Csendes éj

Cím: Csendes éj
Korhatár: 12
Műfaj: dráma
Szavak száma: 4079
Figyelmeztetések, jellemzők: AU

Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásában semmiféle anyagi haszon nem vezérelt, minden jog az írónőt és a Warner Bros filmstúdiót illeti.

Szerzői megjegyzés: Nem is tudom, pontosan hova datáljam a történetet. Mr. Weasleyt megtámadja a kígyó, de nem az ötödévben járunk, hanem Harry már aurornak tanul. A mostani rend alapján, tekintettel a háborúra, egy megbízott mentorral dolgoznak, kapásból a mélyvízben. A körülmények tehát hetedév után, háború közben. 

Tartalom: A Weasley család karácsonya ebben az évben szokatlanul csendes. A családfőjük az ispotályban, egy másik szerettük pedig még rosszabbul járt. Az ünnepet belengi a hiány és az aggodalom, amire talán sosem lesz enyhülés. 

Kulcsok: 1. Karácsony, 2. Amélie - Comptine d'un autre été

A tovább mögött olvasható a történet, jó szórakozást!

A történet .doc formátumban olvasható itt is.

Csendes éj

A szentestét megelőző napon már minden készen állt az Odúban az ünnepre. Kedves, apró angyalkák röpködtek a fenyődíszek körül, időről-időre csillámló porszemcséket dobva a levegőbe, kellemes, tompa, színes fények égtek az ablakokban és a szépen díszített fán. A Mollyféle mézes, fahéjas sütemények illata lassan belengte az egész házat, a kandallóban barátságos, meleget adó lángok lobogtak.

Minden tökéletes lehetett volna, azonban sajnos csak a külcsín, a díszítés volt a helyén, az ott lakók gondolatai ugyanis nem a karácsony körül forogtak, nem tudták átadni magukat a várakozásteljes hangulatnak. Bár a Weasley család legkedvesebb ünnepéhez érkezett az év, amikor valamennyien összegyűltek, az Odú most szokatlanul zsivajmentes volt. A rádióból halk zene szólt, hogy ne őrjítse meg az egyébként is aggodalmas Mrs. Weasleyt a csend.

Fiai az emeleten voltak, vagy együtt, vagy ki-ki a maga szobájában. Lányát a konyhában hagyta azzal, hogy mosogasson el az ebédet követően, hogy lefoglalja magát. Most ugyan jóval kevesebb edény koszolódott, mint általában, és kevesebb étel is fogyott. Ő addig a nappaliban volt, és a falon futó díszeket, az azokon lógó gömböket igazgatta, jól tudta, hogy teljesen hiábavalóan, hiszen a mai nap folyamán már legalább négyszer csinálta végig ugyanezt. Nem túl jól működő gondolatelterelésnek szánta, de… nagyot sóhajtott. Hiányzott a férje. És hiányzott az a drága jó Harry is.

Ron és Hermione napok óta meg sem szólaltak, legfeljebb egymás közt sugdolóztak, Ginny pedig ma először hagyta el a szobáját, mióta hazajöttek a Szent Mungóból. Molly nem engedte neki, hogy ott maradjon, sem pedig, hogy állandóan elszökdössön látogatóba. Nem volt értelme, az a komoly tekintetű gyógyító is őszintén megmondta. Ma délután együtt mennek majd be az Ispotályba, ahogy holnap is, hogy Arthurral legyenek.

Ránézett a kandallópárkányon álló órára, amin a különböző mutatók a családja tagjait, valamint immár Hermione és Harry képmását is tartalmazták. Kettő kivételével mindegyik az „otthon” feliraton állt – még ha Percy nem is velük töltötte az időt, hanem a saját lakásában a feleségével –, a fennmaradók közül pedig az egyik a „lábadozik”, a másik a „halálos veszély” címszó felé fordult. Legalább… legalább Arthur viszonylag jól volt. Mrs. Weasley ismét mélyet sóhajtott, és leengedte pálcás kezét maga mellé. Ideje indulniuk.

