Egy őrült lélek máglyákat keres

Cím: Egy őrült lélek máglyákat keres
Korhatár: 18
Műfaj: dráma
Szavak száma: 4068
Figyelmeztetések, jellemzők: AU, incest, slash, angst

Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásában semmiféle anyagi haszon nem vezérelt, minden jog az írónőt és a Warner Bros filmstúdiót illeti.

Szerzői megjegyzés: Hatalmas köszönetet szeretnék mondani a bétázómnak, aki a múzsám is, amiért kitartott mellettem, biztatott és segített mindenben! A megadott kulcsdalon kívül az Of Monsters and Men - Silhouettes, illetve a The Lumineers – Gale című dalaira írtam a történetet, valamint a The Cinematic Orchestra – Arrival of the birds & Transformations instrumentális zenéjét használtam ihletadó segítségként. Külön köszönet jár Charles Bukowski idézeteiért, amelyek egésszé varázsolták bennem Charlie személyiségét. A címért köszönet József Attilának, aki papírra vetette Önarckép című versében.

Tartalom: Haragszom rád, mindig haragudni fogok, mert amikor elmentél, megöltél bennem valamit, valami egészen elemit, vagy magaddal vittél engem is, és itt hagytad ezt az undorító fércműt, valaha volt létem fantom-lenyomatát.

Kulcsok: 1. Születésnap 2. Clint Mansell – Lux Aeterna 3. Vavyan Fable idézet

 „Senki sem bánt, nem fenyeget. Mégis úgy érzed, összeroppansz, nem bírod tovább, sebek fakadnak fel benned, vérzel belül. Hangok, képek – s a hozzájuk csatlakozó emlékezet osztja a sebeket; lemészárolt tetszhalott és kivérzett vágyaid felhorgadnak, összecsapnak tudásoddal, nem bánják, állod-e; s te nem állod. Leülsz. Pihenned kell. Töröd a fejed. Kimenekülnél. A visszaút ismerős... túl könnyű lenne visszamenni. És ha előre mennél? Mit találhatsz?... Talán csak álmodod. Rémálom kategóriás őrület. Még mindig felébredhetsz. Láthatod, van esély."

/Vavyan Fable/ 

A tovább mögött olvasható a történet, jó szórakozást!

A történet .doc formátumban olvasható itt is.

Egy őrült lélek máglyákat keres

Vízbefojtott boszorkányokról álmodtam. Levegő próbált a felszínre törni, buborékok ezrei kapaszkodtak egymásba, és tekeredtek vékony, hófehér, kék erekkel átszőtt karokra. Nem volt arcuk. Arctalan, név nélküli mártírok százai merültek fekete hullámokba. Hullámsírba. Miriádnyi vízbefojtott sikoly. Néma átkok igyekeztek áttörni a víz felszínét. Zöld, vörös, okkersárga csíkok hasítottak a hömpölygő víztömegbe – az pedig kacagással válaszolt minden egyes gyermeteg próbálkozásra. A túloldalon elmosódó arcok lebegtek, színtelen tányérszemek éjfekete pupillái tágultak, izgalom áradt szét a levegőben.

És ott voltál te is. Két karoddal kétségbeesetten csapkodtad a meg sem rezdülő, éjfekete vizet, lábaid bénultan lógtak, vörös hajtincseid dacosan vágtak az áramlatokba, bevérzett szemeiddel, egyre tompább tekinteteddel kerestél valamit, valakit. Kiutat. Megváltást. Engem. Tekintetünk egymásba villant, ajkaid elnyíltak, combomat libabőr öntött el. Gyönyörű voltál, fehér, érintetlen, riadt, reszketeg. Pillantásod az egyik pillanatban kérlelt, a másikban pengeként hasított fel – csontig hatoló, metszőn hideg penge.

Egyszerre hagytátok abba reménytelen küzdelmeteket. Egyszerre simult ki minden ín és izom a kézfejeken, egyszerre zárult össze minden egyes ajak, egyszerre hunytátok le szemeiteket. Valahol a távolban egy kék folt villogott. Az utolsó buborék is nekiütközött a víztükörnek, aztán együtt süllyedtetek alá. Mindannyian.

~

Tegnap éjjel elhatároztam, hogy többé nem gondolok rád. Hajnalban remegve ébredtem, vízben lebegő tested emlékképétől tébolyultan és éhesen. Vágytam rád. Nem is tudom, volt-e valaha pillanat, amikor nem vágytam rád. Ami előtted volt, az nem-létezés, ami utánad maradt, az elmémben hagyott illatod rongyossá rágása.

