsztuk – ismerte el. – Azonban… nem kellene folyton egyedül lenned – tette hozzá.

Harry csodálkozva pislogott.

– Nem vagyok folyton egyedül.

Charlie elmosolyodott.

– Igazán? Mostanában talán Ron és George-ék az egyetlenek, akikkel hajlandó voltál pár szónál többet váltani. Anya sündörög körülötted, te meg feszengsz ettől, Ginnyt láthatóan megsértetted, amiért útját álltad a gyerekkori vágyálmának, engem pedig teljességgel elkerülsz, mintha valami miatt neheztelném rám – méregette tűnődőn.

Harry kezdett zavarba jönni.

– Nem azért kerüllek, mert… nem is kerüllek – fejezte be sután.

Charlie halkan felnevetett.

– Ez így nem volt valami meggyőző. Harry – komolyodott el, és a maga férfias, mély hangja végigzongorázta a másik érzékeit –, nem szeretném, ha így folytatnád. Beszélgess velem – kérte.

– Én… – Harry mélyet sóhajtott, és visszadőlt korábbi testhelyzetébe, felkémlelve az égre, mintha onnan kiolvashatná a válaszokat. Égette a bőrét, ahogy magán érezte Charlie intenzív tekintetét. – Talán épp veled lennék képtelen a leginkább beszélni.

– Miért? – moccant meg az idősebb férfi. – Valóban megbántottalak valamivel? – érintette meg finoman a másik karját.

A zöld szemek hirtelen fordultak felé.

– Nem, egyáltalán – sietett megnyugtatni Harry, miközben igyekezte nem azt a helyet bámulni, ahol az imént Charlie ujjai rásimultak.

– Tudom, hogy ritkán vagyok itthon, talán nem kedvelsz annyira, mint a többieket, de figyelek rád, és bízhatsz bennem – ígérte a vörös hajú férfi őszinte hangon.

Harry kezdte magát rosszul érezni. Egyáltalán nem szeretett volna ilyesmit közvetíteni Charlie felé. Visszahúzta a lábait, és szembefordult a másikkal.

– Ezt tudom – felelte azonnal, meggyőződéssel teli tekintettel. – Charlie, nem igaz, hogy ne kedvelnélek. Ah, a fenébe is! – túrt bele zavartan a hajába, és szinte kisfiús elveszettséggel bámult a számára legvonzóbb Weasley fivérre. – Pont ezt szerettem volna elkerülni.

Charlie furcsállón szemlélte őt egy ideig, aztán mintha halvány gyanú támadt volna benne, és megértés pislákolt fel az arcán.

– Más szóval pont azt akartad kerülni, hogy kettesben maradjunk, és közelibbé váljon a kapcsolatunk? – kissé előrébb hajolt. – Lehetségesnek tartod, hogy megtörténhetett volna? – mintha enyhe sürgetés csendült volna a szavai mögött.

Harry nyelt egyet, már így is olyan közel ültek egymáshoz, hogy érezte a másik lélegzetét, a térdük csaknem összeért, és az illata belopta magát az orrába.

– Az ehhez hasonló kínos helyzeteket szerettem volna elkerülni. Mit mondhatnék, Charlie? – szorult ökölbe a keze. – Teljesen összezavarsz, és tudom, hogy nem szabadna éreznem semmi ilyesmit, hiszen csaknem családtagok vagyunk, ráadásul te tapasztalt férfiként nyilván csak…

– Harry, állj! – szorított rá Charlie az egyik combjára, és vissza sem húzta onnan a kezét. Harry döbbenten bámult le a rajta fekvő tenyérre, mielőtt ismét a másik szemébe nézett volna. – Nem szeretném hiú reményekbe ringatni magam, ezért biztos akarok lenni benne, hogy nem értelek félre. – Úgy helyezkedett, hogy még közelebb kerüljenek, lábaik egymásnak feszültek, és egy pillanatra sem engedte el a fiatalabb férfi tekintetét. – Azért próbáltál távolságot tartani, mert vonzalmat érzel irántam? – kérdezte nyíltan.

