Sorsforduló(k)

Cím: Sorsforduló(k)
Korhatár: 12
Műfaj: novellafüzér
Szavak száma: 6054
Figyelmeztetések, jellemzők: Nyomokban tartalmazhat romantikát, humort, családi szeretetet és Weasleyéket.

Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásában semmiféle anyagi haszon nem vezérelt, minden jog az írónőt és a Warner Bros filmstúdiót illeti.

Szerzői megjegyzés: Kiemelten köszönöm szépen két embernek a rengeteg segítséget: a bétámnak és egy barátomnak. Meg még sokaknak, akiknek hisztizhettem, ha nem ment, vagy nem volt kedvem írni, de végig támogattak. Valamint köszönet a szervezőknek a kihívásért. Nélkülük ez(ek) a történet(ek) nem jött(ek) volna létre. 

Tartalom: Születésnapból sokféle van. Nagy ünnepléssel vagy (szűk) családi körben megtartott, meghitt, csendes, magányos, boldog, szomorú… Én ezekből ragadtam ki párat és vettem hozzá a Weasley család tagjait, vagy akik most készülnek hivatalosan is Weasleyvé lenni. Egy, mégis négy novellát hoztam nektek – rövidebbeket és hosszabbakat egyaránt -, hogy mindenki megtalálja köztük a neki tetszőt. Remélem, így lesz.

Kulcsok: 1. Születésnap, 2. Lindsey Stirling – Phantom of the Opera

A tovább mögött olvasható a történet, jó szórakozást!

A történet .doc formátumban olvasható itt is.

Sorsforduló(k)

1967. február 6. – Arthur – Valóság

A bájitaltan óra éppen olyan unalmas volt, mint mindig. Sosem szerettem ezt a tárgyat, de hát muszáj tanulnom, ha egyszer be akarok kerülni dolgozni a minisztériumba! A legjobb egy olyan állás lenne, ami a muglikkal van kapcsolatos. Annyira érdekes emberek, nem értem, hogy sokan ezt hogy nem veszik észre. Aranyvér mánia, cöh!

- Hahó! – mondta valaki.

Gondolataimból visszahuppantam a terembe és a hang irányába fordítottam a fejem.

- Bocsánat, Molly. Szóltál? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy kissé elpirulok.

- Igen. Azt kérdeztem, kölcsönkérhetném-e egy kicsit a késedet?

- Persze, ott van, vedd csak el – böktem rá.

- Köszönöm.

- Nincs mit – feleltem.

- Amúgy, boldog születésnapot!

- Ó, köszönöm! – Éreztem, hogy még jobban elpirulok. – Nem is tudtam, hogy tudod, hogy ma van – motyogtam az orrom alatt; próbáltam tovább folytatni a beszélgetést.

Közben nem is figyeltem arra, hogy mit dobok bele az üstbe. Csak egy hatalmas robbanásra emlékszem, ami hátrébb taszított, és ami miatt bevertem a fejem valamibe.

~*~

Egyszer csak egy nagy girbegurba ház előtt álltam, ahol csirkék kapirgáltak és mivel kinn hideg volt, bentről pedig fény szűrődött ki – ami sokkal csábítóbbnak tűnt –, ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek. Kopogtatásomra egy körülbelül tizenöt év körüli kislány nyitott ajtót, akinek hatalmas nagy mogyoróbarna szemei voltak és ugyanolyan vörös haja, mint nekem.

- Szia – köszönt. – Te vagy Jack, ugye?

- Ö – feleltem, ám tudtam, hogy valami értelmesebbet kellene mondanom. – Igen, Jack vagyok.

- Ginny, ki az? – kiáltott ki egy idősebb női hang valahonnan bentről.

- Csak Jack! – kiáltotta. - Gyere be! – fordult hozzám és arrébb lépett, hogy bemehessek. Ekkor ütközött neki egy jóval idősebb fiúnak, akinek ugyancsak vörös haja volt, és egészen furcsán volt megnyírva.

- Hello, Charlie vagyok. Isten hozott az Odúban! – mondta és kezet fogtunk. Én pedig beléptem a házba, amit alaposabban szemügyre vettem belülről.

Kellemes volt és otthonos, pont olyan, amilyennek kívülről is látszódott. A kandallóban vidáman pattogott a tűz, és egy nagyon kicsi rendetlenség is volt. Nem volt kétséges, hogy varázslócsaládnál vagyok. Sőt, amikor megjelent két egyforma fiú megint csak vörös hajjal, már majdnem biztos voltam benne, hogy valami rokonokhoz csöppentem éppen.

„De kik lehetnek ezek?” – gondoltam. – „Furcsa, hogy még sosem találkoztam velük. Persze, van rokonság bőven, de azért már majdnem mindenkit ismerek. Legalábbis eddig ezt hittem.”

- Hello, én Percy vagyok – mutatkozott be egy Charlie-tól kicsit fiatalabb fiú. – Apa még nincs itthon, de már nagyon várja, hogy megismerjen. Tudod, le se tagadhatnád, hogy rokon vagy.

- Charlie, Ginny, gyertek a konyhába segíteni, kérlek! – kiáltott újra az immáron ismerősnek tetsző női hang, majd a két említett eltűnt – valószínűleg – a konyha irányába.

- Percy, hagyd már békén szerencsétlen srácot, halálra rémíted. Inkább menj, és tisztogasd a jelvényeidet – szólt be a testvérének egy újabb Weasley, aki mellett egy ugyanolyan fiú állt.

- Ti ikrek vagytok? – tettem fel a kérdést, ami valójában nyilvánvaló volt, de valamit muszáj volt mondanom.

- Aha, én Fred vagyok, ő meg a tesóm, George.

- Hello. Semmi gond, ha nem tudsz minket megkülönböztetni, még anyánkat is át tudjuk verni néha – vigyorogtak.

- Igen, mi vagyunk a család tréfamesterei. Percy pedig a dilinyós.

- Gúnyolódjatok csak, de majd meglátjuk, ki viszi többre a végén! Nekem jól fizető állásom lesz a Minisztériumban, míg ti csak valami piti kis munkát fogtok kapni, de hozzám aztán ne gyertek majd pénzért! - dühöngött, majd felvonult a szobájába.

- Mindig ezt csinálja, de ne is törődj vele!

- Így van, nem tudja, miket beszél, szerencsétlen – sajnálkozott Fred. Vagy George? Fene se tudja, melyik-melyik, ezek tök egyformák!