Percekig zihálva kapaszkodtam gyűrött lepedőmbe, mintha az ágy lerázhatna magáról. Vagy az egész világ. Amiért rólad álmodtam. Amiért testedért epekedő férfiasságom mereven simult nedves alsónadrágomnak. Számtalan oka lehetett volna leráznia magáról. Bűn volt az is, hogy némán, a párnába harapva próbáltalak kirázni pulzáló gondolataim közül. Gerincem mentén kövér izzadságcseppek gördültek végig, én pedig képtelen voltam másra gondolni. Ahogyan félszegen elmosolyodtál, ahogyan száddal az enyém után kaptál, hogy még többet és még többet kicsókolj belőlem. Cserébe elvettem tőled mindent: ártatlanságot, emberséget, őszinteséget, magát az életet. Ára volt annak, hogy a lelkembe harapj

Éppen betuszkoltam kezemet az alhasam és a lepedő közé, amikor dübögés szaladt végig a plafon mentén, tompa kiáltás vegyült belé, amit aztán finom, csilingelő hang, ijedt sikoly, és még hangosabb kiáltás követett. Tényleg elhatároztam, hogy többé nem gondolok rád, ahogyan te sem gondoltál már rám. Magamra hagytál. Ebben az őrületben. Téged akartalak büntetni vele, hogy tudd, többé nem gondolok rád. Abban a percben mégis legszívesebben elátkoztam volna az egész gyereksereget, az összes felnőttet, még a szüleimet is, ha cserébe még egyszer magamhoz nyúlhatok koponyám falára ragadt arcod emlékével.

Halk kopogás hallatszott, ajtóm résnyire nyílt. Az arc, ami félszegen simult a keskeny résbe, rád emlékeztetett, csak az Ő homlokába kék hajtincsek hullottak, tekintete kissé megtört és üres volt, az orra piszébb a tiédnél, az ajkai meg leheletnyivel vastagabbak. Már nem tudom, mit mondott, valamit egy eltört pohárról, Hugóról és Lilyről, Hermione bocsánatkéréseiről, édesanyám továbbított üzenetéről, kristálycukorról és tojásról, valami egészen érhetetlen, sűrű valóságról, amire nem voltam felkészülve, mert szakadatlanul rád gondoltam. És talán egy kicsit arra is, hogyha nem lenne ilyen pisze az orra, és nem lenne leheletnyivel vastagabb szája, és a haja is vörös lenne, megszólalásig hasonlítana rád.

Amikor először jöttetek el hozzám – csak ti ketten -, még nem gondoltam rád úgy. Sehogyan sem gondoltam rád. A vállamig értél, sosem érintettél meg, kerülted a pillantásomat, és csak úgy ontottad magadból a szóvicceket. Néha azt éreztem, másként nem tudsz kommunikálni. Ültél a faasztalnál, lóbáltad a lábad, kanalaztad a zabpelyhet, mindig oldalra sandítottál, hogy lásd, melyikőtök eszik gyorsabban, ki tudja gusztustalanabb hanghatással felszürcsölni a tejet, és azt is nézted, Ő téged néz-e. Aztán mindig felém pillantottál, arcod vérvörössé vált, amikor tekinteted az enyémbe vágott, mintha vad lettél volna, ami megpillantja a puska csövét, és tudja, nincs menekvés többé.

Akkor még nem tudtam, hogy minden hajnal veled kezdődik majd, és minden este veled ér véget. Vagy talán sehogyan sem ér véget, és sehogyan sem kezdődik el. Körforgásnak is ócska benned élni. Mindenben, amit valaha adtál, vagy itt hagytál nekem.

Mocskosnak éreztem magam, ahogyan egy gyors tusolás és néhány réveteg sóhaj után egyenként üdvözöltem mindenkit abban a piciny konyhában, amit ők nem tudtak feltölteni, te viszont egyetlen szempillarezdüléssel élővé és telivé varázsoltál. Itt ismertem meg a tested. A kopott faasztalon. Előtte mindig csak birtokoltalak, olyan sokáig kerestelek, olyan sokáig próbáltam valamivel megtölteni a mellkasomban didergő űrt, hogy nem bírtam betelni veled. És amikor megtanultál beszélni velem, megtanultál kérni és parancsolni a magad módján, hirtelen már nem birtokolni akartalak, hanem ismerni, imádni, térden csúszva megadni neked mindent, amire csak vágytál. Te itt kérted. Itt, ahol most bögrék sorakoznak, egymásra halmozott tányérok pihennek, éhes gyerekek apró kezei dobolnak a repedéseken is, ahová a csuklód nyomtam, vagy aminek meztelen hátad simult. Úgy kopogtatták neki a villa végét, mintha csak egy asztal lett volna, pedig nem az volt. Inkább megszentelt hely. Behinteném sóval, hogy ne érjenek hozzá, felgyújtanám, hogy ne kopjon el illatod a követelőző tenyérnyomok alatt.