Harry érezte, hogy kiszáradt a szája. Félt válaszolni erre a kérdésre. Mi van, ha Charlie számára még az elképzelés is nevetséges, hogy bármi történhetne köztük? Bár az előbb azt mondta, nem akar hiú reményeket táplálni… arra gondolt, hogy számára is fontos Harry, és nagyon szeretné, ha ez kölcsönös lenne? Csak egy módon tudhatja meg. Az élet kockázatokból áll.

– Tudom, hogy ostoba megoldás – mondta halkan. – Nem szerettem volna problémát okozni, de igen, mind többet láttalak, minél többet beszéltünk, annál erősebben éreztem, hogy egész mást jelentesz a számomra, mint a testvéreid.

Charlie kiengedte az idáig bent tartott levegőt, és elmosolyodott. Olyan módon, ami meleg volt és megnyerő, és valahol… csábító is.

– Harry, hetek óta csak azért vagyok még itthon, mert te is itt vagy. Szeretnélek igazán közelről megismerni, beszélgetni veled, hozzád érni… – halkult el a hangja, ahogy szabad kezét felemelve rásimított a másik arcára, és elmerítette ujjait a fekete tincsekben.

Harry megremegett, és akaratlanul is megnyalta az ajkait. Charlie mintha csak erre várt volna. Furcsa, szinte morranásra hasonlító hangot adott ki, majd előre hajolt, a másikat pedig a tarkójánál fogva közelebb vonta. Szájuk szorosan simult össze, ahogy engedve vágyaiknak végre megtapasztalták az első csók örömét és ízét. Harryből sóhaj szakadt fel, mikor Charlie megnyalta az ajkait, és az alsót a sajátja közé szívta. Muszáj volt ráfognia az idősebb férfi vállára, és ha már úgy is megtámaszkodott, igyekezett egészen hozzásimulni.

Charlie karjai biztosan körülfogták, miközben kihasználva az alkalmat elmélyítette a csókot, nyelvével partnere száját feltérképezve. Az egész élmény hihetetlen volt. A légzésük felgyorsult, a szenvedély azzal fenyegetett, hogy átveszi felettük az uralmat, hogy minden eddig elfojtott érzésük a felszínre kerüljön.

Elveszve egymásban egyiküknek sem tűnt fel a nyíló ajtó, melyen a Harry után kutató fiatal nő lépett ki. A halk hangokat követve, némileg óvatosan indult meg a háztól nem messze lévő fészer felé, s mikor olyan távolságba ért, ahonnan már láthatta a történéseket, megdermedt.

Ginny haragtól és csalódottságtól égő szemekkel figyelte a két férfit. Sokszor volt már mérges Fredre és George-ra, utálta Ront a hülye megjegyzései miatt, és amiért folyton úgy gondolta, hogy meg kell őt védenie, és joga van beleszólni az életébe, de amit most érzett… amit Charlie iránt érzett, az egészen más volt. Szinte megrémítette az indulat, ami a bensőjében támadt fel.

A bátyja elvette tőle azt, amire mindig is vágyott. Charlie ölelte és csókolta azt a férfit, akit kislány kora óta a férjének akart. És Harry… Harry épp élvezettel nyögött fel, mikor a partnere a nyakába temette az arcát, és érzékien végignyalta az ütőerét.

Nem bírta tovább nézni, képtelen volt rá. Ginny szinte nem is tudta, hogy mit csinál, amikor benyúlt a farmerja zsebébe, és előhúzta a pálcáját.