- Nemsokára meg fogjuk nyitni a boltunkat, ami tele lesz viccesebbnél viccesebb dolgokkal és akkor aztán nagyot fog nézni!

- Bizony! Te, George, nem mutatjuk meg neki valamelyiket? – kacsintott rá Fred a testvérére.

- Hogy neked milyen remek ötleteid vannak, Fred. Gyere, kövess minket! – utasított, majd elindultak fel az emeletre. Útközben hárman is jöttek le, ebből az egyik fiúnak volt vörös haja, őt a fiúk Roncimonciként mutatták be.

- Ne is hallgass rájuk, hívj csak Ronnak! – mondta kicsit durcásan, de kapott egy puszit az arcára a mellette álló lánytól, és egyből jobb kedvre derült.

- Szerintem aranyos – fűzte hozzá a feltűnően csinos lány, mire a Ronnak nevezett alak kihúzta magát és önelégülten vigyorogni kezdett. Barátnője mosolyogva csóválta a fejét, majd kezet nyújtott. – Én Hermione vagyok.

- Harry – mutatkozott be a fiú is, aki elég furcsa volt. Mindenki mosolygott, ő pedig hallgatagnak és komornak tűnt.

A bemutatkozás után továbbmentek, nekem pedig kavargott a fejemben az a sok név, amit meg kellett volna jegyeznem.

„Különben is” – gondoltam – „hogy a manóba kerülök ide?” És ki ez a sok idegen? Nekem most a Roxfortban kellene lennem!”

Furcsa módon azonban mégsem éreztem magam idegennek. Teljesen úgy kezeltek, mint egy családtagot, akit most látnak először, de már sokat hallottak róla. Pont, mikor beléptünk volna az ikrek szobájába, lentről hangos ajtócsapódás hallatszott.

- Megjött apa!

- Ne haragudj, de akkor ezt a programot most kicsit későbbre rakjuk, mert apa biztosan szeretne megismerni. Már nagyon várt téged, és hogy pont a születésnapján érkezz meg, külön öröm volt a számára.

- Miért, hányadika van?

- Február hat, miért, mit hittél? - nevetett fel, nekem pedig ráncba szaladt a homlokom.

Szerencsére a fiúk ezt nem vették észre. Igazából nem is kellene furcsállnom a dolgot, hiszen a mikor még a Roxfortban voltam, ugyanezt a dátumot írtuk. A születésem napját.

„Várjunk csak! Fred az előbb azt mondta, hogy az apjuknak is ma van a születésnapja. Én pedig nem ismerek egyetlen olyan Weasleyt se magamon kívül, aki velem egy napon született volna! Ahhoz pedig nem fért kétség, hogy Weasleyk, akkor pedig… Nem, nem biztosan csak álmodom! Igen, álomnak kell lennie. Ha pedig az, akkor elég, ha megcsípem magam, és felébredek!” – gondoltam naivan, de nem jött be.

Próbáltam kitalálni valamit, miközben egyre közelebb értünk önmagamhoz. Bár nem voltam benne biztos – sőt, reménykedtem -, hogy jó az elméletem, de ha mégis, akkor kell valami mentőötlet. De semmi sem jutott eszembe.

Leértem a lépcsőn, és közben fel sem tűnt, hogy az ikrek eltűntek. Biztos voltam benne, hogy az előbb még mellettem jöttek, de most sehol sem voltak. „Furcsa ez az egész.”

Hirtelen ötlettől vezérelve elindultam arra, amerről jöttem és a bejárai ajtót felé igyekeztem, de elkéstem, mert beigazolódott a legrosszabb: találkoztam időskori önmagammal. Nem tudnám megmondani, melyikünk lepődött – vagy ijedt – meg jobban, de én teljesen ledermedtem.

- Arthur! – kiáltott harmadjára a nő, és ekkor rájöttem, hogy a hang kihez tartozik: Molly! – Szólnál a gyerekeknek, hogy vacsora?

- Ő, persze, csak egy pillanat, ki kell szaladnom a garázsba, de máris itt vagyok! – feleltem, vagyis az idősebb Arthur. Karon fogott, és kiráncigált a házból, ahonnan egy melléképületbe taszigált.

- Lumos! – mondtuk egyszerre, pedig nem is tudtam, hogy nálam van a pálcám. Kezdtem teljesen megzavarodni.

- Te meg ki vagy és hogy kerültél ide? – kérdezte.

- Szerintem mind a ketten tudjuk, hogy én te vagyok – mondtam ki, és nagyon furcsán hangzott. – És akkor boldog születésnapot mindkettőnknek!

- De, de… hogy a manóba kerülsz, vagy kerülök ide? De hiszen itt vagyok!

- Szerintem álmodom. Az lehetséges, nem? Vagy az idő tréfál. Nem értem.

- Ki érti? – tette fel a költői kérdést az idősebbik én. – Az időnyerő nem lehet, hiszen az csak a múltba visz vissza, a jövőbe nem, ráadásul nekem nincs is olyanom…

- Azért ez elkeserítő – állapítottam meg, bár teljesen más téma volt, mint az eddigi.

- Micsoda?

- Hát az, hogy fogok kinézni ennyi idősen. Szemüveges leszek, ráadásul majdnem tök kopasz! – szörnyülködtem. – Mondd csak, legalább muglikkal fogok foglalkozni?

- Olyasmi. Különben meg, ha nem tetszik, akkor csináld máshogy! Ha azt mondtad, hogy ez egy álom, akkor ez csak egy alternatíva, amit itt látsz. Változtass!

Elgondolkodtam a dolgon. Igazából, ha tényleg ilyen a jövő, akkor annyira nem lehet rossz. Van családom, házam, munkám, amit valószínűleg szeretek, szóval… Ekkor egy kérdés fogalmazódott meg bennem:

- Meg fogom tudni, hogy mitől repül a repülő?

- Eddig sajnos nem sikerült rájönnöm, de már elég közel vagyok hozzá.

- Ez egész jól hangzik.

- De még mindig nem értem, hogy… - kezdte, de félbeszakítottam.

- Csípj meg – mondtam.

- Hogy mit? – értetlenkedett az idősebb Arthur.

- Csípj már meg.

- Minek?

- Minek, minek? Azért, mert ha ez tényleg egy álom, akkor az embernek meg kell csípnie magát, de én már próbálkoztam vele és nem ment. Ám, ha te csípsz meg, aki szintén én vagyok, akkor lehet, hogy végre felébrednék ebből a zagyvaságból.