Három turnusban lehetett reggelizni, háromban vacsorázni. A ház túl apró volt ahhoz, hogy egyszerre mindenki asztalhoz férjen, és csak az ebéd alkalmával terítettünk meg kint. Szó nélkül elfogadtam édesanyám dorgálását, igaza volt, amikor iderángattam minden testvéremet, sógoromat és minden egyes sógornőmet a gyermekeikkel együtt, gondolnom kellett volna az apróságokra. Te gondoltál volna. Olyan jó voltál mindenkihez, még a csipkelődő hozzászólásaidban is volt valami szeretet, valami végtelen odaadás, ami miatt mindenkit gyűlöltem, akihez valaha hozzászóltál, vagy akinek a neve könnyedén gördült le ajkaidról. Féltékeny volt az egész világra. Nyílt sebeket akartam csókolni rajtad, hogy lássák, hozzám tartozol, vastag, csontig hatoló billogokat égetni a bőrödre, hozzád ne merjen érni más, mert hozzám tartozol, az enyém vagy, mindig az enyém voltál!

Először Hugo, Rose, Lily, Albus és Lucy reggeliztek meg, James kikérte magának, hogy a legkisebbek közé sorolják. Meg sem kellett mozdulnom, édesanya, Hermione és Ginny mindenről gondoskodtak. Az összetört pohár darabjait régen felseperték, sült tojás, bacon és pirítós illata terjengett a levegőben. És a herbatea. Azt vettél nekem, amikor először megengedhetted magadnak, hogy vegyél valamit csak úgy. Fel se forrt a víz, én már combjaid melegébe bújtam. Hermione hálás pillantásokat küldött felém, a reggeli dorbézolást egy csibészes mosollyal jutalmaztam; tőlem akár a házat is felgyújthatták volna, ha cserébe magamra hagynak veled. Az emlékeddel. Veled. Mindennel, amit bennem hagytál magadból.

A ház addigra nagyon kicsinek tűnt. A konyhában szinte fuldokoltam. Arra gondoltam, ha elszöknék a rezervátumba egyes-egyedül, talán lenne néhány nyugodt percem, hogy újra megpróbáljalak elfelejteni. Így nem lehet élni, ez nem élet. Haragszom rád, mindig haragudni fogok, mert amikor elmentél, megöltél bennem valamit, valami egészen elemit, vagy magaddal vittél engem is, és itt hagytad ezt az undorító fércműt, valaha volt létem fantom-lenyomatát. A mozdulatok gépiesek, szemem se rebben, amikor Victoire és Teddy ajkai egy rövid csók erejéig egymásnak simulnak, és többé nem fáj a fejem a folyamatos gyerekzsivajtól. Egyedül benned élek, és már te sem vagy. Pillantásom megakadt George-on, ajka felfelé rebbent a hirtelen gesztustól, majd lehajolt, két keze közé kapta és megpörgette Fredet, aki lerúgott egy bögrét. Egyszerre féltucatnyi nő esett neki, a legkisebbek kacagtak, a nagyobbak szemüket forgatva próbáltak kimenekülni a helyiségből, mielőtt végig kellett volna hallgatniuk az ezredik kioktatást megérkezésük óta. Angelina dédelgetőn szorította magához Fredet, aki dacosan próbálta kihámozni már nem annyira piciny testét az ölelő, kviddics sérüléstől kissé gyenge karokból. Ennek a nőnek te megfogtad a kezét, ezt a nőt te megcsókoltad. Csak egyszer, azt mondtad, egyetlen egyszer, és sírtál, sírtál, mert én kértelek meg rá, mégis gyűlöltelek érte, hozzád se szóltam, semmibe vettelek. Tehetetlenségedben az ágyra roskadtál, néhány percnyi halk szipogás után azt mondtad, soha többé nem teszel ilyet, ha kényszerítelek, vagy kérlek, akkor sem. Rád vetettem magam. Addig csókoltalak, míg levegőért kapkodva hátra nem vetetted a fejed, addigra ujjaim már kopott, az évek alatt megrongyolódott öveddel bajlódtak. Mindent akartam belőled, és nem tudom, maradt-e benned bármi, mielőtt elhagytál engem.

Hátat fordítottam, a kabátomért nyúltam, elmotyogtam valami mentséget, miért kell néhány órára benéznem a munkahelyemre, és már léptem volna ki az ajtón, hogy magam mögött hagyjam a törött bögrét, a szikrázó emléked, George arcvonásait, amikor néhány vékonyka ujj fonódott hideg pulóverbe bújtatott csuklómra.

- Veled mehetnék, Charlie bácsi?

