Amitől vörös lett a Weasleyk haja

Cím: Amitől vörös lett a Weasleyk haja
Korhatár: 12
Műfaj: családi, romantikus, dráma, vidám, mesés
Szavak száma: 12074
Figyelmeztetések, jellemzők: AU

Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásában semmiféle anyagi haszon nem vezérelt, minden jog az írónőt és a Warner Bros filmstúdiót illeti.

Szerzői megjegyzés: Ahogy az idézetem is írja: nincsenek véletlenek. Az sem véletlen, hogy ezt a kulcsot kaptam, ezzel a zenével. Igyekeztem mindent kihozni belőle, remélem sikerrel! Köszönöm a csapatomnak a támogatást, köszönöm a zsűrinek az interjút és a remek kérdéseket, a még remekebb reakciókat, nagyon motiváló volt.

Tartalom: Mitől lesz Weasley egy Weasley? A történetemből kiderül, hogyan lett a család különös ismertetőjegye a vörös haj, mások levetett talárja és a szeplős arc. Ezt keverd össze karácsonyi hangulattal és az évszázadokon átívelő családi összetartással, és egy csepp mágiával. Illetve majdnem kihagytam az ikrek viccelődéseit, Molly zsörtölődéseit és Arthur mugli imádatát. Egyszóval jó olvasást! 

Kulcsok: 1. Karácsony 2. Christina Perri – A Thousand Years (Piano/Cello Cover) 3. Bogi Sad idézet

 „Nincsenek véletlenek.

Így az sem véletlen, hogy a gyermeked a Te gyermeked, hogy Téged választott szülőjéül.

Az első feladatod, megfejteni ennek okát.

A legfontosabb, e szerint cselekedni és nevelni!”

/Bogi Sad/

A tovább mögött olvasható a történet, jó szórakozást!

A történet .doc formátumban olvasható itt is.

Amitől vörös lett a Weasleyk haja

Egy téli éjszakán:

Halk roppanás, majd egy újabb.

Egyedül volt az egész utcán, és végigsétált a frissen esett hóban. Az utcán halvány volt a világítás. A kis faluban régiesen, valódi gyertyák égtek üvegkalitkába zárva az oszlopok tetején. Édes illat csapta meg az orrát, ahogy elsétált egy ablak alatt. Odabent finom kalács sült, karácsonyra készült mindenki.

Megszaporázta a lépteit, hogy mielőbb hazaérjen, közben gondolatai ezer fele jártak. Egy randevú, aztán még egy. Most pedig meg fogja kérni a kezét.

Megijedt. Hogyne ijedt volna meg?

Véletlenül tudta meg, és rettegett ettől a karácsony estétől.

Mégis, látta azt a boldogan csillogó kék szempárt, a vöröses hajat és nem tudott elszakadni tőle.

Sietősebben ment tovább, közben talpa alatt tovább ropogott a hó. Lehajtotta a fejét, hogy a szállingózó hópelyhek ne essenek a szemébe, ezért nem tűnt fel neki elsőre a szokatlan fényesség. Felnézett, és azt hitte, hogy egy angyalt lát, egy pufók angyalt, olyat, amilyen a mugli templomokban szokott az oltár felett mosolyogni és őrizni a hozzá fordulók életét. Kedves mosoly, duci arc, nevetőráncok a szeme körül. Ennyit látott, és egy hangot hallott.

- Mitől félsz? Karácsony van.

- Ki vagy te? – Megilletődve lépett hátra és próbálta kivenni az alak vonásait. Ismerős volt, de mégsem tudta honnan.

- Jó barát – jött a megnyugtató válasz, és bár eddig fázott, most mégis kellemes melegség járta át a szívét, de a gombóc nem szűnt a torkából.

Az alak egyszer csak kitárta a karját, és a fiatal lány szeme előtt táncoló hópelyheken képek jelentek meg, mozgó alakok.

Magát látta, a karjaiban egy csepp gyermeket tartott. A homloka izzadt volt, és biztosra vette, hogy a szülőszobán van. Látta a pici arcát, kerek pofiját, vöröses hajtincseit. Abban a percben nem is értette, hogyan élhetett eddig nélküle.

„…határozott vagy, mindig is az voltál, és egyedi…”

A kisgyerek felnézett rá, és talán még nem is látott, de a kezével rákulcsolt az ujjaira, és abban a pillanatban tudta, hogy hozzá tartozik, mindig is hozzá tartozott…

„…felfedező és különc, mint a sárkányok pikkelyei, mindegyik más és más, de van egy központ, ami meghatározza…”

hogy szereti, és mindig szeretni fogja…

„…még egy ilyen okos emberrel nem találkoztam, precíz pontos! Briliáns!”

hogy ki fog állni érte, ha emberek százaival kell is szembe szállnia…

„… szemtelen kölykök! Pimaszok, még a szemük sem áll jól!”

hogy erős lesz, és támaszt nyújt, ha kell…

„… te vagy a legjobb barátom…”

hogy kinyitja az ajtót, amikor kopogtatnak rajta,

„… kislányt! Szeretnék egy kislányt, akinek ezüstként ragyog a haja, amikor rásüt a hold…”

és soha, de soha nem engedi el az apró kezeket, amik felé nyúltak.

A szíve megtelt szeretettel és boldogsággal, ahogy a képek leperegtek előtte. Látta mindegyiküket, az összes vörös fejecskét, a kis kezeket, a mosolyokat.

A látomás lassan megszűnt és csak az arany fényben úszó nőalak maradt előtte, elmosolyodott és így szólt.

- Szükséged van rájuk… - mondta halkan. – Nekik pedig rád. Ne habozz hát igent mondani!

Ő pedig ott állt, a fény eltűnt, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Szíve hevesen dobogott az átélt élménytől, gondolatai még mindig bizonytalannak hatottak, de már tudta, hogy tovább kell lépjen. Boldog mosollyal az arcán tovább futott.

1991. december 19. (csütörtök)

Igen nagy pelyhekben hullott a hó ezen a decemberi reggelen, de ez sem akadályozta meg a kis varázslókat és boszorkányokat, hogy színes kabátjaikban és vastag téli talárjaikban sietősen szedjék a lábaikat, és a már pályaudvaron álló, pöfögő és zakatoló vonatot vegyék célba.

Két kisfiú is izgatottan pakolászott a szobájukban, egyikük, egy fekete kócos hajú gyakran pillantott a hatalmas ablakokra, élénk zöld tekintetével elveszve a jégvirágok változatosságában. Még most is remegő izgatottsággal gondolt arra a levélre, ami mindössze két napja érkezett. Meg is lepődött, amikor felfedezte Hedvig csőrében a kis borítékot, amire gömbölyded, mosolygós betűkkel írták fel a nevét:

Harry Potter

Roxfort, Nagyterem

Griffendéles asztal

Nagyot dobbant a szíve és egy hosszú másodpercig azt gondolta, hogy az édesanyjától kapta a levelet, de mindössze egy ülésnyit tévedett.

Barátja, Ron, azonnal felfigyelt az ismerős írásra.

- Emlékszem már! Anya mondta, hogy téged is meghív hozzánk Karácsonyra, de azt is írta, hogy meglepetésnek szánja.

- El is szúrtad a meglepetést, te fafejű! – jelentette ki Hermione szokásos, kioktató stílusában, de ez most egyik fiút sem zavarta. Ront lekötötte a sült kolbász és a puha fehér kenyér, míg Harryt a ropogós, vastag boríték, amin még mindig a nevét olvasgatta.

- Mire vársz? Nyisd fel! – noszogatta barátnője, majd a fiú bizonytalanul bontotta ki a levelet.

„Drága kicsi Harry,

Ron sokat mesélt rólad a leveleiben, nagyon kedvel téged, és örülök, hogy ilyen jó barátja vagy. Arthurral, aki Ron édesapja, sokat beszélgettünk, és szeretnénk, ha nálunk töltenéd az ünnepeket. Hamarosan itt a Karácsony és egyetlen kisdiák sem maradhat egyedül abban a szörnyen nagy iskolában.

A többiekkel együtt téged is várunk december 19-én a King’s Cross pályaudvaron.

Ölel:

Molly”

Most pedig itt voltak, december 19-én kora reggel, és pakoltak. Harry rettentő zavarban érezte magát, hiszen sosem volt még rendes családnál. Ronék kedvesek voltak, de furcsa lesz szerető környezetet látni, mert biztos volt benne, hogy ők közel sem olyanok, mint Dursleyék.

Ron éppen a sálat tekerte a nyakába, amikor is sietős kopogás hallatszódott, hogy utána Hermione törje rájuk az ajtót.

- Gyerünk-gyerünk! Harry, még nem vagy kész? – kérdezte paprikásan, majd legyintett a pálcájával, mire az ágyra kipakolt holmi a bőröndbe repült, hogy aztán hangos puffanással összecsukódjon, és a cipzár behúzza magát. Harry látta, ahogy néhány könyv is landol a ruháin, persze csak olyan, amiből házit adtak a szünetre, pedig ő azokat nagyon szerette volna a szobában felejteni.

- Kész vagyok! – kelt is fel, és elszakította tekintetét az igéző jégvirágokról, hogy magára kanyarintsa arany-piros csíkozású sálját, felvegye a talárját, és futva induljon a többiek után. A csomagokat fent hagyták a szobában, az valami csoda folytán lekerül a vonatra. Persze ő nem tudta, hogy házimanók is élnek a Roxfortban, akiknek ilyenkor az a megtisztelő feladat jut, hogy levihetik a bőröndöket a vonatra.

Sietve tették meg az utat a hóesésben egyenesen a vonatig. A mozdonyból jól láthatóan gomolygott a fekete füst, ami szürkének tűnt a sűrű hópelyhek között. Hagrid odalent terelgette a diákokat, akik gyorsan kapkodva a lábukat léptek fel a szerelvényre. Harryék leértek, és a félóriás azonnal elmosolyodott, ahogy meglátta a hármast.

- Örülök, hogy te sem maradsz az iskolában, Harry! Karácsony a családé!

A megszólított egészen meghatódott, de addigra a hatalmas ember megveregette a vállát, és egy igen gyors mozdulattal feltette a fiút az induló járműre.

Ron és Hermione valami csoda folytán találtak egy üres fülkét, ami nem sokáig őrizte meg eme nyugodt tulajdonságát. Alig csukódott be az ajtó mögöttük, amikor nagy lendülettel újra kinyílt, beengedve a vigyorgó vörös testvérpárt, akik igen éles hangon vitatkoztak valamiről.

Harry beletörődve dőlt hátra, hogy ez sem lesz nyugodt utazás, de nem is igazán bánta. Azóta nem nyugodt az élete, mióta megtudta, hogy varázsló, és ez még csak fokozódott új családja körében: Weasleyéknél.

A vonatút meglepően gyorsan eltelt, Harry észre sem vette, hogy mikor futottak be a King’s Cross pályaudvarra. Amint leszálltak, Hermione el is köszönt tőlük, sietett át a falon, hogy üdvözölje a szüleit. Harry hevesen dobogó szívvel nézett körbe, de addigra barátja már karon ragadta és elkezdte húzni maga után.

- Ott vannak anyáék!

Már régen a kabátjaikban feszítettek, mert ugyan a Roxfortban hordhatták a téli talárt és a sáljaikat, civilben azért mégsem illett volna. Harryn Dudley egyik kinőtt kabátja volt, de nem érezte túlságosan zavarban magát, mert láthatóan Ron sem állt jobban, csak vele ellentétben barátja kabátját a testvérei nyűtték el.

Fred lelkesen paskolta az öccse hátát.

- Ebben a kabátban találtam egyszer azt a rengeteg pókot. Szerinted maradt még benne?

Ron csak mérgesen felhúzta az orrát, és nem volt hajlandó a bátyjához szólni, inkább gyorsabbra vette az iramot, hogy fogadja édesanyja üdvözlését, aki szoros ölelésbe fogta először a kisebbik fiát, majd az ikreket, végül Percyt is, aki kissé idegenkedve lépett odébb és körülsandított, hogy látta-e valamelyik ismerőse a jelenetet.