- Jól van, próbáljuk meg – mondta, és úgy tett, ahogy kértem.

~*~

Ahogy kinyitottam a szemem, de hirtelen túl sok volt a fény, így inkább gyorsan ismét lehunytam. A fejem majd széthasadt a fájdalomtól, és a bordáim se lehettek rendben teljesen, mert kissé fájt a levegővétel is.

- Arthur – szólított valaki a nevemen.

- Hmm?

- Jól vagy? – kérdezte, én pedig ismét kinyitottam a szemem. Ezúttal nem bántott úgy a fény, és egész gyorsan megszoktam.

- Molly… Mi történt? Olyan furcsa dolgok történtek velem, de nem emlékszem semmire.

- Biztosan csak álmodtál. Rossz hozzávalót raktál az üstbe, amitől az felrobbant. Akkora ereje volt, hogy szinte mindenkit ledöntött a lábáról, belerezgett a fél kastély. Ráadásul téged még akkora erővel taszított meg, hogy beverted a fejed, és Mrs. Williams szerint bordád is tört. Éjszakára benn akar tartani, hogy… - hadarta a történéseket.

- Mondd, Molly, és te jól vagy? Nem esett bajod? – a kérdés láthatóan meglepte.

- Nem, jól vagyok, köszönöm. Csak te sérültél meg ilyen szerencsétlenül.

- És mondd, eljönnél ezzel a szerencsétlennel randizni? – kérdeztem, bár nem reménykedtem pozitív válaszban a véráruló címkém miatt, mikor ő az egyik legtisztább vérű család tagja.

- Nagyon szívesen – felelte, aztán megpuszilta az arcomat.

1999. április 01. – George – Először egyedül

- Szia, Tesó – köszöntem, és csak álltam a sír fölött.

Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt hagytál.

- Tudom, régen nem jártam erre, és hidd el, sajnálom, de nem tudtam megtenni. Ha nem lenne születésnapod, akkor…

Elhallgattam. Nem is tudok jó okot mondani rá, miért nem szoktam kijárni.

- Kiráz a hideg ettől a helytől. Tudod jól, hogy mindig is utáltam a temetőket. Meg nem is attól függ, kire emlékezünk, hogy milyen gyakran járunk ki a sírkertbe, hanem hogy a szívünkben tovább él-e. Amúgy… boldog születésnapot! Neked is.

Nagyon hiányzol! Nem csak nekem, mindenkinek! Tudod, nagyon nehéz elfogadni, hogy már nem vagy itt, mellettem. Először nagyon ijesztő volt, most már talán kezdem megszokni, de mindig is furcsa lesz. Nincs senki, aki kitalálná, mire gondolok, vagy befejezné helyettem a mondandómat, akire ránézek és tudja, mit érzek.

Az üzlet sem a régi nélküled, de csinálom tovább, ahogy bírom. Úgy érzem, elárulnálak, ha abbahagynám. Különben is, a munka életben tart. Az életemnek ez egy olyan része, amit még együtt hoztunk létre. Nem akarom, hogy elvesszen, mert így megmarad a Te kezed nyoma is az utókor számára… Befejezem a régi, megvalósítatlanul maradt ötleteinket és megpróbálok újakat is kitalálni.

Erről jut eszembe! Megkértem Ront, hogy segítsen be majd néha. Egyedül nem bírnám csinálni. Persze, az emberek próbálnak segíteni, mint Lee vagy Angelina, meg még sokan mások, akikről most kiderült, hogy tényleg a barátaink, de… tudod, az új ötletek se olyanok már, mint régen. Téged nem lehet pótolni. Egyszerűen lehetetlen.

Amúgy képzeld, az Öcskösben több a fantázia, mint hittük! Mégsem ártott meg neki, hogy annyit szekáltuk. – Halkan, röviden felnevetek. – Jó ötletei vannak, általában a legtöbb megvalósíthatónak is tűnik; természetesen, a sok meló elengedhetetlen a tökéletes sikerhez, ahogy azt mi is csináltuk. Persze, ennek ellenére sem tud pótolni téged, és ezt meg is beszéltük. Azt mondta, tisztában van ezzel.

Ron nem mellesleg nagyon sokat változott! Őt is nagyon kiborítottad, Te csirkefogó! Ha Hermione nem lett volna olyan erős, és nincs mellette, nem tudom, mi történt volna vele. Nagyon sokat segített neki, miközben ő is próbálta feldolgozni a történteket. Képzeld, napokig nem vesztek össze semmin! Azért ez már teljesítmény az Öcsköstől, nem igaz? – mosolyodtam el. – Meg az is, hogy Hermione egyáltalán bírja mellette. Jelenleg épp együtt vannak, és tényleg boldognak tűnnek, már amennyire a körülmények engedik. Még mindig nem dolgoztuk fel teljesen, hogy elmentél.

Milyen ott, ahol Te vagy most? Vajon jobb, mint itt? Remélem, azért kicsit hasonlít az ittenihez.

Bilius bácsival találkoztál, vagy más ismerőssel? Még mindig nagy mókamester az öreg, mi? – Felnevettem, ahogy eszembe jutottak az öreg mesterkedései. – Veled együtt meg… el tudom képzelem, milyen jó mókákat csináltok! Mint mi, annak idején, még a suliban. Mikor eljöttünk és mocsárrá változtattuk a fél kócerájt! Meg mikor nevezni akartunk a Trimágus Tusára. Látod, nem úsztad meg, hogy ne lássalak öregen!

Tudod, meg kell mondanom neked, hogy tavaly május óta nem megy a patrónus bűbáj. Pedig mennyit kellett keresni, hogy melyik emlékkel működik! Sok jó pillanatunk volt együtt. Bárcsak lehetne még pár! Nagyon hiányzol.

Anya majd’ beleőrült a fájdalomba, hiszen mielőtt Voldemort eltűnt, annyian meghaltak a családjából… Sokan még most sem merik kimondani a nevét. Annak ellenére, hogy meghalt, és mi győztünk. Érdemes volt harcolnunk. Többé nem kell rettegnünk, neked, nektek köszönhetően.

Megmondanád Remusnak és Tonksnak, hogy a kis Teddy jól van? Mindenki vigyáz rá, és nagyon szeretik. Andromeda gondját viseli, és néha még Anya is vigyáz rá. Jót tesz neki a családi légkör.