Érezte, hogy ez az egész nem helyes. Az sem, amit tenni készül, de alig-alig volt ura önmagának. Az általa indított átok ragyogó fénnyel villant a már csaknem teljesen sötét éjszakában, kísérteties megvilágításba helyezve az arcát…

Ginny sikoltva feszült meg az ispotályban lévő ágyán, ahogy izmai görcsbe rándultak, és az odasiető ápolónőnek kellett lefognia, mikor dobálni kezdte magát. Érezte a düh ízét, a fájdalmat, amiért Harry nincs többé…

Harry sosem létezett a számára.

Kétségbeesett sikolya összeszorította annak szívét, aki hallotta.

~^~oOo~^~

Harry sóhajtva megdörzsölte a homlokát. A sarkalatos pont a képzelt világban, miszerint egyik bátyja, Charlie szereti el tőle újra és újra a számára legfontosabbat, továbbra is megmaradt. A sors iróniája, hogy bár Ginny alig érzékelte a körülötte lévő valódi világot, a két férfi közötti kapcsolatra rátapintott. Talán megérzett dolgokat, de egy valami biztos volt, minden egyes eltelt nappal romlott az állapota, és Harry nem tudta, meddig fog még elmenni önmaga kínzásában, mígnem másokkal fogja megtenni.

– Miért mindig Charlie? – nézett fel. – Akkoriban még nem voltunk kapcsolatban.

Mr. Gareth tűnődőn megsimította rövidke szakállát.

– Ez jó jelnek is tekinthető. Ms. Weasley ha mást nem is, az Önnel kapcsolatos fontos dolgokat érzékeli a külvilágból.

Harry egy hirtelen fintorral jelezte, hogy eddig sok öröme ebből nem származott senkinek.

– Ami csak még több fájdalommal jár a számára. Árulásnak tekinti.

– A dühe a testvére irányába kétségtelen – ismerte el a gyógyító.

Vendége épp ettől a választól tartott.

– Annak ellenére, hogy úgy véli, én már halott vagyok – értetlenkedett Harry. – Hogyan neheztelhet ezek után ennyire mélyen?

Mr. Gareth ajkán szomorkás mosoly futott végig.

– Az elmebetegség legfőbb jellemzője az irracionálisság. Nehéz megérteni a miérteket. Ms. Weasley minden alkalommal felépít egy újabb világot, változatos eseménysorokkal, melyek logikáját mi kétségtelenül nehezen foghatjuk fel.

Harry ezt képes volt elfogadni. Egy valamit azonban nem.

– Veszélyes lehet Charlie-ra nézve? – kérdezte előrébb hajolva. Ugyan a férfi ritkán jött be látogatni, mivel szüleivel is feszült volt a viszonya, és Ginny rá még Harrynél is rosszabbul reagált, de ha így áll a helyzet, lebeszéli róla, hogy mostanában benézzen a húgához.

– Nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy ártson – vélekedett a gyógyító.

Harry ebben nem volt biztos. Ismerte Ginny találékonyságát, és ez a legutóbbi tévképzete aggasztotta. Először volt erőszakos.

Tudta, hogy eljön majd az a pont, amikor lépniük kell mindenki érdekében. De tudni, és meg is tenni azt, két különböző dolog volt. Amikor átestek azokon a szörnyű napokon a fogságban, akkor is meg kellett találnia magában az erőt és az elhatározást.

Most, egy hasonlóan tortúrával járó helyzetben itt, Mr. Gareth irodájában döntötte el, hogy ideje változtatniuk. Minden Weasley, és minden hozzájuk közel álló megérdemelte a megnyugvást.

~^~oOo~^~

Pár héttel később az egész családot összecsődítették az ispotályba. Mollyról lerítt, hogy mennyire ideges, Arthur és Bill igyekeztek találni valakit, akivel beszélhetnének, tekintve, hogy Ginny szobáját üresen találták. Ron esetlenül ácsorgott a folyosó falához húzódva, mellette Hermione ráncolta a szemöldökét, míg Fred és George tőlük szokatlanul komolyan, halkan váltottak pár szót. Mikor a tekintetük összeakadt Charlie-éval, nem kérdeztek semmit, de különös mód, mintha mégis tudtak volna mindent. Még úgy is, hogy fogalmuk sem volt róla, miért kellett idejönniük.