Harry kicsit még megszeppenten lépett egyik lábáról a másikra, majd még inkább elbizonytalanodott, amikor a termetes asszonyság most őt ölelte meg.

- Merlin hozott titeket itthon, kis drágáim. Örülök, Harry, hogy te is eljöttél.

Harry hátát egy újabb kéz veregette meg, majd felnézett egy szintén kedvesen mosolygó, kissé kopaszodó férfire, akiről azonnal tudta, hogy ő a családfő, Arthur Weasley.

A férfi kedvesen mosolygott rá és kezet nyújtott neki, amit ő lelkesen el is fogadott. Csak ekkor vette észre a pöttöm kislányt, aki eddig ugyan az anyja kezét szorongatta, de most a kabátja szélét markolta, és közben le sem vette nagy kékesszürke szemeit a fiúról. Amint észrevette, hogy Harry őt nézi, ijedten pislogott, majd átszaladt az anyja másik oldalára, így tökéletesen takarásba került a szemüveges fiú elől.

Nemsokára már úton is voltak hazafelé. Harrynek először nem fért a fejébe, hogyan férhetnek el mindannyian egy kívülről kicsinek látszó autóban, de hamar rájött, hogy varázslat állhat a dolog mögött.

Az ikrek végig nagyon nyüzsögtek, látszott, hogy nagyon várják már, hogy hazaérjenek, és mindent megmutassanak Harrynek, na és persze a huncutság is ott csillogott a szemükben, biztos volt, hogy terveznek valamit.

Az utazás kellemesen eltelt, és mire Harry észbe kapott volna, már egy háznál álltak. Először nem is tudta biztosan, hogy ez tényleg egy ház, és nem csodálkozott volna, ha percek alatt rájuk zuhanna az egész, de a kissé szedett-vedett és toldott-foldott épület mégis biztosan állt a helyén.

Amikor belépett, azonnal kellemes meleg csapta meg az arcát. Libabőrös is lett tőle a kinti hideg után, de nagyon gyorsan sikerült megszoknia a langy hőmérsékletet. Ez egészen másfajta melegség volt, mint amikor Dursleyéknél befűtöttek télen, ott mindig fázott, valahogy nem érezte úgy, hogy most jó idő van. Hideg volt a takaró, fagyosak a falak, de legfőképpen hűvös a levegő.

Ezzel szemben ott volt a Roxfort, az iskola nyújtott egy kellemes, családias hangulatot, főleg a klubhelyiség a kényelmes kanapékkal, a süppedős szőnyeggel a kandalló előtt. Az megközelítette azt a hangulatot, ami most úrrá lett rajta, de nem fedte teljesen. Ez az otthon melege volt, egy igazi otthon melege, egy olyan hely, ahol ezelőtt még sosem járt. Egészen meghatódott, de hátulról nyomban tovább taszigálták az ikrek, hiszen ők még kint fagyoskodtak, majd egyenesen a vígan pattogó tűz mellé tolták, hogy leüljön.

Egy fiatal fiú a kanapén üldögélt és a tűznél melegedett, amikor kinyílt az ajtó és az apróságok beözönlöttek rajta. Érdeklődve figyelte a fekete hajú, szemüveges kisfiút, de rögtön rájött, hogy Ron egyik barátja lesz, aztán kiszúrta a kisfiú arcának ismerős vonásait és magabiztos vigyor terült szét az arcán. Persze! Az édesanyjuk említette is egy levelében, hogy Harry Potter is velük karácsonyozik.

Testvérei hamar letelepedtek a tűz mellé, észre sem vették őt. Erre Charlie felvonta a szemöldökét, fenéken billentette hozzá közelebb elhelyezkedő iker öccsét. Hamar észrevette, hogy George volt az.

- Semmi üdvözlés a rég nem látott bátyátoknak?

- Charlie! – szaladt oda hozzá Ginny, és átölelte a bátyját, majdhogynem a nyakába ugrott. A fiatal fiú átölelte a kishúgát és egy cuppanós puszit nyomott az arcára.

- Te is megérkeztél? – csukta be az ajtót Mr. Weasley, odament és vállon veregette rég nem látott fiát.

- Nemrég jöttem, épp csak begyújtottam a kandallóba – magyarázta a fiú, majd üdvözölt sorban mindenkit.

Ron Harry mellé telepedett, majd őt is bemutatta a bátyjának.

- Charlie Romániában él és sárkányokkal foglalkozik! – mondta, de a sárkány szót olyan élvezettel és lelkesedéssel ejtette ki, mintha azt mondta volna, hogy egy héttel előbbre hozzák a Karácsonyt. Molly épp ekkor engedte ki öleléséből második gyerekét, utána összecsapta a kezeit és a konyha felé fordult.

- Pakoljatok le! Pihenjetek, nemsokára elkészítem az ebédet!

- Addig gyerünk ki a faluba! Mutassuk meg Harrynek a környéket! – indítványozta Fred, George lelkesen csatlakozott.

- Úgysem találkozott még a hómanókkal.

- Mikkel? – vonta fel a szemöldökét Charlie. Úgy tűnt ez az információ neki is új. Közben Ron már felfelé vezette Harryt a szobájába. Az ikrek azonban nem válaszoltak testvérüknek, csak összemosolyogtak, aztán ők is eltűntek a lépcső irányába.

Este Molly és Arthur elmentek, Charlie egyedül maradt a „kicsikkel”. Vacsora után leültek a tűz mellé, kellemesen elfáradtak egész nap, így még az ikrek is nyugodtan üldögéltek és figyelték a fákat nyaldosó lángokat.

Aztán Fred egyszer csak elkapta Ront, George pedig a felsőjén található apró lyukakba akasztotta az ujjait, ezáltal megakadályozva öccse fickándozását, hiszen ha mozdul, szakad a ruha.

- Ne! Ostoba agyalágyultak! Széttépitek! – veszekedett velük Ron. Ginny Charlie előtt üldögélt, nem szólt semmit, csak vetett egy rosszalló pillantást az ikrekre.

Charlie megköszörülte a torkát.

- Ha békén hagyjátok, mesélek egy történetet! Arról szól, hogy a családunkban miért jár mindenki kopott ruhákban…

Fred és George egymásra néztek, de mivel kedvelték Charlie történeteit, abbahagyták Ron molesztálását és figyelmesen függesztették tekintetüket testvérükre.

- A mesében szerepel Merlin is… - kezdte Charlie, majd megvárta, amíg a kicsik közelebb helyezkednek és belefogott.

Valamikor régen, még Arthur király idejében, már a Roxfort falai álltak egy ideje. Ugyan ez csak egy szájról szájra terjedő legenda, nem tudjuk tényleg megtörtént-e, de az bizonyos, hogy Merlin addigra már kijárta az iskolát, sőt, vállalkozott arra a feladatra, hogy kisdiákok fejébe verje a varázslás csínját-bínját. Talán még hosszabb szakálla volt, mint Dumbledore-nak, és az is biztos, hogy erősebb volt, mint bárki addig a világon.

Karácsonyra készülődött a kastély, hatalmas pelyhekben hullott a puha fehér hó, a diákok pedig alig várták, hogy nekiülhessenek a karácsonyi vacsorának. A kastélyban élt akkor két vörös hajú fiú, ugyan nem voltak testvérek, de nagyon hasonlítottak. Elsős korukban barátkoztak össze, amikor az iskolába igyekeztek. Ekkor még a diákok nem nagyon jártak haza, így nagy volt a nyüzsgés.

Szóval elég hamar rájöttek, hogy nagyon hasonlítanak egymásra, mindketten ugyanabba a házba kerültek. Egyformára vágatták a hajukat és agyára mentek az iskola felügyelőinek.

Az iskola a Karácsonyra készülődött, és a fiúk élvezettel követték el csínyeiket. Megbűvölték a karácsonyfát, hogy lerázza magáról a díszítést. A páncélok ahelyett, hogy karácsonyi nótákat zengtek volna, inkább feltartóztatták az arra haladókat és követelték, hogy énekeljenek, különben kénytelenek voltak kerülni a fél kastélyon át.

Sok tanár viszont nem foglalkozott most az apró csínyekkel, főleg Merlin nem! Merlin meghívót kapott régi kedves barátjától, Arthur királytól, így lelkesen készült a Camelotban tartandó karácsonyi ünnepségre.

- Létezett Camelot?

- Ez csak egy mese, te buta! – torkollta le Fred a kíváncsi Ront, aki duzzogva fonta össze a karjait.

- És mi köze ennek a családunkhoz? – kérdezte kíváncsian Ginny. Charlie elvigyorodott.

- Nos, a két fiú közül az egyik egy Weasley volt, a másik fiú leszármazottai pedig később beházasodtak a családunkba!

Merlin napokra bezárkózott a szobájába, azért, hogy legszebb ruháját vehesse fel a rendezvényre. Az öreg mágus összevonta a szemöldökét, ahogy a lágy kelmét figyelte, amit a legjobb, és legbonyolultabb varázslatokkal tett még csillogóbbá, még varázslatosabbá. Meg akart felelni a címének, hiszen ő volt Arthur udvari varázslója! Ez pedig nem kis cím, hiszen sok mugli nem tud a valódi mágiáról, csak mímeli, hogy varázsol, és a varázslók között is ő volt a leghatalmasabb mágus közel s távol. Az ünnepség előtti napon készült el a remekművével.

A ruha felakasztva függött szekrénye ajtaján, hosszú mágikus talár volt, egyik pillanatban sötét, mint az éjszaka, a másikban pedig mintha ezernyi csillag ragyogott volna az anyag sejtelmes mélységeiben. Akárcsak, amikor egy éjsötét napon a hegytetőn állva az ember felpillant a tiszta égboltra, ahonnan millió ragyogó szem figyeli minden mozdulatát.

Ez volt a legdrágább és legsejtelmesebb, legbriliánsabb anyag az egész világon. Merlin pedig elégedetten szemlélte a remekművét, majd úgy döntött, hogy nyugovóra tér, hiszen napok óta alig aludt valamit.

Azonban a két fiú közben egy igazán nagy durranással készült! Mindenképpen meg akarták viccelni a világ legnagyobb mágusát.

- Úgy hallottam, hogy napok óta nem jött ki a szobájából - súgta egyik sejtelmesen a másiknak, amikor a folyosón lévő egyik képkeret mögötti rejtekben kuksoltak.

- Igen, elmentem a szobája előtt, mintha valamit varázsolt volna. Remegett a mágia a levegőben, tisztán éreztem!

- Másoktól is hallottam már ezt - kuncogott az első. - Nézzük meg!

Nem kellett kétszer mondania, már mindketten csendesen osontak a folyosón, lassan haladva, hogy ne csapjanak zajt, azonban egyszerre torpantak meg és léptek egyet hátra, amikor furcsa, mormogó hangot hallottak. Szívük a torkukban dobogott, de a folyamatos morajlás nem közeledett. Néhány perc eltelt így, mire meg mertek mozdulni, vagy legalábbis normálisan levegőt venni. Két vöröses üstök jelent meg újra a folyosón és tovább mentek. A morgás egyre erőteljesebb lett, de most valamiért kezdték úgy érezni, hogy ez nem okoz majd gondot nekik. Egymásra kacsintottak, ahogy a kérdéses szoba elé értek, majd egyikük lenyomta a kilincset. Beosontak, és nyomban felfedezték a durmoló hang forrását is. Merlin feküdt az ágyán, és olyan hangosan horkolt, hogy beleremegtek az ablakok. A két fiú a fülére tapasztotta a kezét, hogy ne repedjen be a dobhártyájuk.

Csak nehezen szokták meg a hangerőt, de így legalább nem kellett attól tartaniuk, hogy felébresztik a férfit. Azért továbbra is csak óvatosan osontak… Elsősorban az volt a tervük, hogy megbűvölik Merlin süvegét, hiszen elég mulatságos lenne, ha a férfi a fejére veszi, a süvegből pedig elkezdenek előugrálni a nyulak, felborítva ezzel a tanóra rendjét.