Hirtelen nem is tudom, mit mondhatnék még. Nincs olyan nap, mikor ne jutnál eszembe, szinte mindig és mindenről. Mikor jöttem, annyit mindent szerettem volna elmondani, de most, hogy itt vagyok, semmi sem jut eszembe abból a rengeteg mindenből.

Elhallgattam. Hűs szellő rezegtette meg a fák leveleit, nekem pedig megborzongott a hátam. Tudtam, hogy itt vagy velem, szinte még az érintésedet is érezni véltem.

- Fred, Te mindig velem leszel. Sosem foglak elfelejteni – mondtam és lassú léptekkel elindultam haza.

2005. szeptember 19. – Hermione - Meglepetés

Már egy hete lenn aludtam a földszinten, és mivel már rég untam a kanapét, felmentem az ágyunkba aludni. Igazából nem is tudom, miért nem maradtam, a száműzetést is önként vállaltam, de úgy látszik, most Hermione volt a büszkébb kettőnk közül.

Nem szólt egy szót sem, mikor beléptem a szobába, látszólag nem is figyelt rám, ám biztos vagyok benne, hogy a szeme sarkából követte minden lépésemet. Ennyire már csak ismerjük egymást… Miután bebújtam az ágyba, ő még olvasott pár oldalt – most már ténylegesen a könyvre koncentrálva –,  és mire lekapcsolta a villanyt, én már régen elaludtam, háttal neki.

Reggel, mikor felébredtem, úgy éreztem, végre kipihentem magam, az pedig külön öröm volt számomra, hogy nem fájt a hátam és nem sajgott a vállam. Még nem nyitottam ki a szemem, nem akartam felkelni, olyan jó meleg volt a takaró alatt, és Hermionét sem akartam felébreszteni, aki félig rajtam feküdt. „Várjunk csak!” – gondoltam és kipattantak a szemeim. Mégis mikor bújtunk mi így össze? Tisztán emlékszem, hogy mikor elaludtam, az ágy két szélén feküdtünk, minél távolabb egymástól, és a párom még olvasott.

Ahogy arcára tévedt a tekintetem, minden maradék haragom elszállt. Tulajdonképpen nem is haragudtam rá, csak mind a ketten olyan makacsok tudunk lenni, ha a saját igazunkat akarjuk bizonyítani; általában egyikünk sem enged az igazából.

Olyan békés és nyugodt volt így minden, főként az arca; szerettem volna, ha a pillanat örökké tartott volna, olyan szép volt így. Ennek ellenére megtört a varázs.

Kinyitotta nagy, barna szemeit és álmosan rám nézett. Nem láttam rajta, hogy meglepné az a tény, hogy a karjaimban ébredt, tehát elalvás után ő bújhatott hozzám. Érdekes, hogy régebben sokkal makacsabbak voltunk, ha összevesztünk, hiszen akkor hetekig képesek voltunk nem beszélni egymással, mostanában viszont csak napokig bírjuk.

Megcsókoltam, ezzel jelezvén, hogy már én sem haragszom őrá.

- Jó reggelt, Kicsim.

- Neked is. Mennyi az idő? – kérdezte.

- Nem tudom – feleltem, majd mikor fel akart kelni, visszahúztam és még egy csókot loptam tőle.

- Neked is kelned kellene.

- Tudom, csak még öt percet – mondtam, miközben átfordultam a másik oldalamra.

- Jó, de akkor nem kapsz reggelit – közölte; a jutalma egy vaktában eldobott párna volt, ami pont célba talált. – Jól van, te akartad! Ha háború, akkor legyen háború! – kiáltotta nevetve majd elkezdett azzal a párnával csapkodni, amit mondhatni én adtam a kezébe. Hogy pontosabb legye: dobtam

A harmadik ütés után már én is harcba szálltam. Püföltük egymást, ahol csak értük, egészen kifulladásig, majd miután az egyik vánkos megadta magát, és mindent beborított a töltőanyaga, lihegve dőltünk vissza az ágyra.

- El fogunk késni – állapította meg a kedvesem, majd felállt és sietősen öltözködni kezdett.

- De ugye mielőtt elmész, csinálsz nekem reggelit? – kérdeztem, ő pedig csak megforgatta a szemeit. – Köszönöm!

Reggeli után ő azonnal elrohant – már így is legalább fél órás késésben volt –, én viszont még ráérősen összeszedtem magam, mivel csak délutánra kellett bemennem; megígértem George-nak, hogy délelőtt besegítek neki a boltban.  

Mikor megérkeztem, George már várt rám. Hátramentünk a boltban és munkához láttunk. Éppen azokat az árukat teszteltük, amelyeket majd karácsony előtt szeretnénk kirakni a polcokra. Ekkor George elővett egy kis kosárkát, amiben mindenféle Weasley Varászvicc vállalatos termék volt, meg egy könyv.

- Szerinted ez jó lesz Hermionénak? – kérdezte.

- Milyen alkalomból? – kérdeztem vissza, mert nem igazán értettem, miért adna neki ajándékkosarat.

- Milyen alkalomból?! – hüledezett. –  Tudod te, hogy milyen nap van ma? Vagy azt, hogy hányadika?

- Péntek van, nem? Viszont hogy hányadika, azt hirtelen nem tudom megmondani. Talán tizenhetedike? – töprengtem hangosan.

- Ron, tizenkilencedike! Ma van Hermione születésnapja! Este otthon ünnepség!

- Basszus, tényleg! – kiáltottam fel.

- Nem mondod, hogy elfelejtetted? – kérdezte George hitetlenkedve.  – Anya meg fog fojtani téged, sőt, már jóval előbb meg fogsz halni, ha ezt Hermione megtudja…

- Igazad van. Bocs, George, de rohannom kell! Muszáj vennem neki valamit! – kiáltottam fel kétségbeesetten, miközben már a kabátomat vettem fel és fél lábbal már kint is voltam az üzletből.

~*~

Hogy lehetek ennyire hülye? Hogy felejthettem el a születésnapját? – kérdeztem magamtól, miközben azon pörgött az agyam, hogy mit kellene vennem a barátnőmnek. – A legegyszerűbb a könyv lenne. Aha, csak olyan kellene, amit még nem olvasott, vagy nincs meg neki! Te jó ég, létezik egyáltalán ilyen?