~

Nem szeretek hoppanálni. Nem szeretem megfosztani magam az utazás élményétől, ezért csak nagyon kevesen sétálnak ki velem a rezervátumba. Néha órákig eltarthat az út, míg az első karámtól az utolsóig sétálok, és alkalmanként egy egész napot arra szánok, hogy valamelyik kifutót körbesétáljam. Először haragudtál érte, főleg a hoppanálási vizsgád után, és bár otthonról hallottam, hányszor használtad feleslegesen, ha hozzám jöttél, sosem rövidítettél le semmilyen utat. Atlétát, pólót, kötött pulóvert és kabátot viseltél telente, és fáradt őszi színek ragadtak rád nyáron is póló és nadrág formájában. Egyszer levágtuk az egyik farmerod térdnél, mert errefelé melegebbek voltak a nyarak, mint otthon, és engem egyszerűen megőrjített fedetlen térdeid látványa. Sosem figyeltem meg őket. Az első ilyen nap után órákig harapdáltam a csonton megfeszülő vékony bőrt. Te nevettél, és a hajamba túrtál. Őrültnek neveztél. Az is voltam. Megmételyeztél.

Emlékszem, számtalanszor hoztalak ide, de az első alkalom minden egyes pillanata örökre belém égett. Téged nem érdekeltek a sárkányok. Nem tartottad őket szépnek, nem hengerelt le az, ami engem egy egész életen át hozzájuk kötött. Ha kibontották szárnyaikat, melyek vitorlaként feszültek meg a levegőben, téged csak az foglalkoztatott, hogyan lehetne belőle valami jó trükköt csinálni. Az izgatott, ha illúziókkal bombázhattad az embereket, és te voltál az egyetlen, akire nem tudtam haragudni, amiért nem szeretted őket. Akartam, hogy láss bennük mindent, a vastag bőrt, ami megvédi őket, a szárnyakat, melyekkel elmenekülhetnek, a folyton nyíló és szűkülő szemeiket, a félhold alakú pupillákban rejlő végtelen világokat.

- Olyan lágyan tudnak az emberre pillantani. – Ezt mondtam neked. Ezt a balgaságot. Ezt az tébolyító ostobaságot. Egészen addig a léceknek támaszkodva figyelted, hogyan bontogatja az egyik középméretű svéd sárkány a szárnyait, de amint kimondtam ezt a sületlenséget, csúfondárosan rám néztél.

- Mert fel akarnak falni. Én is lágyan pillantok a szalonnára.

Tekinteted hosszabban időzött rajtam, mint addig bármikor, szád szegletében levakarhatatlan félmosolyod bujkált, és én tudtam, ott és abban a pillanatban tudtam, hogy akarlak. És talán így akartak engem is, mikor fele annyi idős voltam, mint te akkor és ott. Szégyentől égő arccal fordultam el tőled.

- Szerintem, szép szemeik vannak. – Nem tudom, miért erősködtem annyira. Valahol vadul vágytam arra, hogy megérts belőlem egy darabot.

- Igen, azt hiszem, egy szörnyetegnek is lehet szép szeme. – Csupán az ujjam hegyével simítottam végig a kabátodon, mert ügyesen elugrottál, mielőtt vállon csaphattalak volna. Akkor még nem tudtam, hogy igazad van.

Most már tudod, hogy Őt is elhoztam ide magammal. Téged először én hívtalak, Ő magától akart jönni. Félórányi néma séta után megálltunk a walesi sárkányoknál. Nem mertem mélyebbre vinni. Nem mertem odavinni, ahová téged vittelek először. Ez is olyan szánalmasan hangzik, nem igaz? Bárhová lépek, a lábnyomod látom, bármire pillantok rá, arcod visszatükröződik, kísértesz a nap minden egyes órájában és percében.

A Trimágus Tusa alkalmával nem csókoltalak meg, nehogy bárki meglásson minket, te mégis belopóztál hozzám a második éjszakán, gyönge csókot loptál az ajkaimról, hideg kezeidet pulóverem alá rejtetted, forró bőröm megnyugtatón cirógattad. Néhány percig. Aztán menned kellett, mielőtt bárki észrevette volna, hogy eltűntél. A sátor szélén állva azt kívántam, bár minden egyes csókunk ilyen lehetne. Lágy, mint egy finoman elsuttogott szerelmi vallomás. De valahányszor karjaim közé bújtál hosszú fagyos hetek vagy hónapok után, már annyira sóvárogtam utánad, hogy fel kellett faljalak, vörösre kellett szívnom a szádat, fogaimat ajkaid puha húsába mélyeszteni, érezni kiserkenő véred nyelvemre tapadni, érezni, hogy mindened az enyém.

Neked a román sárkányokat mutattam meg, melyekre vadásznak, és olyan ritkák, olyan értékesek, olyan fénylők, mellkast-sajdítóak, amilyen te is voltál. Valahogy el akartam mondani neked, mit éreztem irántad. Mit érzek, mit fogok mindig érezni.