Ekkor azonban mindketten megtorpantak és egyszerre vették észre a mágikus köpenyt. A két fiú egymásra nézett, és tudták, hogy most megütötték a főnyereményt. Egyikük el is vette a köpenyt és magára kanyarintotta, elégedetten kihúzta magát, majd Merlint utánozva elkezdett magyarázni a bűbájok rejtelmességéről. Társa igen jól szórakozott, a köpeny mesésen nézett ki, és mindenáron fel akarta ő is próbálni!

- Nem adom! Én vettem fel előbb!

- Én is akkor láttam meg, amikor te! Add ide!

A vita hevében rángatni kezdték a finom szövetet, és bár ellen kellett volna állnia, de sajnos mégsem így történt. A puha, gyönyörű anyag mennydörögve ketté hasadt, és a csillagok tűzijátékhoz hasonlóan szóródtak szanaszét és semmivé lettek, mire a földre értek volna. A két fiú rettenetesen megijedt. Egymásra néztek, majd a szövetre, végül elrejtették és úgy kiiszkoltak, mintha ott sem lettek volna.

Merlin csak jóval később ébredt fel álmából. Éppen indulni akart Arthurhoz az ünnepségre. Kidörgölte szeméből az álmot, nagyot ásított, majd nyújtózkodva felkelt. Kellemesen kipihente magát a megerőltető varázslat után. Remekművét azonban sehol sem találta.

Rettenetes haragra gerjedt, hiszen sejtette, hogy valamiféle diákcsínnyel van dolga. Közben a két fiú meghúzta magát és mágiával igyekeztek rendbe tenni az anyagot, de mindenféle siker nélkül. A szövet ugyan összeforrt, de a csillagokat, a mágikus varázst nem tudták visszatenni rá. Kétségbeesésükben azt sem tudták, mit tegyenek, hiszen addigra tudták, hogy Merlin tűvé tesz értük mindent.

Az öreg varázsló minden diákot kifaggatott, így hamarosan az „ikrek” nyomára bukkant. Éktelen haragjában azonnal a klubhelyiségbe ment, feltépte a szobájuk ajtaját és átkot bocsátott rájuk.

Ginny riadtan meredt Charlie-ra, majd kissé félve kérdezte meg:

- Kővé változtatta őket?

Bátyja kuncogott, majd megrázta a fejét.

- Nem, Merlin is tudta, hogy diákok, nem megölni akarta őket, csak megleckéztetni.

- Akkor mit mondott nekik? – kérdezte kíváncsian Fred. George-dzsal összevigyorogtak, ahogy Charlie folytatta a mesét.

- Tönkre tettétek gyönyörű taláromat! Több napi munkám veszett kárba! Ti nem értékelitek a szépséget, éppen ezért ettől a naptól fogva, ti és a leszármazottaitok mostantól csak mások levetett, szakadt talárját hordhatjátok!

Mire a két fiú bármit tehetett volna a mágikus ködfelhő elérte őket.

Merlin azonban nem elégedett meg ennyivel. Ki akarta tenni őket az iskolából, és a Mágikus Tanács elé vitte az ügyet. A két fiút véglegesen munkára akarták ítélni, de a legendának itt nincs vége.

- Azt beszélik, hogy a tárgyaláson felszólalt valaki. Merlin azt mondta: Ezek ketten rémesen szemtelen, neveletlen kölykök! Még a szemük sem áll jól! Nem valók az iskolába. Ekkor viszont előlépett valaki. Egy ismeretlen boszorkány. Azt mondta, hogy majd ő megneveli őket.

- Mi lett velük? – Ginnyt nagyon lekötötte a mese, kíváncsian várta a fejleményeket.

Charlie azonban vállat vont.

- Nem derült ki. Azt hiszem a boszorkányra bízták őket.

- Ennyi? – szomorodtak el az ikrek is, bátyjuk pedig bólintott.

- Bizony ennyi! Most pedig nyomás aludni, mert anya nemsokára hazaér és nagyon ki lesz borulva, ha még nem vagytok ágyban! Tudjátok, milyen házi sárkány tud lenni!

- Ugyan, bátyó! Te azért csak tudsz kezelni egy sárkányt!

- Anya félét nem igazán! – torkolta le a testvéreit, majd felzavarta őket aludni.



1991. december 20. (péntek)

Másnap kora reggel Harry keltegette Ront. Kicsit bizonytalan volt még idegen helyen, de nem tudott aludni. Le akart menni és felfedezni az egész házat, a környéket, a Karácsony igazi varázsát. Amúgy is nagyon finom illat terjengett az egész házban, és ha már elérte a legfelső szobát is, nem árt sietni, hogy maradjon a finomságból!

Ron viszont nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy kimásszon az ágyból, Harry viszont nem adta fel. Letámadta barátját, rávetette magát, hogy lecibálja róla a takaróját. Erre már a vörös hajú fiú is felkelt és próbálta kihasználni azt, hogy magasabb és valamivel húsosabb, mint Harry – amit azért valljuk be, hogy nem volt nehéz teljesíteni, hiszen Harryt elvitte volna a tavaszi szellő is, még annak ellenére is, hogy a Roxfortban azért kezdett kikerekedni a maga Potter-módján.

Miután kellően felbolygatták az egész szobát – a takaró az ágy mellett, a párna valahol a szoba másik sarkába került – nevetgélve ültek az ágyon, amíg Ron tudatáig is eljutott, hogy tényleg nagyon finom illatok jönnek fel a szobájába. A vörös hajú fiú még azzal sem foglalkozott, hogy felöltözzön. Szinte kétségbeesetten pattant fel és rohant a lépcső felé.

- Gyere, Harry! Nem marad semmi! – pánikolt, ismerve az ikrek és Charlie evési szokásait.

Lefelé kicsit lassított, majdnem fellökte az éppen akkor kitévedő Ginnyt, aki kócos hajjal, a szemét dörzsölve úgy festett, mint egy mugli boszorkány. Leérve majdnem az a látvány fogadta, amire számított, de szerencsére Charlie még csak akkor foglalt helyet, az ikrek pedig még elég álmosak voltak, hogy csak a reggeli kakaójukat kortyolgassák.

Molly a tűzhely mellett sündörgött, a finom sült szalonna illata és a tojás sistergése betöltötte az egész konyhát. Harry nyomban a tűzhelyhez lépett, hogy átvegye a nőtől a sütést, Molly pedig értetlenül nézett rá, amikor a kezébe vette a fakanalat.

- Mit szeretnél, kis drágám? Nem vagy éhes?

- Megsütöm a maradékot – jelentette ki Harry. Megszokta, hogy a konyhában segítenie kell, de most nem ezért lépett oda. Meg akarta hálálni a nőnek, hogy itt lehet. Molly azonban azonnal leintette.

- Nem-nem! Ülj csak le és egyél! – lebegtetett egy friss adagot az asztalra, mire az ikrek csipája is nyílni kezdett. Előbb egymásra néztek, majd az ételre, végül egyszerre mozdulva nyúltak a fakanálért, de bátyjuk gyorsabb volt és jó néhány sült szalonnát a tányérjára lapátolt, persze utána a visszatelepedő Harry kezébe adta a fazekat és a fiúra kacsintott.

Harry is szedett magának az ételből, majd a kissé megszeppent Ginny felé tolta a tálat, aki addigra valamiféle normálisabb külsőt kölcsönzött magának. Molly végignézett a gyerekein, miközben még két adag szalonnát és egy nagy lábas tojást levitált az asztalra. Lassan megszámolta a buksikat, de ketten hiányoztak. Persze, azt tudta, hogy Arthur dolgozni ment és hogy Bill még nem érkezett meg, viszont hol van Percy? A nő szomorúan sóhajtott, igyekezett eltüntetni arcának vonásairól, hogy rosszul esik neki fia távolléte. Főleg, mivel sejtette, hogy a fia tanul. Tudta, hogy iskolaelső akar lenni és nagyon büszke volt prefektusi kinevezésére, de Percy túlzásba vitte a dolgot. Anyai szívének ez nagyon fájt, hiszen a fiú háttérbe szorította a családot, azt, ami a legfontosabb kellene, hogy legyen, és csak az előléptetéssel foglalkozott. Tudta, hogy ez a hozzáállás a munkahelyén még jobban elzárja majd a fiát a külvilágtól.

Azonban nem akart feltétlenül rosszra gondolni, az is lehet, hogy a fiú csak elaludt, mert elfáradt az iskolában. Felkelt, kezét a kötényébe törölte, majd sietve elindult. A többiek csak gyorsan eltűnő alakját látták, ahogy elfordul és felfelé indult a lépcsőnek. Az asszony reményei elszálltak, amikor bekopogott a fia szobájába, és egy határozott "tessék" után beléphetett a fiú birodalmába. Percy felöltözve ült az asztalánál, előtte pergamenek halmaza. Haja rendezett, arca kifürkészhetetlen, gyakorlatilag érzelemmentes. Molly kedvesen elmosolyodott és a fiát figyelte.

- Drágám! Hiszen most reggelizünk! Nem jössz le?

Percy fel sem igazán nézett a papírhalomból, csak legyintett.

- Anya! Nekem készülnöm kell az iskolára! Prefektusként sok időmet töltöm a folyosókon, nagyon le vagyok maradva.

- Reggelizni azért csak lejöhetsz! Enned is kell valamit!

- Majd eszek! - hagyta rá Percy és tett egy ideges kézmozdulatot, hogy elhessegesse az anyját.

Molly figyelte a fiát, majd elmosolyodott.

- Nemsokára megjön Bill is, gyere majd le, teszek félre neked a reggeliből - mondta, majd be is csukta az ajtót.

Harryék odalent egész kulturáltan reggeliztek tovább. Félig-meddig fültanúi voltak a fenti beszélgetésnek, és nem nagyon értették, hogy mi a fiú baja. Az ikrek gunyorosan összenéztek, majd parodizálni kezdték Percyt, hogy még ilyenkor is tanul, de az anyjuk leintette őket, majd amint mindenki látszólag már jóllakott, felzavarta őket az emeletre, hogy el tudja végre pakolni ezt a rendetlenséget.

Charlie behívta a szobájába Ronékat, Ginny nem csatlakozott, azt mondta, hogy dolga van és sietve eltűnt a szobájában. Az ikrek vigyorogva néztek utána, majd Harryre böktek.

- Beléd van zúgva! - nevetgélte Fred.

- Szerintem imádja a villám heget a koponyádon! Igazán vonzó látvány!

- Szerintem meg simán a kócos hajadat szereti, sosem kell majd megfésülni a gyerekeiteket.

Bátyjuk viszont leintette őket, hogy hagyják békén a kislányt, hiszen még csak tíz éves. Ez legfeljebb csak gyerekes fellángolás a részéről. Az ikrek hagyták a húgukat, és rátértek Percy további zaklatására, persze csak a háta mögött. Charlie egy ideig tűrte, de aztán marokkózni hívta a társaságot, természetesen varázsbotokkal, amik néha kelletlenül megrázkódtak az érintésre, eljátszva ezzel az épp aktuális játékos esélyeit.

Még nem volt ebédidő, amikor Molly jelent meg az ajtóban és végigmérte a kis társaságot. Az ikrek a marokkó pálcikákkal keltek fizikai harcra, amíg Ron Charlie ellen vívott varázslósakkot, Harry pedig lelkesen szurkolt, bár maga sem tudta, hogy kinek. Nehéz volt követni a két Weasley lépéseit.

- El kellene menni a boltba. Nem vettem zöldségeket, amúgy is, az frissen a legjobb. Valaki megtenné?

Harry azonnal lelkesen vállalkozott, így Ron kénytelen-kelletlen mondta, hogy majd ő megmutatja a boltot. Charlie pedig megígérte, hogy elkíséri a fiúkat, magukra hagyva ezzel az ikrek végtelennek tűnő csatározását.

Elhaladva Percy ajtaja előtt Charlie benyitott és kíváncsian figyelte testvéröccsét.

- Karácsonyi lapokat írsz? Korán van még ahhoz.

- Házit írok! - mondta Percy, ahogy felnézett a fiúra, majd újra visszafordult egy vaskos könyv felé.

- Nem jó válasz! - jegyezte meg, és elhúzta a száját, majd belépett, mindent félrerakott és felhúzta ellenkezni akaró öccsét.