Levette a kis kötényt, amit a házimunkához viselt, majd a lépcső aljába sétált.

- Fiúk! – kiáltott fel. – Lassan mennünk kell! – aztán még megelőző jelleggel hozzátette: - Fred, George, nem hozhattok magatokkal semmiféle Varázsvicc terméket, megértettétek?! A javasasszony legutóbb sem értékelte, hogy a repkedő tűzijáték állatok elszabadultak a folyosón, csak hogy felvidítsátok apátokat – folytatta, inkább már csak maga elé morogva.

Hangjára Ginny előkerült a konyhából, komor ábrázattal és szorosan hátrafogott hajjal, míg a család férfitagjai egymás után szállingóztak le, természetesen Ron, Hermionéval egyetemben. Bill és Charlie halkan váltottak még pár szót, mielőtt az ikrek is leértek kicsit játékos szökelléssel az utolsó lépcsőfokokon.

- Át akarsz kutatni, anya? – ajánlotta Fred, csípőjét jobbra tolva, ezzel felkínálva nadrágja zsebét. Mellette George a karjait is széttárta, és rendkívül ártatlan képet vágott.

Molly legyintett.

- Felesleges, jól ismerlek titeket. Ha akartok, bármit becsempésztek, én pusztán megkérhetlek anyai szigorommal, hogy ne tegyétek – emelte feléjük mutatóujját.

- Nincs náluk semmi, anya – lépett előrébb Bill. – Indulhatunk. – Mikor Molly megnyugodva elfordult, és a Hopp-poros tartóért nyúlt, a legidősebb fivér a Fred-George párosra nézett. – Ajánlom, hogy így legyen – formálta jól láthatóan a szavakat, mert hang alig jött ki a torkán, nehogy felhívja rá anyjuk figyelmét.

Az ikrek hevesen bólogattak, mire Bill csak megforgatta a szemeit, Charlie pedig barátságosan megveregette a vállát.

- Majd figyelünk rájuk – biztosította támogatásáról.

- Árulók – mormogta Fred.

- Mondtál valamit? – állt meg a kandalló mellett Molly, hogy sorra odakínálja gyerekeinek a Hopp-port, megvárva, amíg mindegyikük átér a Szent Mungóba, hogy aztán lezárva a házat utánuk mehessen.

Fred arcán azonnal mosoly terült el.

- Dehogy anya. Hiszen George és én vagyunk a legjobb fiaid. Mintha ezt mindig elfelejtenéd – ráncolta sértetten a szemöldökét.

Mrs. Weasley ciccegve megcsóválta a fejét, Ron pedig morranva, helytelenítően lökött egyet testvérén, mikor elhaladt mellette. Az ikrek összenéztek. Ronnal mostanában még annyira sem lehetett viccelni, mint eddig. Pedig nekik egyszerűen muszáj volt viccelniük! Inkább, mint hogy savanyú ábrázattal belegondoljanak, hogy hamarosan elveszíthetnek valakit. Majd ha… ha megtörténik, akkor ráérnek keseregni. Merlin lássa lelküket, fognak is.

˘o˘ - ˘o˘ - ˘o˘ - ˘o˘ - ˘o˘ - ˘o˘

A Szent Mungo viszonylag csendes volt. A karácsonyra való tekintettel igyekeztek minden új beteget legalább olyan állapotba hozni, hogy pár napra hazaengedhessék őket, hogy a családjuk körében tölthessék az ünnepet. Ha minden jól ment, a Weasley sokaság is visszakaphatta családfőjét szentestére.

Mikor besorjáztak a kórterembe, ahol mindössze két, mágikus gyertyával díszített ezüstfenyő koszorú volt elhelyezve egy-egy kis gyógyszeres asztalon, maradék ünnepi hangulatuk is elszállt. Arthur hátul, egy boltíves ablak melletti ágyban feküdt, és mikor felnézett az ölében tartott könyvből, melegen elmosolyodott. A fennmaradó négy ágy közül csak az egyik jobb oldalon lévőben aludt valaki, elég sápadtan, és kissé felszínesen lélegezve. Homlokán és mellkasán láthatóan valami zöldes folyadékkal átitatott gézcsíkok feküdtek, s mikor elhaladtak a férfi mellett, érezték azok erős szagát.