- Utálom őket – jegyzete meg halkan Ő. Kék hajtincseit vadul dobálta az erősödő szél, ajkait pengevékonnyá préselte. Az a szomorúság, ami mindig a tekintetében ült, valahogy mélyebbnek és élesebbnek tűnt, mint addig bármikor. Azt hittem, a sárkányokra gondolt, aztán folytatta: - Mindegyiket. Nem az én családom. Szerintem, azt akarják, hogy feleségül vegyem Victoire-t, mert így illik, vagy tudom is én... – Letépett egy hosszú fűszálat, és az erek mentén szaggatni kezdte. Hevesen, az arca mégis sima, rezzenéstelen maradt, egyetlen érzelmet sem tudtam leolvasni róla. – Nem akarom feleségül venni.

Egyszer azt mondtad, a legjobb tulajdonságom mind közül, hogy szó nélkül végighallgatlak. Sőt, szinte mindig hallgatok, és te annyit csacsoghattál mellettem, amennyit nem szégyelltél. Mindenre emlékeztem, amit valaha mondtál nekem. Ajkaim elnyíltak egy pillanatra, hogy kérdezzek, vagy mondjak valamit, valami nagyon okosat, amit ilyenkor a felnőttektől várnak, de Teddy tizenkilenc éves, és semmi nem fűzte hozzám, talán ezért mert őszintén beszélni. Nem szidtam, nem dorgáltam, nem adtam tanácsot. Hallgattam.

- Nem akarok senkit sem feleségül venni. Hogy lehetnék egyáltalán apa? Azt sem tudom, milyen az. Mindig mindenhol csak vendég vagyok. Nincs otthonom, sose volt. – Megvonta vállait, mintha nem bántotta volna ez az iszonyú igazság. – Ez az egyetlen hely, ahová tényleg szívesen jövök. Itt csend van, nem kell folyamatosan mosolyognom, és úgy tennem, mintha a világ legboldogabb embere lennék, amiért egy Victoire kaliberű lány engem akar, csakis engem. – Eldobta a megtépázott, megcsonkított fűszálat. – Persze mindenki azt várja, hogy örüljek. Végre igazán családtag lehetek, vér szerint, törvényesen, csak el kell hozzá vennem... – Hirtelen felém fordult. – Szeretem Őt, Charlie bácsi, de mégsem szeretem Őt. Megértesz, igaz? – Pillantása az arcomba mart. Abban a pillanatban kellett volna mondanom valamit. Akármit.

Végül sóhajtottam egyet. – Kár, hogy nem merészkednek ki a walesi zöldek. Éppen költenek, olyankor még félénkebbek. Félnek az emberektől, elrejtőznek. – Oldalra sandítottam, az éhes szempár egy pillanatra összeszűkült, homloka ráncokba szaladt. – Nincs semmi baj azzal, ha valaki fél. És azzal sincs semmi baj, ha valaki elrejtőzik mások elől.

Nem felelt. Homlokát a karomnak döntötte. A gyomrom összerándult. Nem akartam tovább rólad ábrándozni, de ha az orra nem lett volna annyira pisze, és az ajkai sem vastagabbak egy leheletnyivel, és a vállamnak nyomódó hajtincsek vörösek lettek volna, a tekintete pedig szikrázó, mély, csalogató, akkor megszólalásig hasonlított volna rád.

~

Éppen a születésnapi tortán kenték el az utolsó késnyi krémet. Hermione gyertyákat tűzdelt a csokoládévirágok mellé, újra és újra megszámolta, pontosan annyi van-e rajta, amennyire emlékezett. Negyven gyertya. Kereken negyven gyertya. Töltöttem magamnak egy pohár meleg teát, aztán segítettem mindegyiket egyenként meggyújtani. Hermione hálás volt. Én legszívesebben belefojtottam volna a tortába. Hogy merészeltek ünnepelni? Minden egyes évben. Ezt is én akartam. Hogy itt történjen, itt legyen negyven gyertya, itt legyen vaníliás krém és csokoládévirágok, itt nevessenek, itt csókolja Teddy Victoire-t, itt ölelje Angeline George-ot, és itt sírjon minden másik szeme, amiért neked soha többé nem tehetünk fel egyetlen gyertyát sem. Látni szerettem volna, hogyan szenvednek nélküled. És gyűlölni őket, amiért szenvedni merészelnek.

A gyerekek kviddics játszottak odakint, tágas hátsókertemben egyszerre két csapat röpködött fel alá, vörös és barna foltok suhantak el az ablakok előtt, örömkiáltások, hisztik és toporzékolás szűrődött be hozzánk. Édesanya megtörölte a szemét, sosem sírt a gyerekek előtt, erősebb akart lenni mindenki másnál, hogy belé kapaszkodjanak. Mindenki belé kapaszkodott. Ő pedig cipelte ezt a rémséges terhet, egyes-egyedül vitt egy egész családot, egyedül húzta őket keresztül minden folyón, minden völgyön, minden lejtőn és emelkedőn.