- Gyere! Bill is nemsokára megérkezik, és a két ünnep között lesz elég időd, de addigra én visszamegyek Romániába! Megyünk vásárolni, öltözz melegen, két percet adok, utána visszajövök, és ahogy vagy elrángatlak! - mondta határozottan.

- Bill is itt lesz? - kérdezte Harry, és próbálta számon tartani, hogy hányadán állnak.

- Igen! Ő az, aki Egyiptomban dolgozik - magyarázta csendesen Ron. - Sikerült neki is elszabadulnia, szóval együtt lesz a család karácsonyra! - mesélte lelkesen. Bár hangosan sosem mondta volna ki, titkon nagyon hiányzott neki a két bátyja, hiszen ők voltak, akik valamennyire megvédték őt az ikrek csínyeitől.

Charlie lement a két fiúval, majd leült a konyhaasztalhoz, ahol egy kis cetli jelent meg egy hosszú bevásárló listával. Charlie a kezébe vette és összeráncolta a szemöldökét.

- Anya! - kiabált be a konyha felé, ahol motoszkálást hallott. Molly nézett ki, kissé lisztes arccal.

- Igen, drágám?

- Nem azt mondtad, hogy zöldségeket kell venni? - kérdezett vissza a sárkányos fiú, mire a nő felkuncogott.

- Tudod, ha már úgyis lementek a boltba bevásárolhatnátok rendesen! Ma Arthur hamarabb hazajön és itt a hétvége. Előre fel kell készülni! A kedvencét akarom csinálni, mugli stílusú palacsintát. Olyan érdekeset, amit te mutattál. Honnan is származik? Magyarországról?

- Mugli stílusú palacsintát? - lepődött meg Harry.

Charlie büszkén kihúzta magát.

- Romániában és Magyarországon is egyesével sütik és töltik meg, nem úgy, mint nálunk, de nem csak a muglik, a varázslók is szeretik, bár ők sárkánytűzön szokták sütni. Vagy rendes sárkánnyal, vagy csak mágiával imitálják a tüzet.

Harry kissé értetlenül pislogott.

- Teljesen más az íze is, és persze Arthur jobban szereti, ha egyesével sütjük meg. Macerás, de egyszer van Karácsony egy évben.

Közben Percy is megjelent a lépcső alján. Fel volt öltözve vastag kabátba, nyakán sál. Charlie amint meglátta elvigyorodott és átkarolta öccse vállát.

- Remek! Akár indulhatunk is!

A kis négyes beöltözve haladt a magas hóban, egyenesen a falu felé. Harry arra hamar rájött, hogy hétköznapi mugli faluba mennek, ott fognak bevásárolni. Kicsit meglepte, hogy ennyire közel élnek egy ilyen faluhoz, hiszen hogy nem veszik észre a falusiak a repkedő gyerekeket, a sok furcsa lényt, és érdekes növényeket a kertben. Erre is kapott azonban magyarázatot.

- Meg van bűvölve a házunk, teljesen hétköznapinak tűnik egy mugli számára, és amúgy nem is téved arra sok - magyarázta fontoskodva Percy, amikor látta Harry arcát. A fiú hevesen bólogatott, hogy figyel, majd zavartan nézett, amikor egy hógolyó mellkason találta. Egy vigyorgó vörös fejet látott maga előtt, ami egyértelműen Charlie volt, hiszen Ron épp mögé bújt.

Harry összeráncolta a szemöldökét, de belement a játékba, lehajolt, hógolyót gyúrt és eldobta. Az süvítve szállt, de Charlie egy pálcaintéssel eltérítette, így egyenesen Percyt találta el, aki nem figyelt fel a játékra. A fiú döbbenten meredt a három hahotázó másikra, majd fogta magát, sarkon fordult, és hazafele indult.

Magában mormogott, hogy miért is jött el velük. Legalább a bátyjának lehetne több esze, hiszen már lassan húsz éves lesz! De nem! Mint egy rossz gyerek. Hazafele sétált, amíg meg nem látta az Odút. Kicsit lassított és a gondolataiba mélyedt. Valahogy akármibe kezdett, semmi sem úgy sült el, ahogy a családjának tetszett volna. Tanulni akart, jól teljesíteni, hogy az anyja büszke legyen rá, de csak a vita van emiatt, az ikrek állandóan piszkálják, semmi megértést nem mutatnak az irányába. Csak segíteni akar, előre vinni a család hírnevét, ezt miért nem értik meg? Fogalma sem volt, hogy mit tehetne…

Észre sem vette, hogy valaki mellé ér, csak akkor, amikor az illető megveregette a vállát. Felnézett és legidősebb bátyját látta. Bill összefogta a haját, ami kiengedve nagyjából a válláig érhetett, vékony kabát volt rajta, és vigyorogva üdvözölte testvérét.

- Már messziről észrevettelek. Fenébe, hogy ilyen hideg van itt! Elszoktam az itteni klímától! Siessünk haza!

Percy sóhajtott és csatlakozott Bill mellé, az idősebb fiú tüzetesen megvizsgálta testvére arcát, majd elmosolyodott.

- Érdekes történetet hallottam a családunkról. Azt mondják élt régebben egy Peter nevű ősünk. Írnok volt egy ügyvédnél…

Peter megigazította a szemüvegét, aztán a lassan elolvadó gyertyára pillantott. Már késő éjszakára járt az idő, de még mindig a munkahelyén volt. Dolgozott. Precíz és pontos munkát akart leadni a főnökének, hiszen nagyon fontos volt a számára, hogy minél fentebb jusson a ranglétrán. Az pénzt jelent, rengeteg pénzt és hírnevet. Mi lehet ennél előbbre való?

Összekészült, eloltotta a gyertyát és hazafele indult. Sűrűn hullott a hó, közeledett a Karácsony, de őt nem igazán hatotta meg az ünnep. Annyi, hogy ilyenkor több volt a munka, az emberek több pénzt költöttek, még kölcsönöket is vettek fel.

„Micsoda badarság! – ezt gondolta magában. – Kölcsönt felvenni azért, hogy vegyenek egy ajándékot a nagymamának? Felesleges idő- és pénzkidobás!” Peternek nagyon rossz véleménye volt a családról és az ünnepről, pedig neki is volt egy bátyja. Bruce-nak volt egy párja és gyerekeket szerettek volna. Apró vörös hajú csemetéket, Peter viszont nagyon meg sem látogatta őket, hiszen nem volt rájuk ideje.

Azon az estén azonban egy levél várta a kis padlástéri lakása ajtajában. Bruce kézírását azonnal megismerte, és elgondolkodva vette a kezébe a levelet.

„Drága testvérem!

Szeretnélek meghívni téged hozzánk a karácsonyi vacsorára. Mindenképpen várom, hogy megjelenj, mert fontos dolgot szeretnék kérni tőled!

Várom a visszajelzésed!

Üdvözöl: Bruce és Flora”

Peter összegyűrte a levelet és belépett a hűvös szobába. Sietve összekészült az éjszakához, majd nyugtalan álomba merült.

Másnap reggel már korán igyekezett a munkahelyére. Kapkodta a lábát a macskaköves úton, hogy mielőbb beérjen, hiszen mindig az elsők között szokott érkezni. Most azonban döbbenten vette észre, hogy a bátyja ott áll az iroda előtt. Összeráncolta a homlokát, majd megpróbált úgy tenni, mint aki nagyon elfoglalt, hogy elsétáljon mellette. Bruce azonban megismerte és le is szólította.

- Téged várlak! Megkaptad a levelet? Nem tudtam várni, hogy kiderüljön, jössz-e! Ugye elfogadod a meghívást?

- Nem tehetem, és amúgy is sietek! – próbálta lerázni a testvérét. – Be kell érnem! – Idegesen nézett körbe és az egyik utcából látta is kikanyarodni a főnökét. Nem pazarolhat el több időd! Nem akart tudomást venni a bátyjáról. Egyszerűen lerázta magáról és felrohant az irodába. Gyorsan lekapkodta a kabátját, sapkáját, felakasztotta, majd elővette az előző napi papírokat. Le kell adnia a főnökének a jelentéseket. Rengeteg embert sikerült megint kijátszani.

A főnök méretes ember volt, másokon gazdagodott meg és örült, hogy sikerült egy ilyen ostoba fajankót kifognia segédjének. Nem jár el a szája és elégedett azzal, hogy neki dolgozhat! Mi ez, ha nem tökéletes munkaerő. Épp előző nap figurázta ki néhány társának – ugyanis ilyen embernek barátai nincsenek:

„…még egy ilyen okos emberrel nem találkoztam, precíz pontos! Briliáns! Mellé pedig tökéletes ostoba és vak.”

Bruce figyelte, ahogy a nagydarab férfi bemegy az irodába. Felismerte, hogy ez az öccse főnöke. Csalódott volt, és érezte, hogy ezt nem fogja tudni jól elmondani a kedvesének. Régóta szerettek volna egy gyereket, és végső elkeseredettségükben egy cigány jósasszonyhoz fordultak. A nő is értett a mágiához és kikevert nekik egy bájitalt, ami segíthet, de ehhez kell az egész család. Legalábbis a testvérek. Flora testvére ide fog utazni messzi országból, de úgy fest, hogy Bruce testvére nem szentel ennyi figyelmet nekik. Akkor pedig nem fog működni a varázslat.

Csendesen hazakullogott, de megfogadta, hogy délután is megvárja a testvérét.

A délutánból pedig este lett, estéből éjszaka. Fagyoskodva várt, mire Peter végre megjelent.

- Jó sokat kereshetsz – jegyezte meg fanyar félmosollyal. – Szóval, átgondoltad a dolgot?

Peter döbbenten meredt a testvérére, majd megrázta a fejét.

- Nem érek rá! Dolgozom!

- Eddig minden évben lemondtad! – szólt rá csalódottan.

- Mert akkor is dolgoztam!

- Várj csak! – állt meg Bruce, majd egy zsebkendővel megdörgölte testvére arcát. – Volt ott egy tintapötty.

A másik fiatal férfi ingerülten megrázta a fejét, majd hátat fordított a testvérének, és elsietett hideg éjszakán. Fogalma sem volt, hogy akkor látta őt utoljára.

Karácsonyig dolgozott és az ünnep után is. A leveleit sem nézte meg, esténként fáradtan zuhant az ágyba, hogy utána reggel keljen és visszamenjen dolgozni. Elmúlt a Karácsony, de december végén még így is nagy pelyhekben esett a hó. Hazaérve lerázta magáról a hideg csapadékot, majd leült, hogy végre megnézze a leveleket.

Megdöbbentette, amikor testvére gyászjelentését kapta a kezébe. A temetés előző nap volt, a levél pedig nagyjából egy hete a földön heverhetett. Ez volt az a perc, amikor minden összedőlt körülötte, és érezte, hogy a szíve megszakad.

A gyászjelentésben az állt, hogy baleset történt, egy rosszul elvégzett varázslat okozta három ember halálát. Peter összetört és felzaklatott szívvel rohant ki a hóesésbe. Felnézett az égre, szemébe és arcára hullottak a hópelyhek. Az olajlámpák az utca két oldalán halvány fényt adtak csak, senki nem volt odakint, így könnyei szabadon pereghettek az arcán. Elveszítette őket, hogy történhetett ez?

Lábai önkéntelenül is a közeli templomba vitték, leült a hátsó sorba. Figyelte a pufók angyalszobrokat, amik elhomályosultak a szeme előtt, aztán mintha csak az egyik megmozdult volna, majd felé lépett. Magas volt, egyáltalán nem apró angyalnak tűnt. Göndör fürtök ölelték körül kedvesen mosolygó arcát.

- Drága gyermekem! – szólította meg halkan. – Hadd segítsek rajtad!

Peter el sem hitte, hogy a jelenés hozzá beszél. Arra gondolt, hogy álmodik, de az angyal tovább beszélt.

- Megbántad, amit tettél, de az időt visszafordítani nem lehet. Viszont tehetsz még valamit! Vannak mások, akik szenvednek, akik miattad és a főnököd miatt kerültek rossz helyzetbe…

Peter megdörgölte az arcát és a jelenést figyelte.