- Sziasztok! De örülök nektek! – hajolt oldalra Mr. Weasley, hogy letegye az ágya melletti szekrénykére az idáig olvasott könyvet. Alig észrevehető grimasz futott végig az arcán a mozdulatra, de mikor ismét családjára nézett, már csak mosolygott.

Molly odahajolt hozzá, hogy megpuszilja.

- Hogy vagy, drágám? – kérdezte törődön.

- Már sokkal jobban – figyelte a férfi, ahogy felesége előhúzza táskáját, és különféle formájú, becsomagolt ételt pakol elő belőle. – Itt is adnak enni, Molly.

Mrs. Weasley helytelenítően felhorkantott.

- Ugyan! Azt aligha lehet normális ételnek nevezni. Vigyáznod kell magadra! – pillantott rá szigorúan.

Arthur azonnal bólogatni kezdett.

- Igaz-igaz, a házi kosztnál nincs is jobb. – Játékosan ráhunyorgott gyerekeire, amikor azoknak sikerült végre elhelyezkedni körülötte az odahúzkodott székeken.

Bill értőn és együtt érzőn elvigyorodott. Nehéz volt anyjuknak nemet mondani, ha a gondoskodásról volt szó.

- Hát nincs itt nagy mozgás, apa – pillantott körbe Fred.

- Csak pár gyógyítót láttunk – tette hozzá George is. – Az a pasas pedig talán az utolsókat rúgja – intett a nem messze lévő ágy felé.

- George! – pirított rá Hermione, megelőzve Mollyt. – Ezzel nem illik viccelni.

- Nem is vicceltem – mormogta a fiatalember vállat vonva.

Arthur sajnálkozva nézett el betegtársa felé.

- Túl sok mérgező gőzt szívott be, mikor bájitalokkal kísérletezett. Igyekeznek minden módszerrel segíteni a légzését, és helyreállítani a károkat, de hát… ki tudja. – Mikor visszafordult szerettei felé, az arcán már nem vibrált mosoly, komoly vonásokkal szemlélte a sápadt gyülekezetet. – Ő hogy van?

Ron és Hermione lemondóan összenéztek, Ginny pedig összeszorította a száját, mielőtt mégis inkább, kissé indulatosan megszólalt volna.

- Még nem voltunk nála – felelte a lánya. – Anya előbb ide akart jönni, és nem akarja hagyni, hogy később meglátogathassam.

- Jobb lesz úgy, Ginny – reagált Molly, tartva a véleményét.

- Kinek jobb? – emelte meg a hangját az érintett. – Látni akarom, és biztos lehetsz benne, hogy fogom is – állta dacosan anyja tekintetét. Bár kora alapján már felnőtt volt, tudta, hogy olykor gyerekesen viselkedik, amit sajnálatosan mindig pont az váltott ki belőle, ha anyja gyerekként is kezelte. Ezzel pedig érdekes körforgásba kerültek.

Mrs. Weasley már nyitotta a száját, hogy alaposan megszidja őt, de Hermione megelőzve a bajt elébe vágott.

- A gyógyítók véleménye nem változott. Túl erős hatások érték a testét, és… és az az átkozott kígyóméreg is – hajtotta le a fejét.

Ron vigasztalóan megszorította a kezét, és mély csend telepedett rájuk.

- Az én hibám – csóválta meg a fejét Arthur, hirtelen szavaival kissé összerezzentve a látogatóit.

- Dehogy a tiéd, drágám! – tört ki Molly, és ideges mozdulatokkal igazgatni kezdte a férje takaróját, meghúzkodta a lepedőt, és frissítő bűbájokat szórt rájuk.