- Tudom, ha itt lenne, azt mondaná, ne szomorkodjunk. – Két tenyerébe vette arcomat. Pillantásom egészen ellágyult, ahogyan a mindent tudó, feltétel nélkül szerető anyai tekintet belé vágott. – Úgyhogy ne is szomorkodjunk. – Lehajoltam hozzá, hogy homlokon csókolhasson. Egy kis tea kilöttyent a nadrágomra. Elmosolyodtam. Nem a teán, és nem is a gyengédségen, hanem azon, hogy azt hitte, azt mondanád, ne szomorkodjunk, holott én tudtam, ha itt lennél ma velünk, valahol a rezervátum egy távoli csücskében harapnék szerelmet a nyakadba.

~

A tortát utoljára vágtuk fel, csokoládényulak és tojások felett átnyúlva kellett hozzáférni. Nem is emlékszem, mikor esett a születésnapodra a húsvét. Talán akkor először. Édesanya vágta fel a hatalmas tortát, az első szeletet George-nak adta, aztán lassan kiszolgálta a köré gyűlő gyerekeket, akik kisebb és nagyobb darabokért nyafogtak. Külön kincsnek számított, ha valaki megcsípett egy virágot, esetleg egy nagyobb tejszínhab foltot. Elindult körülöttem a csencselés, fél szelet tortáért adtak ezt-azt, pedig ott állt az asztal közepén még egy negyed torta sértetlenül, várakozók nélkül. Neki lehetett volna esni. De a csencselés! Ezek mind imádnak üzletelni, átverni egymást, szövetségeseket találni.

Megvannak az apró csapatok. Hugo és Lily mindig összefognak, Dominique keresztbe tesz Victoire-nak, ahol csak tud, James vadul keresi Louis kegyeit, az a négy év mégiscsak négy év, Rose pedig megpróbál Lucy és Roxanne barátságába befurakodni. Albus mindig magányosan üldögélt, csak a nagyobbak értették meg, hogy semmilyen bűnt nem követett el, a nagyobbak viszont nem tudtak beszélgetni vele, hozzájuk túl fiatal volt. A torkom egy pillanatra összeszorult. A te hibád, hogy egy idő után elkezdtem sajnálni mindenkit, aki tehetetlen, gyenge és sebezhető.

Angeline megkocogtatta poharát, mire a zsivaj tompa zümmögéssé csendesett, csak néhányan sutyorogtak egymáshoz hajolva. A lampionok fényében úgy tetszett, nem is mosoly, inkább vicsorog, mint egy felbőszített farkas, ami mindjárt átharapja a torkodat, csak a pillanatot várja. De mosolygott. Mindig mosolygott. Csak a fények játszadoztak szája körül, semmi több.

- Szeretnék köszönetet mondani Charlie-nak, amiért meghívott minket ide erre a hétre, és ilyen jó házigazdánk volt. És szeretnék boldog születésnapot kívánni az én csodálatos és tiszteletreméltó férjemnek – George grimasszal válaszolt az érzelgős vallomásra, de szája sarkában ott bujkált az általam jól ismert, féloldalas mosoly silányabb kivitelezése – és Frednek is, aki ma nem lehet közöttünk, és akit sosem feledünk. – Poharát az égbolt felé emelte.

Aztán mindenki más is. Kivéve én. Meg akartam ölni mindegyiket, amiért emlékezni merészelnek rád. Koptatják az emléked. Elvesznek belőled valamit, és nekem évről évre egyre kevesebb és kevesebb marad.

Elsőként Bill és Fleur álltak fel, hogy a halk, lágy zenére táncoljanak, később egyre többen követték őket. Lily, Hugo és Rose egymás kezét fogva szaladgáltak körbe-körbe, lassabb dallamoknál pedig kifigurázva a felnőtteket andalogtak, és csókot nyomtak a levegőbe gusztustalan cuppanásokkal. Önkéntelenül elnevettem magam. George és Angelina félig vidáman, félig szomorúan ringatóztak egymásnak simulva, édesapa és édesanya Freddel és Roxanne-nel táncoltak mosolyogva. Percy néhány perc múlva felkérte Angelinát, míg Audrey Albust próbálta az ideiglenes tánctérre csábítani.

George gondolkodás nélkül huppant le mellém. Mint egy szürreális álom, olyan volt az egész. Nem értettem, hogy lehet valami ennyire eseménytelen, lelket-szaggató, unalmas és kínzó egyszerre. A zene, a fények, a torta árnyékában pihenő morzsák. Hányingerem volt.