- Minden bűnöm legyen egy tintafolt az arcomon! – mondta zaklatottan és Bruce utolsó kézmozdulata lebegett a szeme előtt, ahogy letörölte az arcát.

A jelenés megsimította az arcát, és érezte benne az anyai szeretetet, azt a gyengédséget, amit az élet nagyon hamar elvett tőle. Lehunyta a szemeit, majd lassan kinyitotta. Újra az üres templomban ült, csak a pap énekelt halkan, karácsonyi éneket. Nem is értette.

Megtörölte az arcát, majd felkelt és az irodába ment. Gyertyát gyújtott és elkezdte átnézni a papírokat. Tudta, hogy saját magát sodorja veszélybe, hiszen ő is benne volt az ügyekben, de most nem érdekelte. Üres papírokat vett elő és írni kezdett.

Másnap, amikor hazament, belenézett a tükörbe. Arcát megdörzsölte, de a foltok ott maradtak, annyi szeplője lett, hogy meg sem tudta számolni. Nem is akarta. Figyelte még magát, majd őszintén elmosolyodott és a tükörre nevetett.

Később Peter maga is ügyvéd lett majd belőle lett az egyik legigazságosabb bíró a környéken. Idős korában is megmaradtak a szeplői, és a gyerekei örökölték tőle. Sosem felejtette el a találkozást az angyallal, és sokan állították, hogy a férfi lelkét később egy szárnyas lény vitte magával.

- Azóta szeplősek Weasleyék – kuncogott Bill, addigra leértek a házhoz. Molly kilépett az ajtón és azonnal megölelte legelső gyermekét. Még az sem zavarta, hogy nincs a hideghez felöltözve.

- Gyertek! Gyere, Percy! – nyomott anyai csókot fia arcára. – Bill eszik valamit, utána vághatnátok fát. Ugye segítesz?

Percy kissé megindult volt a történet után. Billre nézett, majd az anyjára, végül elmosolyodott.

- Persze, hogy segítek! Apa is nemsokára hazaér, nem igaz?

Charlie a két fiúval nemsokára visszaért, és beléptek a házba. Addigra finom palacsinta illat terjengett, az ikrek is lent voltak már. Arthur is hamar elszabadult aznap a munkahelyéről. Péntek volt és közeledett a Karácsony. Bár ilyenkor sok munkájuk volt, hiszen a varázslók hajlamosak figyelmetlennek lenni, de hát ki hiszi el a muglinak, hogy látott egy kövér, szakállas, piros taláros fickót egy rénszarvason lovagolni? Azt hiszik, hogy viccel…

Az este kellemesen telt a tűz körül, kártyáztak, sakkoztak, nevetgéltek. Még az ikrek is visszább fogták magukat, őket is meglepte kissé, hogy Percy velük van, de mintha nem akarták volna megkockáztatni, hogy a fiú visszavonuljon, inkább máson köszörülték a nyelvüket.

Azzal a tudattal mentek aludni, hogy másnap mehetnek az Abszol útra. Harry még sokáig nem tudott elaludni. Testét átjárta a kellemes, várakozással teli bizsergés, a karácsonyi hangulat. Hiszen látta ő már az Abszol utat, akkor is elvarázsolta, de milyen lehet most? El sem tudta képzelni!



1991. december 21. (szombat)

A másnap minden képzeltet felülmúlóan sikerült. Harry és a többiek, miután bereggeliztek a frissen sütött croissantokból, meleg ruhába öltöztek, és várták, hogy induljanak az Abszol útra. Az egyszerűség kedvéért a hopp-hálózatot használták. Harry ugyan először látott ilyet, de a többiek gyorsan elmagyarázták neki, hogy mit kell tennie. Kisebb-nagyobb ütődésekkel meg is érkeztek a forgalmas Foltozott Üstbe, ahonnan egyenes út vezetett az Abszol útra.

Harrynek a szája is tátva maradt, és csak akkor csukta be, amikor egy hópihe a szájába pottyant. Hatalmas nyüzsgés fogadta őket.

A macskaköves utat látni sem lehetett a sok boszorkánytól és varázslótól. Mindenki egyik boltból igyekezett a másikba. A tetőket néhány centire befedte a hó és az üzletek csillogását csak a jégcsapokról visszaverődő fények tették még szikrázóbbá. Harry először azt gondolta, hogy sima izzók adják a fényeket, de aztán hamar rájött, hogy ezek az izzók elmászkálnak, repkednek, és különféle formákat vesznek fel.

- Meg vannak bűvölve, sima kis lángocskák– magyarázta neki Arthur. – Nem úgy, mint a mugliknál. Viszont arra kíváncsi lennék, hogy náluk hogyan lehetséges, hogy egyszer folyamatosan villog a fény, máskor világít, aztán össze-vissza szaladgál! Te tudod?

Harry viszont nem tudta, fizikatudása nem volt még elég ahhoz, hogy megértse az izzók működését.

Arthur azért nem adta fel, igyekezett több információt kihúzni a fiúból.

Közben az ikrek már előre siettek, hogy megkeressék kedvenc boltjukat és vegyenek néhány apróságot családtagjaiknak. Leginkább: „Te magad sem sejtheted, mit rejt a doboz” és hasonló nyalánkságokra gondoltak. Ahogy haladtak Harry és Ron a szájukat tátották, Ginny pedig erősen kapaszkodott az édesanyja kezébe.

A fiúk felfigyeltek egy csomó mindenre. Karácsonyi dalokat éneklő cukor rudakra. Nyalókákra, amin a színes csíkok körbe-körbe szaladgáltak, hol eltűntek, hol újra megjelentek. Volt ott becsomagolt karácsonyi pulyka és puding. A trükk az volt bennük, hogy most félkész állapotban vannak, de pontosan a karácsonyi vacsorára elkészítik magukat. Még vissza is számoltak, hogy mikorra sülnek meg.

Ron mélyen elgondolkozott azon, hogy amit nem tudnak eladni, annak mi lesz a sorsa, és szívesen lett volna a kövér boltos úr helyében.

- Fogadok, hogy három pulykát is megeszik egy vacsora alatt! – súgta Harrynek, és hamarosan meglátták a köpcös varázsló hasonlóan nagydarab feleségét is, szóval biztosak lettek benne, hogy az üzlet nem megy annyira jól, mint kellene.

- Lehet, hogy mégsem olyan jó ízű, az a pulyka – vigasztalta magát Ron, hiszen hirtelen már másra sem tudott gondolni, mint arra a finom sültre.

Molly összehívta a társaságot, mielőtt nagyon szétszéledtek volna, és mindegyik gyerekének a kezébe nyomott némi pénzt. Nem volt túl sok, de arra elég, hogy valami kis édességet vehessenek maguknak, ha szeretnének. Arthur csak nehezen engedte el Harryt, de kénytelen volt a feleségével és a kis Ginnyvel maradni.

Harry és Ron azonnal az édességes standokat rohamozták meg. Harry nem fukarkodott, vett többféle csokoládét, nyalókát és karácsonyi mini pudingot, ami lelkesen dalolta a karácsonyi énekeket, persze tetszése szerint keverve az „Oh Christmas tree”-t a „Jingle Bells”-el. A fiúk lelkesen haladtak előre a tömegben, hogy szinte egyszerre pillantsanak meg egy túl ismerős arisztokrata arcot, és egyszerre vágjanak csúnya fintort Malfoy láttán.

Draco is meglátta őket. Apja épp London legkeresettebb és leggazdagabb cukrászdájában adta fel a rendelését: három napos menüt rendelt tőlük, a családja és a vendégek számára. A szőke fiú odakint várta. Vastag zöld talár volt rajta, megvédve gazdáját a hideg ellen, nyakán ezüst sál, hogy véletlenül se tévessze el senki, hogy melyik háznak a büszke diákja.

- Jöttetek folyatni a nyálatokat, griffendéles dögevők? Nektek még morzsa sem jut! – jelentette ki határozottan.

Ron alig bírta visszanyelni, ami a szájára kívánkozott, de Harry megelőzte.

- Sajnálom, de mi a házi sütésű dolgokat jobban kedveljük.

- Házilag? Az anyád házimanó, Weasley? – húzta el a száját Malfoy is.

Ron dühbe jött, de addigra Lucius Malfoy lépett ki az ajtón. Harry most látta életében először a magas férfit. Hosszú szőke haja volt, és fiához hasonlóan vastag téli talár volt rajta. Végignézett a két gyereken, majd felvonta szépen ívelt szemöldökét.

- Nocsak, évfolyamtársaid, Draco? Bár ahogy elnézem, az egyik egy Weasley… el akarsz lopni egy süteményt? Én nem tenném, többet ér, mint minden, amit apád eddig neked adott.

- Nem vagyunk tolvajok! – kapta fel a vizet Harry. Nem értette, hogy a férfi is miért gúnyolódik. Dracótól egy dolog volt, hiszen utálták egymást az első perctől, de azt nem gondolta, hogy az apja is ennyire gonosz. Ugyanis erre a viselkedésre más szót nem tudott. Ron igazán nem tehetett semmiről, és ezt Harry meg is mondta: - Weasleyék a legrendesebb család, akikkel valaha találkoztam!

Ron megrökönyödve nézett Harryre, Lucius viszont nem az a fajta ember volt, aki zavarba jön egy elsős gyerektől.

- Igen? Nem sok családdal találkozhattál még, Harry Potter – tette hozzá, ugyanis nem kellett sok, hogy rájöjjön, ki áll vele szemben. A fiától eleget hallott a kis világmegmentőről, hiába takarta most vastag kötött sapka a fejét, és vele együtt a homlokát is.

Harry nem akart tiszteletlen lenni túlságosan, de erre már nem volt mit mondania, biccentett a férfinek, majd elhátrált, magával húzva a paprikavörös arcú Ront is.

Kicsit még kószáltak, Harryék elhaladtak egy stand mellett ahol egy idős boszorkány mugli stílusban sütötte a gesztenyét. Természetesen nem lepődtek meg, amikor ott találták Arthurt is Mollyval. Ginny épp egy zacskót vett át a boszorkánytól, Arthur pedig a fejét csóválta, amikor a boszorkány közölte vele az összeget.

Harry lassított a következő standnál. Finom illat csapta meg az orrát, és a mellettük megjelenő Charlie azonnal felvilágosította őket.

- Vajsör, de ez a karácsonyi verzió, mindenféle különleges fűszert tesznek bele. Meghívlak titeket – jelentette ki, majd fizetett is a varázslónak két vajsört.

Ron arca még mindig rákvörös volt, nem igazán tudta túltenni magát a dolgon. Hogy lehet az, hogy olyan gerinctelen alakok, mint Malfoyék, mindent megkapnak? Nekik meg miért nincs pénzük? Az apja dolgozik, lelkiismeretesen dolgozik, és az édesanyjuk is mindent megtesz értük. Ezt miért nem látja a Gringottsi számlájuk?

Hamar eltelt a maradék idő, és csatlakoztak a család többi tagjához.

Harry elmesélte a találkozást Malfoyékkal az ebédnél, utána pedig kimentek a fiúkkal hógolyózni. Ginny bent maradt az édesanyjával, hogy süteményt süssenek, de Ron továbbra is magában mormogott csak. Arthur mellé lépett, és a fia vállára tette a kezét. Sejtette, hogy mi jár legifjabb fiúgyermekének a fejében.

- Tényleg ez a legfontosabb? – kérdezte csendesen.

Ron felnézett, először nem értette, majd dühösen kifakadt.

- Ez nem igazságos, apa! Ők hogy kereshetnek annyit! A legfinomabb süteményeket eszik, pulykát esznek!

- Mi is azt eszünk és nem vettem volna el anyádat, ha nem ő sütné a legfinomabb kalácsot széles-e földön… Ronald, fiam, nem minden az, amit pénzen meg tudsz venni, és tudom, hogy ez nagyon általánosan hangzik, de nézd meg Malfoyékat. Láttad már Dracót őszintén nevetni? – kérdezte csendesen. Ron hallgatott, közben Arthur hátramutatott „kis” családjukra. – És őket láttad már? Na ugye… Nem minden a pénz, és erről talán legjobban egy mese tudna beszélni.