Hatalmas léptekkel vágtattam az Abszol úton, pedig nem is tudtam, pontosan merre kéne mennem. Aztán hirtelen gondoltam egyet, és betértem egy üzletbe, aztán még egybe és még egybe, de sehol nem volt semmi hasznos ajándék, aminek örülne. A kviddicset igazán sosem tudta megszeretni, a ruhákról pedig nem pálcája már van. Könyvet tavaly kapott, meg majdnem mindig, mindenkitől, szóval most valami más kellene. Különben sem tudtam, mi van meg neki és mi nincs. Lassabban kezdtem sétálni és próbáltam higgadtabban gondolkodni, hogy minden kirakatot szemügyre vehessek, hátha találok valamit.

A legtöbb bolt szóba se jöhetett, a többiben pedig nem volt olyan, ami tetszett volna. Közben pedig még mindig azon agyaltam, hogy felejthettem el. Mindent a veszekedésre fogtam, mert ha haragszom rádot játszunk, akkor mindig kimennek a fejemből a dolgok, mert sosem szól rám, vagy utal arra, hogy elfelejtettem volna valamit.

Ekkor ugrott be, hogy legutóbb, mikor együtt jöttünk vásárolni, akkor hirtelen megtorpant egy ékszerbolt előtt, vetett egy futó pillantást a kirakatra, elmosolyodott, aztán már mentünk is tovább. Nem értettem a dolgot, és hiába kérdeztem rá, nem akarta elárulni, mit nézett olyan nagyon. Utána persze el is felejtettem az esetet, de az jutott eszembe, mi lenne, ha valami ékszert vennék neki? Az átlag lányoktól eltérően neki ebből is nagyon kevés van, de azért szokott hordani.

Megkerestem a kis boltot, majd mielőtt beléptem, megnéztem a kirakatot, de nem feleleveníteni, hogy jó helyen járok-e, mivel én egy kicsit másmilyenre emlékeztem. Mégis ismerősnek tűnt a hely.

- Jó napot, segíthetek? – köszönt az eladónő.

- Jó napot! Azt hiszem, igen. A barátnőmnek szeretnék valami különlegeset a születésnapjára.

- Akkor jó helyen jár! Mit szeretne? Karkötő, nyaklánc, fülbevaló, szett? Arany, ezüst? Esetleg valami különleges ötvözet? – tette fel kérdéseit, amire én nem is tudtam hirtelen, mit feleljek.

- Igazából nem tudom. Talán inkább nyakláncot – mondtam bizonytalanul, mire ő számtalan tálcányi tálcányi láncot pakolt ki elém, hogy válasszak, amire én képtelen voltam. – Hűha.

- Nézelődjön csak nyugodtan. Ezek itt rövidebbek, ezek pedig hosszabbak, a vékonyabbakhoz esetleg még egy szép medált is lehetne választani, az ilyen vastaghoz, mint ez – mutatott rá az egyikre – már teljesen felesleges, mert elveszne rajta, és nem mutatna szépen – magyarázott, én pedig bólogattam.

Már majdnem ráböktem egy vékonyabbra, hogy azt kérném, mikor az üveg alatt kiszúrtam egy gyűrűt. Egyszer-kétszer már szóba jött köztünk a házasság, de valahogy sosem beszélgettünk róla komolyabban, pedig az utóbbi években nem egy lagzin vettünk részt.

- Kérem, kivenné azt a gyűrűt? – mutattam rá. A nőnek felcsillant a szeme, majd kivette a tálcát.

- Tessék, amelyiket tetszik. – Kivettem azt, amelyik szemet szúrt, és tudtam, hogy megtaláltam. Forgattam ide-oda, barátkoztam a hirtelen jött elhatározásommal.

- Az egy remek választás. Fehérarany, hét nagyon apró gyémánttal benne, és van rajta egy bűbáj, ami miatt az ujjméretéhez igazodik.

- Ezt kérem – döntöttem el.

~*~*~

- Szia. Mehetünk ebédelni? – kérdeztem Hermionét.

A hangomra felkapta a fejét, elmosolyodott és intett, hogy várjak egy pillanatot.

Még befejezte az olvasást, aláírt pár papírt, elrendezgette az iratokat az asztalán, precízen, ahogy szokta. Felsegítettem a kabátját, megkötötte a sálját és kézen fogva elindultunk.

Miután elhagytuk a minisztérium épületét, a legközelebbi park felé irányítottam. Ritkán tudjuk hosszúra nyújtani az ebédszünetünket, de úgy gondoltam, ma megérdemeljük.  Útközben vettem magunknak kávét és két szendvicset, amit egy padon ülve majszoltunk el. Nem beszéltünk sokat, inkább csak élveztük, hogy kibékültünk és újra együtt vagyunk. 

Annak ellenére, hogy az utóbbi két hétben a kora őszi időjárás volt a domináns sok-sok esővel és hirtelen jött lehűléssel, nagyon szép idő volt. A nap melegen sütött, de nem égetett úgy, mint nyáron. Egy vékony kabátot vagy pulóvert is elég volt viselni, hogy ne fázzon az ember. Miután jóllaktunk, egymáshoz bújva andalogtunk tovább. Furcsán éreztem magam, hiányoltam, hogy izguljak vagy feszült, esetleg ideges legyek a lánykérés miatt, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Bezzeg Harry! Neki szinte tele volt a gatyája, annyira félt, pedig kettőnk közül ő az, akinek a barátnője biztosan nem mondana nemet. Hermionénál nem lehet tudni, viszont Ginny kislánykora óta erről álmodott. Hogy a fenébe ne mondott volna igent egy ilyen ajánlatra?!

Nem is néztem, hogy merre megyünk, Hermione vezetett. Az egyik kis tó hídján megálltunk, és a nap felé fordította az arcát. Én hátulról átöleltem és az államat a feje búbjára támasztottam; követtem a példáját.

Percek teltek el néma csendben, éreztem a haja illatát, mely az orromat csiklandozta és tudtam, hogy bármi lesz a válasz, már megérte élni. A pillanatért, hogy ott állunk összebújva és élvezzük a békét, amelyért olyan sokat szenvedtünk. Mások – Fred, Tonks, Lupin és még sokan – az életüket adták érte, mi pedig hálával tartozunk nekik.

Ekkor hirtelen elhatározásból megtörtem a hallgatást, és csendesen ennyit kérdeztem:

- Emlékszel, mikor negyedikben hirtelen rádöbbentem, és azt mondtam: „Hermione, Neville-nek igaza van, te lány vagy…?”

- Rémlik valami – felelte.