Harry szó szerint párja kezébe kapaszkodott, ha nem lettek volna ilyen közel egymáshoz, valószínűleg megremegett volna, ahogy észrevette Mr. Gareth-et közeledni a folyosón. A gyógyító arckifejezése semmi jót nem ígért, és a család hirtelen nagyon elcsendesedett. Miután üdvözölték egymást, Gareth úgy döntött, a legcélszerűbb rögtön a tárgyra térni.

– Elnézést, hogy valamennyijüket idehívattam, de az ügy komolysága megkövetelte. Rossz hírt kell önökkel közölnöm – mondta komoly tekintettel.

Mrs. Weasley szorosan lehunyta a szemét, és amikor ismét felnézett, könnyek csillogtak benne. Férje egészen mellé húzódott, és átkarolta, egyrészt támogatóan, másrészt saját magát is vigasztalva. Mind tudták, mi következik. Elkerülhetetlen volt, hogy egy idő után Ginny kárt tegyen akár magában is.

– Ms. Weasley az éjszaka folyamán kijutott a szobájából és megszökött – folytatta a gyógyító lassan, érthetően beszélve, és látszott rajta, hogy őt is megrázták az események. – Igazán sajnálom, nem tudjuk, hogy történhetett.

Charlie és Harry összenéztek, látta, hogyan feszül meg a vörös hajú férfi állkapcsa, és ráncolja össze a szemöldökét. Keserű volt és olvashatatlan. Ron valahol távolabb felnyögött, az ikrek egyenesen komor arccal álldogáltak, Molly pedig zokogós hangon megszólalt:

– De jól van?

Mr. Gareth rápillantott.

– Nagyon sajnálom. Nem sokkal később holtan találtuk.

Ami ez után következett, azt Harry igyekezett teljesen kizárni. Nem akart rá emlékezni, nem akarta hallani, érezni. Szorította Charlie kezét, és a férfi visszaszorította.

~^~oOo~^~

Az egyetlen ember, akivel megoszthatta az érzéseit és terveit, az természetesen Charlie volt. Tudta, hogy a férfi egyet fog érteni, és ahhoz sem fért kétsége, hogy elég erős hozzá.

– Akkor megtesszük? – állt meg előtte Charlie, sokféle érzelemmel telve, ahogy ránézett.

Harry furcsa mozdulatot tett a fejével, mintha egyszerre akarta volna megrázni és bólintani vele.

– Biztos, hogy ezt akarod? A húgod. – Semmit nem szeretett volna kényszeríteni, igazából ebből az egészből semmit sem akart megtenni, de muszáj volt. Az utolsó hőstette. Az utolsó megmentési kényszeres cselekedete, hogy aztán elmerülhessen a Charlie-val közös nyugodt életben, túllépve minden felejtésre érdemes szörnyűségen.

A vörös hajú férfi rögtön válaszolt.

– Nem, Ginnyt négy évvel ezelőtt megölték. Az a nő az ispotályban már nem tudom ki. Ideje, hogy a lelke is megpihenjen.

– Sose mondhatjuk majd el a többieknek – mondta Harry halkan, egész közel lépve szerelméhez.

– Azt hiszem, Fredék sejtik, de nem fognak szólni egy szót sem – fogta magához Charlie.

Harry mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta.

– Ez a legjobb, amit tehetünk.

Charlie a kezéért nyúlt, és miután megszorította, továbbra sem engedte el. Harry nekidőlt és mélyen megcsókolta. Tovább kellett lépniük. Nekik, Ginnynek, és az egész Weasley családnak.

Vége

Megjegyzés:

Bár remélem, hogy ahogy haladt előre a történet, ez kibogozhatóvá vált – nem akartam az elején jelezni, elvéve az élét –, de biztos, ami biztos, most feltüntetem:

Valóság

Tévképzet