Régen élt egy fiatal fiú, a szülei elég szegények voltak, így maga is úgy nőtt fel, de állandóan irigykedett másokra. Az kis városi iskolában is ő járt mindig csak szakadt ruhában, míg mások gazdagon voltak felöltözve. Ki is gúnyolták, amikor télen is szakadt cipőben járt. Próbálta valahogy leplezni ezt, de sajnos sehogy sem tudott elég pénzhez jutni sohasem.

Irigykedett a többiekre, az ő helyükben akart lenni. A kis városban az egyik leggazdagabb fiú is az osztálytársa volt, és ő olyan akart lenni, mint ő. Hiszen annak a fiúnak mindig rengeteg barátja volt, neki pedig egyetlen barátja csak a család kutyája volt, aki lelkesen elkísérte mindennap az iskola felé és aztán várta otthon.

A fiú csalódott volt, és szomorú, így teltek el a gyermekévei. Lassan befejezte az iskolát és ő maga is dolgozni kezdett. Sajnos nem sikerült jó állást találnia, mivel szegény volt, nem vették fel. Nem értette, hogy a szülei hogy lehetnek annyira boldogok mégis. Hiszen édesanyja is ugyanazt a kabátot hordta, mióta ő az eszét tudta!

Ki akart valahogy szakadni ebből a körből, ezért úgy döntött, hogy beszél a szüleivel.

- Édesapám, édesanyám! Döntöttem, és elhagyom ezt a várost! Megyek és szerencsét próbálok valahol máshol!

A szülei nem nagyon örültek, hogy egyetlen fiuk magukra hagyja őket öreg napjaikra, de mit tehettek volna? Az apja összeszedte a maradék kis vagyonát, mindent, amije volt, és az édesanyja is ugyanígy tett. Ketten együtt tudtak adni neki annyit, hogy az útiköltségre elég legyen, és egy hétig szűken eléljen belőle. A fiú fogta a pénzt, sosem volt még ennyi vagyon a kezében, épp emiatt nem volt maradása. Megvette a vonatra a jegyet és elindult. Szülei fájó búcsút vettek tőle, de őt jelenleg csak a jövője foglalkoztatta. Elköszönt, majd beült a fülkéjébe, és figyelte az elsuhanó tájat, gyermekkorának emlékképeit. Nem nagyon hatotta meg, vékony csomagjában ott lapult a pénz, jövőjének minden reménye. Boldog volt, legalábbis ő azt hitte, hogy boldog.

Nemsokára megérkezett egy távoli nagyvárosba, itt sokféle nép összegyűlt, senki sem nézte, hogy milyen ruha van rajta, vagy hogy áll a frizurája. Az első boltba bement, vett magának drága ruhákat, és elment munkát keresni. A külsőség átejtette az embereket, azt hitték, gazdag családból származik a fiú, azonnal felvették és igen magas fizetséget is kapott. Eszes volt és jól megtanulta a leckét, ezért könnyen megalapozhatta volna a biztos életét.

Azonban a fiút elvakította a gazdagsága. Pénzéből divatos ruhákat vett és hatalmas partikat tartott az új barátainak. Úgy gondolta, hogy ennél boldogabb nem is lehet az életben, hiszen ugyanúgy vannak barátai és körülzsongják az emberek, mint régen azt a gazdag fiút az iskolában, akit mindig féltékenyen figyelt. Híres lett az estéjekről, amiket tart, a borozgatásokról, és a táncmulatságokról.

A pénz azonban ahogy jött, úgy ment. Egy év is elmúlt már, hogy eljött a szülői háztól. Reggel, amikor felébredt, egyedül volt a szobájában és fázott. Nagyon hideg volt, de nem értette az okát, lement, hogy megkérdezze a házvezetőnőt, hogy miért nincs befűtve. A nő csak megvonta a vállát.

- Az uraságnak elfogyott a pénze, amit a tűzifára adott. Nem vettem már többet – mondta és megvonta a vállát.

A fiatal fiú dühösen megfordult és a szekrényhez lépett, majd kinyitotta az alsó fiókot. A kis erszényéért nyúlt, de nyomban érezte, hogy az teljesen üres. Kirabolták? Vagy mi történt? Hamar rájött azonban, hogy ilyesmi nem történhetett, akkor a ruháit is elvitték volna, de minden más a helyén volt.

Zakatoló szívvel indult, hogy eladjon néhányat a ruhái közül, de nem sokat kapott értük, arra éppen elég volt, hogy annyi tüzelőt vegyen, hogy ne fagyjon meg éjszaka. Az erszénye üres volt, és a szerencse elpártolt mellőle. Ugyanis kirúgták a munkahelyéről, találtak nála jobban dolgozó fiatalembert. Mit tehetett volna? Segítséget akart kérni a barátaitól. Fel is kereste sorban mindegyiküket, de mindenhol zárt ajtókba ütközött. Ekkor szembesült először azzal a ténnyel, hogy a barátai nem miatta jártak át hozzá, hanem a pénze miatt.

Milyen barát az ilyen? Barátok voltak egyáltalán?

A fiú sorsa pedig nem fordult jobbra, így mielőtt észhez kapott volna, kitették a lakásból az utcára. Járt-kelt, mint egy kísértet, és nem tudott másra gondolni a hűvös éjszakákon, mint az édesanyja meleg levesére, és a finom kenyérre, amit vasárnapokon sütött. Nem tudta, hogyan és mikor, de hazafelé indult. Éjszakára általában meghúzta magát vagy egy istállóban, vagy az erdőben egy kisebb barlangban. Lassan haladt és egyre hidegebbre fordult az idő. Azt sem tudta már mikor aludt utoljára rendes ágyban.

Egyik éjszaka egy kisváros utcáin haladt keresztül, amikor nagy szemekben hullani kezdett a hó. Szegény fiú teljesen kétségbeesett, mert nem volt elég meleg ruhája. Mégis mit tehetne ilyen helyzetben? Már csak a szokás vitte előre a lábait, és nem tudta, hogy meddig megy majd. Szíve a torkában zakatolt ő pedig csak kullogott előre, amíg bírta. Utána összeesett az utca közepén. Nehezen emelte fel a fejét a hideg hóból, látta a fenyőágakat és az egyik ablakon keresztül gyertya fénye vetődött rá.

Miért is akart pénzt? Hiszen ez tényleg nem vezet a boldogság útjára. Ó, bárcsak még egyszer érezhetné édesanyja gyengéd ölelését maga körül. Bárcsak még egyszer láthatná édesapja mosolyát, ahogy a kandalló előtti kis székében pipázgat. Bárcsak otthon lehetne.

Lehunyta a szemeit és visszaidézte azokat a boldog pillanatokat, amiket addig nem értékelt. Ismerős nyikorgás csapta meg a fülét, mint a régi ajtójuk, amit sosem csinált meg, bármennyire is kérte az anyja. Aztán léptek hangzottak fel és kiáltás.

Kinyitotta a szemét, és az előbbi halvány fénysugár mellé egy másik is csatlakozott, de ez utóbbit valakinek az árnyéka eltakarta. Ismerősnek hatott, és ahogy felnézett az édesanyját látta, aki felé igyekszik. Kiabált valakinek, és az apja alakja is megjelent, majd két erős kar felnyalábolta őt.

A következő, amire emlékezett már az volt, hogy a tűz melletti kanapén üldögélt, melegedett, és egy tál finom levest kortyolgatott, amit az édesanyja adott neki. A nő kedvesen mosolygott rá.

- No lám csak, magadhoz tértél. Mit hoztak nekünk az égiek így Karácsony este, egy elveszett gyermeket! – mondta, és örömében néhány könnycsepp gördült végig az arcán.

A fiú pedig zaklatottan felzokogott, hosszú idő kellett, hogy megnyugodjon. Valami csoda folytán került éppen haza, és ez elég volt, hogy egy életre megtanulja a leckét, és ezt továbbadja a családjában. A pénz nem minden, sőt, semmi, csak hamis barátokat ad, mert sok mindent tudsz rajta vásárolni, de az életedet nem.

- Ron, ha te attól boldog leszel, én minden megtakarított pénzemet neked adom, mi pedig majd elleszünk valahogy, de tudnod kell, hogy az igazi boldogság, nem a pénztárcádban van, hanem itt – bökött a kisfiú mellkasára, éppen a dobogó szíve fölé. Ron pedig már nem is gondolt Malfoyra, hevesen megölelte az édesapját, majd amint elengedte, csatlakozott a többiekhez, hogy megvívják az idei év legnagyobb hócsatáját.

Molly hamar kizavarta Ginnyt is a fiúk után, persze inkább Billre bízta, hogy ne nagyon tűnjön el a csepp kislány a nagy hótömegekben.

A kis csapat csak jóval később érkezett be a szobába és gyorsan letelepedtek a tűz köré. Hamar átmelegedtek a meleg teától, amit Molly és Arthur sietősen szétosztott közöttük. Bill kapva az alkalmon faggatni kezdte az öccsét, hogy hogyan telhet a Karácsony a sárkányok között. Vajon ők is feldíszítik-e a fákat, mire Charlie közölte, hogy legfeljebb magasra csapó lángnyelvekkel, a múltkor is leégettek majdnem egy egész erdőt, ami persze már a mugliknak is szemet szúrt. Szerencsére ráfogták a „forró nyárra”.

Nem nagyon mozdult el senki, estig beszélgettek, egyre izgatottabban pillantgatva a sarokban álldogáló, még üres fenyőfa felé. Már mindegyikükre ráragadt valami az ünnepi hangulatból.

Ginny volt az első, aki nagyokat ásítozott, de még ő is inkább Charlie-nak dőlve aludt el, minthogy egyedül felmenjen a szobájába.



1991. december 22. (vasárnap)

Másnap reggel Molly a szokása szerint korán kelt, hogy mire kis családja előbújik, meleg reggeli várja őket az asztalon. Éppen ezért meglepetten vette észre, hogy Ginny már az asztalnál ül, maga elé mered, kicsi lábát előre-hátra lóbázta a széken. Amikor meglátta az anyját kicsit mintha megriadt volna, de aztán megnyugodva folytatta előbbi tevékenységét.

A nő nem ma jött le a falvédőről, hamar rájött, hogy mi nyomja a kicsi lánya lelkét. Közelebb lépett, majd leült mellé és megsimogatta a kissé még kócos tincseket.

- Csinos fiúcska! – állapította meg azonnal. – Most először vagy szerelmes, igaz?

Ginny arca paprikavörös lett, majd felnézett anyjára.

- Nos, tetszik… tegnap is megvédett egy hógolyó elől! Gondolod, hogy neki is tetszem?

Molly majdnem felnevetett, hiszen Ginny még csak tíz éves volt! Nagyon aranyos volt, hogy ennyire belelovalja magát az érzéseibe.

- Biztosan, hiszen nagyon szép lány vagy! Viszont azt tudnod kell, hogy a fiúk bátortalanok ilyen téren. Amíg nem teljesen biztosak a dolgukban. Főleg most még fiatalok, de ha ez annyira fontos neked, akkor kezdd el most behálózni. Sosem tudhatod, miért és mikor szerethet beléd valaki. Meséltem már neked a Holdhercegnőről? Még talán Merlin előtt élt… Arthur dédanyja mesélt róla nekem, állítja, hogy egy Weasley volt.

Egyszer régen élt egy király, akinek a fia elhatározta, hogy felkeresi a Föld legszebb lányát, és csak őt hajlandó feleségül venni. Jöttek persze bőven hercegnők és bárónők, hogy elnyerjék a herceg szívét, de egyik sem járt sikerrel. A herceg válogatott és nem volt elégedett.

Végül a király megelégelte a dolgot, és éktelen dühbe gurult. Elzavarta otthonról a fiát, és megmondta neki, hogy addig haza se jöjjön, amíg meg nem találja azt a lányt, akit végül majd feleségül vesz. A fiú, Henry, úgy döntött, hogy akkor tesz egy próbát, magával vitte a legjobb barátját és elindultak a hosszú útra.