- Nem táncolsz. – Kipirultan nyúlt egy pohár birsalma bor után, amit Szlovákiából hozattam egy héttel ezelőtt. Telt íze volt, kissé édes. Te szeretted volna.

- Ha azért jöttél, hogy felkérj... – Próbáltam mosolyogni, esküszöm, próbáltam, de a gyomromat szorító hiánytól gondolkodni sem bírtam.

- Tudom, hogy szeretted – közelebb hajolt, fojtott hangon beszélt. – Mindannyian szerettük. Ő is szeretett minket. Boldognak kellene lennünk, amiért mind itt vagyunk. Charlie – tenyerét a kézfejemre simította -, ismerlek téged. Ismertelek téged évekkel ezelőtt, és nem láttalak, amióta meghalt. Ez nem te vagy. – Finoman megrázta a kezemet.

Nem tudtam ránézni. Mit mondhatna az ember? Nem ismert, sosem ismert, és soha nem is fog megismerni, mert előtted nem léteztem, csak egy szörnyeteg maga mögött hagyott mócsingja voltam, én benned éltem, benned születtem meg, és veled is haltam meg, és ezt nem tudhatja senki, mert neked sem mondtam el soha. Mereven bámultam a soha ki nem alvó teamécsest, ami oldalra hajolt a hűvös éjszakai szellők alatt. Lángja felém nyalt, árnyékot vetett a kézfejemre, amin ott pihent George keze, és ez a kéz annyira ismerős volt, hogy akár a tiéd is lehetett volna, a hozzá tartozó csukló is, a szeplős bőr, még az illata is valahogyan rád emlékeztetett.

- A testvérem volt – mondta hirtelen. – Sosem kellett semmit mondania. Tudtam. – Ujjait lecsúsztatta a kezemről, majd egy zsebkendőt nyújtott felém. Akkor vettem észre, hogy az abrosz teljesen átnedvesedett, és az arcomat csípte a levegő. Sírtam.

~

Már elmúlt éjfél. Negyvenéves lettél. Húszévesen haltál meg. Fiatalon, tisztán. Az ártatlanságot elvettem tőled, mindent elvettem tőled, amit csak el lehetett, de a lelked tiszta volt ennyi súly és gyötrelem alatt is. Az én harapós szerelmem sem tudott téged megfosztani ettől. Pedig megpróbáltam. Esküszöm, megpróbáltalak belerántani minden mocsokba, mert korcs voltam, rőt bundájú korcs nyakig sárban, a szemem helyén is nagyszemű homok forgott. Engem fiatalon bepiszkítottak, de téged nem lehetett, mert te akartad ezt, és én szerettelek érte. Mindenért szerettelek.

Ugye, emlékszel még az első csókunkra? December volt. Tizennégy éves voltál. A harmadik évemet tapostam itt, és nem volt egyébre pénzem, mint egy kis szobácskára, nyáron ott látogattatok meg először George-dzsal. Néhány hónap leforgása alatt hatalmasat nőttél, már az állad ért a vállamig, és egyedül jöttél el hozzám. A születésnapom miatt. Nem tudtál ajándékot hozni, csak megöleltél. A hajadnak zsálya illata volt. Karjaim tehetetlenül lógtak mellettem, mire megragadtad a csuklómat, és a derekad köré fontad. Alig hajoltál el tőlem, kiszáradt ajkaidat meglepett számnak nyomtad, mint egy kisgyerek. Tudtam, hogy sosem csókoltál, de te nem tudhattad, hogy én sem csókoltam soha senkit rajtad kívül. Nyelvem végigszaladt az alsó ajkadon, tested összerándult, belesóhajtottál a számba, és mellkasoddal az enyémnek simultál. Talán egy óráig csókoltuk egymást, ha nem tovább, ujjaid a tarkómat cirógatták, néha bele-belekaptál hosszú hajtincseimbe, én a torkodba morogtam, te nevetve tapadtál hozzám még erősebben. Akkor este el kellett volna mondanom neked, mit tettek velem, hogy Bilius bácsi...

Nem akartam, hogy megundorodj, én is undorodtam magamtól, egy életen át éreztem ezt a levakarhatatlan billogot, amit akaratom ellenére sütöttek rám. Másnap a szívbajt hoztam rá, vágytam rá, hogy lássam rettegni. Aztán megöltem Őt. Egy évvel később, amikor elmeséltem neked a kandalló mellett feküdve, meztelen tested simogatva, mit tett velem, nem kellett hozzátennem, én mit tettem vele. Tudtad, hogy én öltem meg Őt. Orrodat a vállamnak nyomtad, majd lecsókoltad a fájdalmat minden egyes sebemről. Van, amiről nem lehetett lecsókolni a fájdalmat, de te így is szerettél, ilyen szótlannak, sötéten és sebzetten.