- Ma már tudom, hogy nemcsak egy lány vagy a sok közül. Hanem A Lány – mondtam, majd kis tétovázás után kiböktem. – Gyere hozzám!

Még a gyűrűt se vettem elő, nem akartam elengedni. Féltem, hogy el fog szaladni, pedig tudtam, hogy ilyet sosem tenne. Nem felelt azonnal, még csak meg se rezdült a kérésemre. Nem láttam az arcát, de gondolom törte a kis fejét, hogy jól hallotta-e; ízlelte a kérdést, ami inkább kijelentésre sikeredett.

Egyszercsak ugyanolyan halkan és egyszerűen felelt, mint ahogy én megkértem a kezét:

- Jó.

Elmosolyodtam. Az a kis feszültség, ami bennem volt, elszállt. Hermione megfordult, szorosan magamhoz öleltem és megcsókoltam. Utána felnézett rám, és láttam, hogy ő is mosolygott, a szemei csillogtak Miután ajkaink elváltak egymástól, önfeledten felnevettem, és menyasszonyom is velem nevetett.

- Szeretlek – mondtam, miközben előbányásztam zsebemből a gyűrűt. – Remélem, tetszeni fog – nyitottam fel a kis dobozka fedelét, és ahogy az arcára néztem, tudtam, hogy nem nyúltam mellé.

- Ez az enyém? – kérdezte remegő hangon, a sírással küszködve, én meg egy puszit nyomtam az arcára.

- A tiéd – feleltem, miközben az ujjára húztam az gyűrűt. – Boldog születésnapot, szerelmem!

- Köszönöm. Ennél szebbet nem is kaphattam volna! De nekem is van ám egy meglepetésem a számodra: apa leszel.

2011. május 02. – Victoire – A levél

Hiába volt elhúzva a függöny, ott, ahol nem takarta egymást tökéletesen a két anyagdarab, egy kis résen mégis bekukucskált az ablakomon a napsugár. Álmosan kinyitottam szemeimet, és nagyot ásítottam nyújtózkodás közben. Ahogy a másik oldalamra fordultam, hogy még aludjak egy kicsit, orromat megcsapta a frissen sült, házi croissant illata, amely elmaradhatatlan része volt a születésnapi reggeliknek, és náluk már családi hagyománynak számított.

Ezért ahelyett, hogy visszaaludtam volna, kipattantam az ágyból és elhúztam a függönyt, ami ludas volt korai ébredésemben, pedig úgy terveztem, hogy ma sokáig fogom húzni a lóbőrt. A nap már magasan fenn járt az égen, és ragyogóan sütött; a fény megcsillant a tenger hullámain, ami halkan morajlott, a sirályok hangosan vijjogtak.

„Minden tökéletes egy ilyen nagy napra, mint amilyen a mai!” – gondoltam. – „Csak azért mégis kár, hogy ma van a csata évfordulója. Nem mindenki tud felhőtlenül örülni a születésnapomnak.”

Ilyen és ehhez hasonló dolgokon gondolkoztam, miközben kifelé bambultam. Töprengésemből az riasztott fel, hogy egyszer csak nyílt az ajtó, és anya dugta be a fejét. Látta, hogy már ébren vagyok, így bejött a szobámba.

- Te már ébren is vagy? – kérdezte csodálkozva.

- Igen, nem bírtam aludni – feleltem automatikusan franciául, majd odajött hozzám jó reggelt-puszit adni.

- Bon anniversaire, ma petite!* Nézd, mit hozott neked a posta! – nyújtott át egy borítékot, amin a Roxfort címere díszelgett.

- Ó, Mon Dieu!** – kiáltottam fel boldogan. Azóta erre vártam, mióta Teddy megkapta a saját levelét. Gyorsan kikaptam anya kezéből, az ágyra vetettem magam, feltörtem a viaszpecsétet és sebesen olvasni kezdtem. Miután kétszer is átfutottam a tartalmát, hangosan felolvastam neki.

Tisztelt Weasley kisasszony!

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek és felszerelési tárgyak listáját. A tanév szeptember 1-jén kezdődik. Legkésőbb július 31-ig küldjön baglyot nekünk.

Tisztelettel:

Minerva McGalagony

Igazgató.

- Na, mit szólsz? Én is roxfortos diák leszek! – ugráltam az ágyon örömömben, míg anya megpróbált mosolyogni és leült az ágy szélére.

- Nagyon örülök neki! – próbálkozott. – Csak olyan hihetetlen, hogy szeptembertől itt fogsz hagyni minket és iskolába mész. Tegnap még a karomban tartottalak, holnap már férjhez mész.

- Jaj, anya – forgattam meg szemeimet. – Nem kell túlreagálni a dolgot. Csak iskolába megyek. Végre én is varázsolhatok majd, mint a felnőttek. És majd gyakran írnok. Megígérem! – néztem rá a szomorú kiscica pillantásommal, amitől mindig meglágyult.

- Gyere ide, hadd öleljelek meg! – Most már láttam rajta, hogy őszintén örül, és megöleltem.

Pár percig így ültünk csendben, majd összeszedve a bátorságomat megkérdeztem azt, ami már régóta nyomta a szívemet.

- Anyu! Szerinted Teddy elfelejtette a szülinapomat? Pontosabban… el fog jönni?

- Nem tudom, kicsim, nem beszéltem mostanában Andromeda nénivel, de szerintem biztosan itt lesznek. Hiszen barátok vagytok! Miért ne jönne el? – kérdezte.

- Tudod, még a múltkori miatt. Úgy összevesztünk, és azóta egyetlenegy levelet sem írt, én pedig azért nem, mert félek, hogy még mindig haragszik rám.

- Ugyan már, biztosan ő is elfelejtette már, mint te. Szerintem azt se tudja, min vesztetek össze igazán. Ne aggódj! No, de most már öltözz fel, aztán gyere reggelizni.

- Rendben! – feleltem sokkal magabiztosabban, mint ahogy éreztem magam, mert csak féltem, hogy Teddy bizony még mindig haragszik.

Felpattantam, majd a szekrényhez mentem és azon tűnődtem, mit vegyek fel. A ruháimat végignézve nem tudtam választani. Valami szépet akartam, de legalábbis csinosat. Végül kihúztam az aljáról egy virágos kisruhát.

- Ez jó lesz? – kérdeztem anyát, mert rá, ha ruhákról vagy cipőkről volt szó, mindig lehetett számítani. – Anya, nehogy sírni kezdj, mert akkor én is sírni fogok! – mondtam neki, mivel még mindig ott ült az ágyam szélén és láttam a szeme sarkában a könnycseppeket.