Sokat vándoroltak és rengeteg kaland megesett velük, mire egy félszigetre értek. Onnan messzebb láttak egy szigetet, és meg is kérdeztek egy környékbeli halászt, hogy mi van arrafelé. A halász csak legyintett és azt mondta, az a sziget elátkozott, nem él ott senki.

Henry és a másik lovag ott éjszakáztak a parasztházban, ám éjszaka a herceg hangokat hallott. Lágy ének zengett, és muszáj volt kikelnie az ágyból. Kiosont a kis kalyiba elé és figyelte a távoli óceánt. Távol a szigeten mintha csak fények táncát látta volna, de nem tudta, hogy a képzelete játszik vele, vagy valami más van ott, ami valóban ott van. Fellobbant benne a kalandvágy és elhatározta, hogy másnap odamegy.

Reggel útra is kelt társával az öreg minden ellenkezése ellenére.

- Elvarázsolt hely az! A hold örökbe fogadott egy lányt, az övé! Ő énekel minden éjjel a szigeten. Nem hozhatod el, csak a saját pusztulásodba szaladsz!

Nem foglalkoztak vele. Még aznap délután kikötöttek a kis szigeten, és a herceg azonnal útra kelt, hogy éjszakára egy biztos helyet keressenek maguknak. Tényleg nem volt nyoma életnek, közel s távol csak az áthatolhatatlan erdő, bokrok, vastag fatörzsek, futónövényekkel. Nemsokára találtak egy kisebb barlangot, be is bújtak oda és várták az éjszakát. Éjfél előtt nem sokkal meg is hallották a lágy éneket, halk hangot, csendes és mintha szomorúság vetült volna a dallamba.

A két lovag lassan haladt a hang forrása felé, a legkisebb zajt sem csapták. Utána egy réthez értek. Pontosan látták már a dal forrását. Egy fiatal lány táncolt, lenge nyári ruhában a réten. Lépte nyomán éjszakai virágok bontottak szirmot, ezerfelé szórva a telihold ezüst sugarát. Legjobban mégis a lány haja ragyogott. Vöröses tincsei rabul ejtették a holdat és a csillagokat.

Henry azonnal beleszeretett a lányba, és közelebbről is meg akarta nézni magának. Lassan osont egyre közelebb és közelebb. Szíve a torkában dobogott, nem akarta, hogy a lány észrevegye. Egészen közel ért, amikor a lány riadtan hőkölt hátra. Akkor vette észre az ismeretlent. A fiatal azonban felkelt és megragadta a tünemény karját, mielőtt eltűnne a szeme elől.

- Várj! Nem akarlak bántani! – mondta azonnal és, megpróbálta elkapni a lány tekintetét. Gyönyörű kék szempár nézett rá vissza. A hold fényében még mindig ezüstösen csillogott a lány haja.

- Nem lehet! Nem tehetem! – kapta el a kezét, majd mint egy jelenés, el is tűnt egyik pillanatról a másikra. A két férfi tűvé tette a környéket, de nem találták nyomát, csak panaszos sírását hallották.

A lány visszatért a sziget egyik rejtett barlangjában, ott sírt, de olyan keservesen, hogy még a fák és a bokrok is elszomorodtak. Édesanyja lépett mellé, karolta át a vállát. Vigasztalni próbálta, de a lány csak tovább zokogott.

- Jaj, anyuskám, édes drága édesanyám! Hát örök időkre szenvedésre vagyok kárhoztatva? Sosem hagyhatom el a szigetet, hogy boldogan élhessek? Miért kellett nekem épp a Hold lányaként megszületnem?

- Mert én szerettelek volna – súgta halkan a nő. – Naiv fiatal voltam, amikor azt kértem, hogy a lányom legyen a leggyönyörűbb a világon, hogy ezüstösen ragyogj, amikor rád süt a hold. A Hold szelleme pedig meghallotta, és mivel régóta szeretett volna egy gyermeket, meglátogatott engem, de megmondta, hogy nem akar sosem elengedni, hiszen az ő lánya vagy.

- De én nem akarok a legszebb lenni és gazdagságot sem akarok! Csak hadd legyek boldog, ne ennyire magányos! Semmi nem ennyire fontos nekem!

- Akkor kérd meg, édesapádat! – javasolta a nő. – Beszélj vele, hátha elenged!

A kis hercegnő könnyes szemekkel nézett fel a nőre, majd jóval magabiztosabban bólintott. Igen, ez jó ötlet! Beszélni fog magával a Holddal!

Másnap reggel a herceg és a lovagja még mindig az éjszaka látottak hatása alatt álltak. A fiatal fiú egész nap csak a hercegnőről beszélt, fogalma sem volt, hogy a lány végig a közelükben volt, követte őket és minden szavukat hallotta. Szeretett volna odamenni és megismerkedni a férfivel, de egyelőre nem tehette, csak meg kellett bizonyosodnia róla, hogy tényleg ő az, akivel elhagyhatja ezt a szigetet.

Hiszen apja már csak erre kérte, hogy győződjön meg róla, hogy a fiatal szíve tiszta, lelke pedig nemes, és élete végéig boldoggá tudja őt tenni.

Lassan újra leszállt az éj, és feljött az égre a Hold, ezüstös fénye erősen világított. A lány szokás szerint kiment a rétre, táncolt és énekelt. A herceg pedig nemsokára csatlakozott hozzá. Újra megkérdezte, hogy vele tart-e, de a lány kacagva elhátrált, és nevetett.

- Nem lehet azt csak úgy. Meg kell győznöd az apámat, hogy engedjen el!

- Meggyőzőm én a Holdat, de még a csillagokat is, hogy nálam jobb dolgod sehol sem lesz! – bizonygatta a herceg. A lány kacagott, majd elhátrált a bokrok közé.

- Akkor győzd meg hát a Holdat! – mondta.

Mire az ifjú felnézett, maga a Hold közeledett feléjük az égen, lassan emberi formát öltve.

Azonban nem történt más, mint hogy a férfi alak tüzetesen megvizsgálta magának a fiatalt. Látta a lelkét, a szívét, és minden kívánságát. Végül hátra is lépett, hogy átengedje a lányát. Ő sem maradt többé magányos, hiszen a szerelme, lányának édesanyja vele maradt az idők végezetéig.

- És a herceg? Honnan tudta a Hold, hogy méltó a lány kezére? A lány honnan tudta, hogy kedves lesz vele?

- Honnan tudta volna? Fogalma sem volt róla! Érezte! Talán szerencséjük is volt, hogy mindketten jót akartak a másiknak. A Hold pedig azért engedte el a lányát, mert a kedvesen kérte. Nem engedte volna el, hiszen tudod, hogy az apák milyen erősen ragaszkodnak lányaikhoz, de hagyta magát meggyőzni, hogy így a lánya boldogabb lesz, és az is lett. Rengeteg kis gyerekük született, a királyság pedig felvirágzott.

- Ez egy mese – mormogta Ginny. – A mesékben mindig boldogan élnek, de attól még honnan tudom, hogy én is boldogan fogok?

- Ez rajtad is múlik, kislányom, és még bőven van időd rá, hogy kialakítsd az életed és boldog legyél. Ha Harryvel akarsz lenni, tegyél egy próbát, hamar kiderül, hogy összeilletek-e – kacsintott rá a nő, majd felkelt az asztaltól. – Ha pedig nem, akkor ezer másik fiút találhatsz, hiszen nagyon tündéri vagy – nyomott puszit egyetlen kislánya arcára.

Ginny kissé elpirult, majd mosolyogva kelt fel, hogy segítsen az édesanyjának előkészíteni a reggelit. Figyelmesen nézte a nő minden mozdulatát, próbálta leutánozni őket.

Éppen ekkor értek le az ikrek, majd Harry és Ron. Mindegyikük a szemöldökét ráncolta, hiszen nem tudták, hogyan lehetséges az, hogy még nincs kész a reggeli...

Aznap Ginny többet volt a testvéreivel, egész nap igyekezett minél többet megtudni Harryről. Eddig is kedvelte, de csak külsőleg, most meg akarta jobban ismerni. Biztos volt benne, hogy jó ember, hiszen Ron is kedvelte és barátok voltak. Akkor nem lehet alattomos sem pedig gonosz. A tekintete is tiszta volt és őszinte. Ginny pedig úgy érezte, hogy ennél több nem is kell, vele igazán boldog lehet.

Közben pedig rá sem jött, hogy már most is az, és ha követi a családja példáját és szülei életszemléletét, akkor örök életére az is marad.

Bill a vacsoránál lépett oda az anyjához és halkan megjegyezte:

- Ginny kezd kinyílni a többiek felé. Miről beszéltél vele reggel?

- Azt hiszem, hogy szerelmes lett – vont vállat Molly, nem lehetett eldönteni, hogy örül neki, hogy a lánya jobban nyit mások felé, és nem az a félénk kislány, vagy hogy szomorú, mert a kicsi csöppség is „felnőtt” kezd lenni. Bill átkarolta az anyja vállát és egy cuppanós puszit nyomott az arcára. Szinte tudta, hogy mi jár a fejében.

- Ne aggódj! Harminc éves korában is hozzád fog szaladni, hogy megkérdezze, hogyan süssön rántottát miközben három gyerek lóg a nyakában.

Fred csak fél füllel hallotta a dolgokat és már oda is tapadt az édesanyjához, hátulról kapaszkodva a nyakába.

- Anya, anya! Sütsz ugye süteményt is?

George csatlakozott, gügyögve kapta el az anyja kezét és kimeresztett szemekkel nézett fel rá.

- De csokisat!

- Nem! Kókuszosat!

- Vaníliásat akarok!

- Mondom, hogy epres süteményt kérek!

Molly megjátszott harciassággal tolta odébb mindkét csemetéjét, majd Billre mosolygott.

- Azt hiszem, van, ami sohasem fog változni – legyintette meg a fakanalat a visszafele sompolygó Fred felé, majd megterített a vacsorához.

Ginny kissé bizonytalanul közelítette meg Harryt, majd kihúzta a mellette lévő széket.

- Leülhetek? – kérdezte halkan, de Harry felfigyelt rá, elmosolyodott és bólintott.

- Gyere csak! Kérdezni akartam épp, hogy te csináltad-e ezt a kekszet…

Ginny érezte, hogy pipacsvörös lesz az arca, de azért válaszolt.

- Igen, de azért anya sokat segített! – jelentette ki, majd lassan beszélgetésbe kezdtek, először csak a sütiről, majd szóba került az iskola. Harry kérdezte, hogy Ginny várja-e a kislány pedig egyértelműen kijelentette, hogy örül, hogy itthon van, de kíváncsi lesz a Roxfortra is, egyedül édesanyja miatt fog aggódni, hiszen olyan nagyon egyedül lesz ebben a nagy házban. Erre Molly nevetve megjegyezte, hogy semmi baja nem lesz, legalább csend lesz.

- Ne aggódj, anya! Addigra kirúgatjuk magunkat, egész nap itt fogunk nyüzsögni neked! – jelentette ki büszkén Fred és George is csatlakozott hozzá. Molly újra csak leintette őket, majd mosolyogva lépett vissza a tűzhelyhez, hogy elkészítsen desszertként egy nagy adag pudingot. Tudta, hogy a gyerekei mellett sosem fog unatkozni és nem is bánta. Boldog volt, hogy velük lehetett.



1991. december 23. (hétfő)

A Karácsony este előtti nap nem úgy alakult, ahogy azt Molly vagy Arthur tervezte volna. Reggelre a fél konyha füstben állt, a gyerekek meglepetten sorakoztak a lépcsőn, és próbáltak valamit kivenni a hatalmas felhőből. Persze esélytelenül.

- Anya! Éltek még? – jött egy bizonytalan kérdés Charlietól, miközben az ablakhoz lépett, hogy kinyissa azt.

- Azt hiszem eltömődött valamivel a kémény! – jelentette ki Molly morcosan, köhögve valahonnan a tűzhely környékéről.

- Gyerekek! Vissza a szobátokba! – mondta Arthur azonnal, és valamiféle fenyegető kézmozdulatot is láttak a vörös hajon kívül, így felsiettek. – Molly, te is! Tartsd fent őket, amíg normalizálom a helyzetet! – kérte a nőt a férje, majd újra eltűnt a füstben.