Nézd, már senki sincs itt. Csak mi ketten. Érted, amikor azt mondom, elhittem, hogy ezzel jót teszek neked is? Pihenned kellett volna. Biztosan fáradt vagyok. Én is elfáradtam volna, ha húsz éven át arra használnak, hogy életben tartsanak valamit, amihez közöm volt, ami az én elemi részeimből épült fel. Azon az éjszakán, amikor kiástalak, még nem gondoltam arra, hogy... Tulajdonképpen semmire sem gondoltam. Kézzel kapartam ki az utolsó métert, a zokogás percekre visszatért, aztán elillant, váltakozott bennem az elszántság és visszakozás, mert éreztem, hogy valami borzasztó dolgot teszek éppen, amit nem lehet kitörölni sehonnan. Megszentségtelenítelek.

De nem aludhattál! Itt hagytál, itt, ebben a... ebben a valamiben, ebben a lassan forgó őrületben, amit életnek neveznek, és gyűlöltelek, hogy te végre megpihenhetsz, én pedig minden éjjel üvöltve, könnyekkel a szememben, zihálva, lidérces rémálmokból ébredek. Hiába hoztalak el, semmit sem változtatott. A hús lassan lebomlott rólad, nem zsálya illatod volt, hanem rothadás szagod, szemeid aszottan meredtek a semmibe, arcod látványa a rásimul, kiszáradt bőrrel hosszú éveken át kísértett. Ébren, álmomban, mindenütt.

A csontjaidat néhány éve kifőztem, és abba a dobozba rejtettem, amiben egyszer az én születésnapi ajándékom lapult. Kézzel faragott, sárkányokat mintázó doboz. Az első együttlétünket is te kívántad, te provokáltad ki, engem az is boldoggá tett, hogy órákon át áhítatosan csókolhattalak, aztán a zuhanyban rád gondolva megérintettem magam. Féltem, fájdalmat okoznék neked. Nekem mindig fájdalmat okozott, én sírtam, a számat befogták, orromat alkohol szag marta, hátamra nyál és mag csepegett. Te sosem céloztál fájdalomra, mindig pihegve, kivörösödve feküdtél alattam, levegő után kapkodtál, és néha kilehelted a nevemet. A saját hasadra élveztél, szeretgetve nyaltam le rólad az utolsó cseppig.

Elégetlek, de nem azért, hogy soha többé nem emlékezzek rád. Ellenkezőleg. Azért teszem, hogy ne így emlékezzek rád. Ilyen alantasan, állati vágytól vezérelten. Nem hiszem, hogy valaha szerelmes leszek. Én téged szerettelek. Esendő és gyenge dolog ilyet mondani, de én egyedül téged tudtalak szeretni. És talán azért is teszem, hogy ne láss többé engem, ne lásd, mit teszek, hogyan élek.

Szépen égnek a csontjaid. Már egy óra is elmúlt. A bejárati ajtó résnyire nyílik, fény szökik ki, végignyal a füvön. Kék villanás. Halkan kattan a zár, a fűszálak megrezzenek léptei alatt. Közelít, nem állom útját, mert nincs értelme. Ha meglátja, mit teszek, nem mondja el senkinek. Kölcsönösen megtartjuk egymás titkát. Megáll mellettem, tekintetét a lángokra vetik, melyek dédelgetik, melengetik csontjaidat. Így találkozunk mi hárman először és utoljára. Aztán te nem leszel többé.

- Mit csinálsz?

- Elengedem a múltat – felelem könnyedén. Már nincs szomorúság a hangomban. Oldalra pillantok, Teddy mereven bámulja a pattogó tüzet, és így profilból, ezzel a hatalmas árnyékkal az orra körül, tényleg olyan, mintha te lennél. A haja is vörösnek tűnik a magasra nyaló lángok fényében.

Zsebre vágott kezeit kihúzza, és két tenyerét a tűz felé tartja néhány másodperc erejéig. Összedörzsöli őket. Tekintetét el nem szakítaná az égő csontoktól. Nem tudom, tudja-e, hogy te vagy az, vagy hallja-e a sikolyt a csontjaidból szivárogni, ami lassan megtölti az egész hátsó udvart, mégis váratlanul csuklóm felé nyúl, és mutatóujjával végigsimít egy vastagabb ér mentén. Aztán lejjebb. Egészen le. Ujjait az enyémbe fűzi, egy arasznyit felém lép. Alkarunk leheletnyire összeér. Tudod, igazad volt, amikor azt mondtad, egy szörnyetegnek is lehet szép szeme. De te akkor még nem tudhattad...

... én is szörnyeteg vagyok.