- Jó - mondta, majd vett egy mély lélegzetet. – Inkább megyek, megnézem, apád felébresztette-e Domit és Lou-t, aztán megterítek a reggelihez. Ha felöltöztél, gyere le, aztán… majd meglátod – kacsintott rám sokkal vidámabban, majd kiment, egyedül hagyva, hogy nyugodtan készülődhessek.

A reggeli nagyon finom volt, főleg a croissant. Imádom, mindig vagy egy tucatot meg tudnék enni belőle. Azt szeretem a legjobban a családi ünnepekben, hogy akkor anyu mindig maga csinálja meg ezt a kiflifélét, mert hétköznapokon nagyon ritkán van ideje sütni. Főleg akkor, mikor sokat kell dolgoznia. Miután leszedtük az asztalt és rendet raktunk a konyhában, következett az ajándékozás.

A tesóimtól ékszereket kaptam, amit szerintem maguk csinálhattak. Kicsit furcsán néztek ki, annyira nem is tetszettek, de felvettem őket, hogy örüljenek. Biztosan Luna nénivel készítették, mert ő szokott ilyen különös ékszereket hordani. Amit viszont nagyon furcsálltam, hogy anyáéktól olyan hétköznapi ajándékokat kaptam, mint egy ruhát és egy regényt. Persze, örültem ezeknek is, mert szeretek könyvet olvasni, meg csinosan öltözködni de reméltem, hogy majd egy baglyot vagy egy cicát fogok kapni.

Kintről hangos puffanás hallatszódott. Egy perc múlva pedig Percy bácsi lépett be az ajtón.

- Jó reggelt mindenkinek!

- Neked is – köszöntünk neki mi is.

- Ülj le nyugodtan. Kérhsz egy teát? – kérdezte anya a maga tört angoljával, miközben egy székre mutatott. A bácsi szem forgatva leült.

- Ha sok idő, míg a gyerekek elkészülnek, akkor igen – válaszolta, anyu felrakta főni a vizet, utána pedig elküldte Louit és Domit, hogy szedjék össze azokat a játékokat, amit vinni akarnak a nagyiékhoz. Azt mondjuk nem értettem, minek, mert ott is rengeteg van, tekintve a népes családot. Meg általában, ha jó az idő, mindenki ki akar menni a pályára kviddicsezni, de hát ez az ő dolguk.

~*~

- Jól van, akkor mi megyünk is, nektek meg jó szórakozást és majd jöttök, ha készen vagytok – mondta Percy bácsi miután megitta a teáját. Egymás után a kandallóba állította Dominique-t és Louist is, akik azonnal az Odúba mentek Hop-por segítségével. Utolsónak a bácsi ment utánuk.

- Na jó, ez meg mi? – fordultam kérdőn szüleimhez.

- Majd meglátod, Manó – mosolygott apa, én pedig csúnyán néztem rá, amiért még mindig a becenevem szólít. Én már nagylány vagyok, van rendes nevem is, ráadásul nem kell tudnia, hogy szeretem, ha így hív.

- Anya!

- Türelem, mindjárt meglátod – mosolygott ő is, én pedig kezdtem sejteni.

- Az, amire gondolok? – derültem fel, és olyan izgatott lettem, hogy majdnem ugrálni kezdtem örömömben.

- Hát, az attól függ, hogy mire gondolsz!

- Úristen, pálcát veszünk?! – kérdeztem, mire bólintottak. – Ú, köszönöm, köszönöm, köszönöm – ugrottam a nyakukba, annyira boldog voltam. – Merlinre, saját pálcám lesz!

Emlékszem, kiskoromban, ha anyu nem figyelt, mindig elvettem a pálcáját, és azt játszottam, hogy tudok varázsolni. Persze, miután egyszer lebuktam, többet a közelébe sem engedett, hiába könyörögtem, duzzogtam vagy épp hisztiztem felváltva. Aztán, ahogy a tesóim egyre nagyobbak lettek, ők is akarták, aztán elkezdtünk veszekedni rajta, így már régen abbamaradt a varázslósdi. Most pedig végre lesz egy sajátom, egy igazi pálca! Nem csak játékszer, amit kárpótlásul kaptunk és napokon belül sikerült is eltörnünk párbaj közben. Aztán hiába hozták rendben anyáék egy reparóval, pár nap múlva meguntuk, mert hát mégse olyan, mint az igazi.

~*~*~

Fejemet felszegve sétáltam végig az Abszol úton Ollivander üzletéig. Hittem, hogy mindenki engem néz, mert tudja, hogy ki vagyok, hogy hová megyek, és miért. Hihetetlenül büszke voltam magamra. Az üzletbe lépésünket egy kis csengő jelezte, majd azonnal megjelent a pálcakészítő mester.

- Á, Weasleyék – kiáltott fel örömmel a bolt tulajdonosa, mikor megpillantott minket.

- Üdvözlöm, Ollivander úr – köszönt anya, majd kapott két puszit a bácsitól, aki aztán kezet fogott apával.

- És ez a bájos kishölgy Victoire, ha nem tévedek?

- Igen – feleltem. Egy mérőszalag már munkába is állt, hogy méreteket vegyen rólam.

- Hogy rohan az idő! Mintha csak tegnap lett volna, Bill, hogy megvettétek a pálcádat, vagy hogy Fleurét meg kellett vizsgálnom a tusa előtt. Még mindig ugyanazt használod, kedvesem? Rózsafa, kilenc és fél hüvelyk, vélahajjal… A hajszálak a nagymamádéi voltak, ugye?

- Igen.

- Bocsánat, ez lassan már szakmai ártalom – mondta tréfálkozva, hiszen mindenki tudta, hogy évtizedek óta mindenki nála vette a pálcáját. Ezután hátat fordított, és kutakodni kezdett a dobozok között, amiben a pálcák voltak. – Hmm. Nem lesz könnyű eset, különleges kislány, már a név is elég árulkodó. Jobb, vagy balkezes vagy? – kérdezte.

- Jobb, de a pálcát valahogy mindig a balba vettem.