Charlie szobájában gyűltek össze, így Molly is odatelepedett hozzájuk.

Fred kíváncsian figyelte George haját, majd kicsit megdörgölte a vörös tincseket.

- Fogadok, hogy azért lett vörös a hajunk, mert valaki régen leégette.

Harry hangosan nevetett a feltevésre, George pedig kissé sértetten húzódott el.

- Csakis olyan pojáca lehetett, mint te!

- Szerintem meg valaki csak egyszerűen túl sok erőset evett és kigyulladt a haja! – tette hozzá Ron.

- Vagy az is lehet, hogy túl közel ment egy sárkányfészekhez – tette hozzá Bill sejtelmesebb hangon.

Ginny a szemöldökét ráncolta, majd kispárnát dobott testvére felé.

- Fogadok, hogy te tudsz valamit.

- Én nem, de Charlie talán többet tud mesélni. Neki mégiscsak több köze van a sárkányokhoz.

Charlie arcán halvány pír jelent meg, hogy a figyelem központjába került, majd vállat vont.

- Nos, hallottam valamit, még a középkorból. Akkor rengeteg sárkány élt, és állítják, hogy élt egy férfi, aki kitalálta, hogy a sárkányokkal lehet foglalkozni és kutatni őket. Kinevették, azt mondták, hogy bolond, de a fiatal angol tudós nem adta fel…

A fiatal kutatónak az élete volt, hogy sárkányokkal foglalkozzon. Gyerekkorában egy vad törzs támadta meg a faluját, és lemészárolták a családját, minden ismerősét. Állítása szerint akkor két karmos láb elragadta és magával vitte egy fészekbe. A sárkány gondoskodott róla, amíg eszméletlen volt, magas láz gyötörte, aztán amint jobban lett, letette egy közeli falunál.

Mindenki nevetett a meséjén, állították, hogy csak lázálma volt, de a fiú nem hitte el. Elkezdett utánajárni a témának, és rájött, hogy eddig senki nem figyelte meg a sárkányokat. Aki megpróbálta, az pórul járt, vagy leginkább sültként végezte. Ez persze semmi biztos jövővel nem kecsegtetett neki, de ő mégis meg akarta tenni az első lépést.

Visszament a régi falujába, hogy megkeresse azt a sárkányt, amelyik gondoskodott róla, de nem talált csak egy régen üresen hagyott fészket. Elszomorodott, de nem adta fel rögtön, és jól is tette. Minél többet tudott meg ezekről az állatokról, annál biztosabb volt benne, hogy nagyon keveset tud. Kutatott, körbejárta a sárkánytámadásról írt helyeket, megfigyelte a hasonlóságokat, a különbségeket, és feljegyzéseket készített.

Viszont az élő megfigyelésükkel nem jutott előbbre, ez pedig elkeserítette. Szeretett volna pénzt szerezni a további előrehaladásért, de akárhányszor tartott előadást, csak kinevették, és hamar otthagyta mindenki. Egyedüli reményét az adta neki, hogy látott valakit, egy nőt, aki megjelent az előadásain és mindig biztatóan nézett rá. Mintha csak az édesanyja lett volna. Nem érdekelték a kudarcok, tovább ment előre, amíg egy szép napon rámosolygott a szerencse.

Talált egy frissen kikelt sárkányt. A kicsinek elpusztult az anyukája, ezért a kutató megpróbálta felnevelni. Nehezen jött rá, hogy mire van szüksége a csöppségnek, de hamar összebarátkoztak, a sárkány pedig úgy gondolta, hogy a férfi az anyukája. Mondani sem kell, hogy mekkora sikere volt, amikor bemutatta a sárkányt egy kutatói találkozón.

Azonnal több neves támogató is jelentkezett nála, nem győzött válogatni a lehetőségek közül.

Nemsokára a leghíresebb sárkánykutatóvá vált és ő nyitotta az első központot is. Nem ment minden akadálytalanul, de felfedező és különc volta előre vitte, átsegítette a gondokon.

Eljutott arra a szintre, hogy egy egész csoportot megfigyelhetett. A sárkányok először bizonytalanok voltak, de a férfi megtanulta, hogyan forduljon feléjük, éppen ezért hamar elfogadták.

- Ez mind szép és jó! – jelentette ki Fred ásítva.

- Viszont ez inkább egy unalmas történelemórára emlékeztet. Mi köze ennek a vörös hajhoz? – kérdezte George is, és úgy tett, mint aki alig képes nyitva tartani a szemét.

- A lényeg, hogy talált egy fészket, de sok egyforma sárkány élt ott… Mágikusan megjelölte a fészek lakóit, de ez az uralkodó sárkánynak nem tetszett. Mágikus tüzet küldött a kutatóra, ami leégette a haját, de a fejbőrét nem sértette fel. Ezek után a kutatónak, amint visszanőtt a haja az vöröses színű lett, éppen olyan, mint amit ő használt a sárkányok megjelölésére. Ezután nem használta ezt a technikát, de a haja attól még vörös maradt. Ez pedig tovább öröklődött. - Charlie nevetve fejezte be a történetet. - Szóval azóta van vörös hajunk – jelentette ki, majd hátranyúlt és levett egy polcról egy kopott kötetet és letette a többiek elé. A név rajta már alig volt olvasható, mégis ki tudták venni:

Charles Robert Alexander Weasley – Sárkányok és kutatások

- Ez az első feljegyzett ilyen kutatás – jelentette ki Charlie büszkén. Harrynek a szája is tátva maradt a meglepetéstől, amikor rájött, hogy a történet akár igaz is lehetett.

- Szóval egy sárkánykutató miatt lett vörös a haja szegény ikertestvéremnek? – simogatta meg Fred George tincseit, mire a másik bánatos „zokogásban” tört ki.

- Olyan szerencsétlennek érzem magam! Ha nem lenne ikertestvérem, én lennék a legrondább kölyök széles e vidéken.

- Semmi baj a vörös hajjal, szerintem ez valahol az összetartozásotokat jelképezi – jelentette ki Harry, majd zavartan csendben is maradt. Molly egy hálás ölelést adott a kisfiúnak, majd felkelt.

- Gyerünk és nézzük meg, hogy halad apátok! – mondta, majd követte az egész kis szedett-vedett csapat.

A kémény nem jött rögtön helyre, utóbb kiderült, hogy Fred és George kihajítottak néhány értéktelennek tartott régi mütyürt a szobájukból, de olyan rosszul sikerült ívesen kirepíteni az ablakon, hogy a kéményben landolt, eltorlaszolva ezzel a füst útját. A két fiú igazán szépen meglapult az elkövetkezendő délutánon, így a karácsonyi díszítést aránylag zavartalanul fejezhették be.



1991 december 24 (kedd)

Másnap délelőtt szintén a díszítéssel ment el. Az összes gyerek kivette belőle a részét. Ginny a műhavat pakolta fel a lépcsőre, amit Charlie bűvölt elő. Az ikrek az ablakokra erősítették fel a fényeket és a díszeket, Molly most is a konyhában volt, Bill pedig segített neki a karácsonyi sütemények elkészítésében. Percy az apjával maradt a nappaliban, hogy együtt készítsék elő a fenyőfát.

Ebéd után Arthur és felesége összekészültek, hogy megjelenjenek a Minisztériumban, bár egyiküknek sem volt túl nagy kedve hozzá. Szívesen maradtak volna a gyerekekkel és nem csak azért, mert attól féltek, hogy lebontják a házat.

Charlie megnyugtatta őket, hogy nem lesz gond, Percyvel majd vigyáznak a rendre, Ron pedig közben odasúgta az apjának, hogy ne is foglalkozzon Malfoyjal, ha véletlenül kellemetlen megjegyzést tesz, őt nem várja ilyen gyönyörűen feldíszített ház haza, és legfeljebb a házimanókkal és a kényszeresen mosolygó vendégeivel beszélgethet.

Molly rászólt a fiára, hogy ne viselkedjen így, és ne mondjon csúnyát másokról, de magában jót mosolygott a gyerek jó meglátásain.

A rendezvény hosszúnak tűnt, mivel a két felnőtt szeretett volna mielőbb hazaérni. Molly gyakran ellenőrizte, hogy mennyi az idő és nem sokkal este nyolc előtt közölte férjével, hogy már nem bírja tovább, neki mennie kell, Arthur majd követi. Elköszönt Arthur munkatársaitól, boldog Karácsonyt kívánt, majd a folyosóról már hoppanált is.

Megérkezett az Odú elé és megnyugodva fújta ki a levegőt, hamar eljött az ünnepségről, hiszen a családjával akart lenni és összeterelni mindenkit, mire Arthur is hazaér. Felemelte a pálcáját, és apró köröket írt maga köré, közben halkan suttogta a varázsszavakat. Arany ragyogás vette körbe, és ha valaki most ott lett volna, nem láthatott mást, csak hatalmas fényességet.

A nő most repült. Át téren és időn át, át minden létező határon keresztül. Kilépett Camelotban az embertömegből, és közölte, hogy ő majd gondját viseli a két fiúnak. Reményt adott egy reményvesztett fiatalnak, aki elveszítette a családját, és megfogta a kezét, hogy átsegítse az élet nehézségein. Kinyitotta az ajtót a kint fagyoskodó gyermeknek, aki oly balgán hitte, hogy pénzzel boldog lehet. Hitet adott egy kutatónak, akit a világ bolondnak nézett. Szerelmet egy kislánynak, aki azt hitte, hogy magányos marad egész életére. Igaz barátot egy fiúnak, akinek sosem voltak barátai.

És családot adott egy fiatal nőnek, aki kis híján nemet mondott élete szerelmének, mert féltette a szabadságát.

A fény az Odú előtt épp csak egy pillanatra ragyogott fel, majd el is tűnt, és nem állt más ott, csak Molly Weasley, akinek göndör hajfürtjei kilógtak a sapkája alól. Épp ekkor ért oda Arthur is, halk pukkanással jelent meg, majd összevonta a szemöldökét, a feleségéhez lépett, és lesöpört a válláról néhány aranyló csillámport.

- Ezt hol szedted már össze? – kérdezte meglepetten.

Molly vállat vont, majd elmosolyodott.

- Azt hiszem egy kósza angyal szórt rám tündérport…

A gyerekek már izgatottan várták szüleiket. Az asztal megterítve, finom ételekkel roskadásig megpakolva, és üde fenyőillat fogadta a belépőket. A karácsonyfa ezer színnel ragyogott, alatta emberes ajándékkupac díszelgett, amit csak másnap reggel bonthatnak ki. A készülődés meghozta a gyümölcsét, minden arc izgatottságot tükrözött. Sok szempár élénken ragyogott.

Harry megtanulta, mi az a boldogság, az igazi boldogság egy család körében. Tudta, hogy mostantól így akar élni, ahogy Weasleyék.

Néhány nappal és egy szilveszterrel később:

A fiúk fel sem akarták fogni, hogy vége is a szünetnek. Charlie visszatért Romániába, Bill Egyiptomba, állítása szerint a múmiák már nagyon várják, csak ne öleljék meg nagy boldogságukban…

Mollyék elköszöntek a társaságtól, Ginny is kiment, hogy integessen. Találkoztak Hermionével is, aki nagy csomag süteményt hozott a szüleitől.

A Roxfort Expresszen ülve kellemesen elkókadtak. Friss süteményt kaptak Mollytól és szendvicseket, aminek a nagy része már elfogyott. Odakint hullott a hó, a vonat zakatolása pedig lassan álomba ringatta a gyerektársaságot. Harry álmosan felnézett, majd Ronra mosolygott.

- Ron, figyelj! – szólt halkan, mivel az ikrek már hortyogtak.

- Tessék! – nézett rá a vörös hajjal keretezett szeplős arc.

- Te vagy a legjobb barátom! Köszönöm, hogy veletek lehettem.

Ron biccentett, és egészen elpirult, majd lehunyta ő is a szemeit. Álmában mosolygott, szélesen mosolygott, és boldog volt, hogy Weasleynek született.



VÉGE

és egyúttal előre is Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak!  Azt hiszem aktuális az ünnep!