- Harry segíteni jött, mert bajban voltam. Láttam a szemeit, mielőtt véghez vitte volna a tervét. Bocsánatkérő volt és eltökélt – Mr. Weasley felsóhajtott. – Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Azt akarta, hogy éljek, és hogy megmentsen, elcsalta a halálfalókat, pedig addigra megmarta a kígyó, mert elkergette a közelemből, mikor ismét támadni akart. Mindig tudtam, hogy bátor, de…

- Egy ostoba, idióta barom! – csattant fel Ginny könnyes szemmel.

A többiek döbbenten néztek rá, Molly felháborodott arccal kapta felé a fejét.

- Na de…

- Nem! – vágta el a mondandóját lánya. – Az volt! Miért nem gondolt a következményekre? Miért nem gondolt rám? – szakadt fel belőle.

- Rád gondolt – szólt közbe Charlie csendesen. – Arra, hogyha nem tesz semmit, eltemetheted az apádat.

Szavaira Ginny levegő után kapott, és komoran maga elé meredt.

- Miért nem szólt a parancsnokának? Miért nem kért segítséget? Csak… csak elrohant a látomása után, mint annak idején, mikor azt hitte, hogy Siriust csapdába ejtették a Minisztériumban – kívánkozott ki minden a feldúlt lányból, amit az utóbbi időben elfojtott magában. – Az átkozott megmentési kényszere.

- Úgy érezte, hogy nem késlekedhet – vette védelmébe a fiatalembert Arthur. – Éjszaka volt, ilyen közel a karácsonyhoz kevesen vannak ügyeletben.

Ginny égő szemekkel bámult apjára.

- És mi lett az eredménye? Napok óta öntudatlanul fekszik, fájdalomcsillapító bájitalokat varázsolnak a gyomrába, és azt mondják, hogy a károsodások véglegesek. Sosem fog felébredni – fúlt el remegősen a hangja.

- Fel fog – szólalt meg Fred hirtelen.

Ezen a család többi tagja annyira meglepődött, hogy a fiatal férfi feszülten moccant egyet a székében.

- Egyetértek – mondta ekkor George is. – Tudjuk, hogy orroltok ránk, amiért nem zuhantunk úgy magunkba, mint ti, de ez azért van, mert hisszük, hogy Harry most sem adta fel.

- Nem hiszem el, hogy ti nem tudjátok – csóválta meg a fejét áll-rosszallóan Fred. – Harry erre született: hogy mindent megcáfoljon. Hogy túlélje a halálos átkot, többször is. Hogy már elsős korában játsszon a kviddicscsapatban, hogy értsen a kígyók nyelvén, egyetlen világos mágusként. Hogy megkedveltesse magát Perselus Pitonnal, aki minden élőt és holtat utál, hogy kibírja a kedves húgunk imádnivaló természetét – kacsintott Ginnyre –, hogy egyszer, nem is olyan sokára legyőzze Tudjukkit.

- Hogy továbbra is átlásson a csínyeinken, mert ő ilyen – fejezte be George.

Szeretteik hökkenten, párat hitetlenkedve pislogva néztek rájuk. Végül Bill megköszörülte a torkát.

- Azt hiszem, igazuk van.

Ginny vett pár mély lélegzetet.

- Igen – sóhajtotta. Ritka alkalmak egyike, hogy Fredék nem felbosszantották, hanem megnyugtatták.

Ron elismerően figyelte az ikreket, Hermione pedig melegen rájuk mosolygott.

- Most úgy érzem, hogy nem is mi vagyunk a legjobb barátai, amiért mindez nem nekünk jutott az eszünkbe – ugratta őket a lány.

Fred és George csak vigyorogva, kissé zavartan megvonták a vállukat. Harry számukra egy kicsit mindig mást jelentett. Társat a csínyekben, támogatást, tisztelni való barátot. Molly csendesen szipogott egyet a háttérben, majd gyorsan kibontotta az egyik csomagot, és az illatozó fasírtot férje orra alá dugta.

- Egyél valamit, Arthur.