- Értem. Különös, de előfordul, persze. Próbáld ki ezt – adta a kezembe az első pálcát, de nem volt jó. Furcsa érzés volt fogni, és mikor suhintottam vele, akkor egy csomó doboz leesett a polcról. – Nem, nem, itt bizony valami más kell. A pálca választja a varázslót – motyogta az orra alatt. – A pálca, a pálca… Ezt! Próbáld ki ezt! – adta a kezembe a másodikat, de az sem volt az igazi, szinte az előző eset ismétlődött meg. Ahogy a következő, és az azutáni pálcánál is. Már a sírás határán álltam, hogy engem nem is akar igazán egyik pálca sem, mikor az egyiket a kezembe fogva valami egészen mást éreztem, mint a többinél. Belesimult a tenyerembe, és kellemes borzongás futott végig az egész testemen. A pálcából színes szikrák pattantak ki.

- Sak meglett – mosolyodott el anya.

- Igen, igen – bólogatott az öreg. – Ezüstfenyő és egyszarvúszőr, egészen ritka párosítás. Tizennégy és fél hüvelyk, vékony és hajlékony.

Miután megvettük a pálcát, anyáék még beszélgettek egy kicsit Ollivander úrral a régi időkről, én pedig új szerzeményemben gyönyörködtem. Hogy fognak irigykedni az unokatesóim, meg Domi és Louis is, ha meglátják. Teddynek pedig bebizonyítom, hogy én igenis nagylány vagyok, és megmutatom neki a levelet is, amit ma kaptam!

~*~

Érkezésünket az Odúhoz, a társas hoppanálás hangos pukkanása jelezte. Ideges voltam, féltem, hogy Teddy nem jön el. Mondjuk azóta, hogy a Roxfortba jár, kicsit megváltozott, már nem keresi úgy a társaságom, mint régen, és csak nagyon ritkán ír.

Már messziről látni lehetett sokakat; ott volt Harry és Ron bácsi, meg egy ismeretlen, szintén vörös hajú alak. Az unokatesóim odasereglettek köré, és élvezettel figyeltek arra, amit éppen magyarázott nekik. A szememmel a barátomat kerestem, de csalódnom kellett, mert nem találtam meg a vendégek között. Nagyot sóhajtottam, mire apa kérdőn rám nézett.

- Neked meg mi a bajod, Manó?

- Teddy biztos nem jön el – mondtam szomorúan.

- Biztosan itt lesz – bíztatott. – No, fel a fejjel, mosolyogj, hiszen születésnapod van.

- Rendben – próbálkoztam.

Sosem mondtam, hogy igazából mennyire nem szeretem ezt a dátumot. Annak persze örülök, hogy engem ünnepelnek, de közben annyian haltak meg pár évvel azelőtt, hogy megszülettem volna, és senki sem tud igazán boldog lenni a családban, hiszen Fred bácsi is akkor ment el…

Viszont a mai napot nem akartam elrontani, tehát elkezdtem mosolyogni, és pár perc múlva már el is feledkeztem az egészről.

Az idegenről kiderült, hogy Charlie bácsikám az Romániából, aki a sárkányokkal foglalkozik. Mondta, hogy mi már találkoztunk, de mikor azt feleltem, hogy sajnálom, nem emlékszem rá, jót nevetett. Elmondta, hogy nem is emlékezhetek rá, mert akkor még kisbaba voltam, szóval is furcsa lenne.

A konyhából edénycsörömpölés hallatszódott, én pedig arra vettem az irányt. Nagyi még mindig sütött-főzött, de akkora mennyiséget, mintha egy egész hadsereget kellene ellátnia. Mondjuk, ez a feltevés nem is áll távol a valóságtól, tekintve, hogy nálunk a szűk családi kör is huszonnégy, Charlie bácsival pedig akkor huszonöt főt jelentett.

Egy perc nyugtom se volt, amint bent is észrevették, hogy megjöttünk. Mindenki azonnal jött gratulálni, boldog születésnapot kívánni. Én persze nem hallgattam el a tényét annak, hogy szeptembertől a Roxfortba fogok járni, és már meg is vettük a pálcámat. Aztán elkezdtem kibontani az ajándékok halmát, szépen, egyesével megköszönve mindenkinek. Az egyik legjobbat George bácsi adta, aki a saját boltjának termékei közül válogatott össze egy nagy dobozra valót. Emellett még ruhákat, könyveket, rengeteg édességet kaptam. A cukorkákat és csokikat megosztottam a kisebbekkel, mert egyedül egy év alatt sem tudnám megenni. A kis Lily nagyon édes volt, a csokibékás kártyájával rohant Harry bácsihoz, hogy: „Apa, apa, nézd, ott is ott vagy!” Mire apukája kezébe adta, addigra már eltűnt róla, amit persze nagy komolyan meg is állapított a maga módján. Ezen pedig mindenki jót derült.

Fél kettő körül viszonylag korgó gyomorral láttunk neki az ebédnek – mert senki sem tudta megállni, hogy ne csipegessen valamiből –, de mire a desszertekhez értünk, én azt hittem, egy falatot sem tudok már lenyelni. Sokan hangoztatták, hogy ez még a roxforti lakomákon is túltett, és ennek a dicséretnek nagyi nagyon örült. Nekem ismét eszembe jutott Teddy, és kicsit elszomorodtam.

„Végül csak nem jött el…” - gondoltam.

Mielőtt teljesen elment volna a kedvem az egész ünnepléstől, megérkezett a tortám. Háromemeletes remekmű volt, és körben rajta tizenegy gyertya égett. Már megvolt a kívánságom is, mielőtt elfújtam volna őket. Épp nagy levegőt vettem, mert szerettem volna egy fújással eloltani az összeset, mikor valaki hátulról eltakarta a szememet a kezével, és azt suttogta a fülembe:

- Vigyázz, mit kívánsz, ne pazarold el akármire! - Hangosan felkiáltottam örömömben és Teddy nyakába ugrottam.

- Mégiscsak eljöttél!

- El – mosolygott. – Ne haragudj, kérlek!

- Nem, te ne haragudj rám! – feleltem.

- Tulajdonképpen min is vesztetek össze? – kérdezte Ginny néni.

- Ő, én igazából már nem emlékszem. Teddy?

- Én se – pirult el egy kicsit, majd egészen máshogy folytatta. – Na, jól van, de most már fújd el a gyertyákat, különben elég a torta is! Én pedig enni akarok belőle, mert éhen halok.

- Jó, de csak akkor, ha segítesz.

- Felőlem – mondta. – Háromra.

- Rendben.

- De ne felejts el kívánni! Egy, kettő, három!

*Boldog születésnapot, kicsim!

*Ó, Istenem!