Mr. Weasley meglepetten pislogott le az ételre, Charlie-ból pedig felszakadt a kuncogás, amit a többiek vidám mosolya követett. Arthur engedelmesen elrágcsált pár falatot, míg figyelte, ahogy népes családja halkan zsibong körülötte. Valahogy az ikrek szavait követően Ron kevésbé tűnt komoran sápadtnak, és apja remélte, hogy most már ki fog tartani.

Tudta, hogy mennyire fontos a számára Harry – mint ahogy mindegyiküknek –, és hogy úgy érzi, tartozik neki, amiért képes lett volna meghalni pusztán azért, hogy Mr. Weasleyt hazajuttathassa a szeretteihez. Arthur vonásai egy pillanatra egészen megkeményedtek, mikor arra gondolt, hogy sosem lesznek a régiek, ha elveszítik Harryt. Sosem fog tudni majd szembenézni azzal, hogy miatta vállalta. Nem szabad egy életet egy másikra cserélni.

Nem akart ezen töprengeni. Szívből kívánta, hogy George-éknak igaza legyen.

- Hogy megy a gyakorlás? – mosolygott lányára, mikor egy pillanatra elcsitult a beszélgetés, és végre Molly sem adott a kezébe egy újabb adag ételt.

Ginny elhúzta a száját.

- Az elmúlt pár napban nem voltam.

Mr. Weasley komolyan bólintott. Sejtette, hogy a támadás óta bőven elég aggodalom, és másfajta gondolatok kötötték le családját.

- Nem hagysz fel vele, ugye? – érdeklődte.

Legfiatalabb gyermeke mélyet sóhajtott.

- Szeretek zongorázni. Még úgy is, hogy egy-egy óra kedvéért furcsa öregasszonyokat kell elviselnem, és persze az örökös ellenőrzést, hogy nem támadtak-e épp arra az ósdi, eldugott házra a halálfalók – mondta némi fásult nehezteléssel. Szükséges volt, tudta, Harry is mindig ragaszkodott hozzá, hogy legyen figyelmes és óvatos. Párjának egész életét a fenyegetés határozta meg, az, hogy neki kis kellemetlenséget okozott elmenni hazulról, ehhez képest semmiség volt.

Mr. Weasley arcán furcsa, szabadkozó kifejezés jelent meg.

- Ha tehetném, vennék neked egy saját zongorát, de főleg azoknak az ára, amiket a muglik is nagy becsben tartanak…

Ginny csodálkozva pislogott párat, mielőtt gyorsan félbeszakította volna Arthur mondanivalóját.

- Tudom, apa, nem panaszkodom – hajolt előrébb, és szeretőn végigsimított a férfi kézfején, aki erre elmosolyodott. – Jó ez így is. Csak… - dőlt vissza a széke háttámlájának, és kezeit összekulcsolta az ölében – Harry szerette, amikor játszom. Azt mondta, nem olyan rég megtudta Pitontól, hogy az édesanyja is zongorázott. Meg akartam lepni egy darabbal, sokat gyakoroltam, de… - sután félredöntötte a fejét. Az egész elveszítette a jelentőségét. Az apja kórházi ágyban fekszik, és Harrynek talán már nem lesz lehetősége meghallgatni a dalt.

- Értem – vizsgálta az arcát tűnődőn a családfő. – Ebben az esetben nem szabadna felhagynod a próbákkal a mostani körülmények ellenére sem. Eljátszod neki, amikor felépült.

Ginny bólintott egyet, és tekintete távolivá vált.

Végül Molly nem szólt bele, amikor Arthurtól elköszönve mindannyian átsétáltak a Mungo egy másik osztályára, ahol a tartósan magatehetetlen, vagy kómás betegeket kezelték és tartották megfigyelés alatt. Harry sápadt volt, a szokásosnál is kócosabb, a karjai kinyújtva feküdtek mellette, és a legkisebb reakciót sem mutatta, bármit mondtak neki. A vonásai olykor megfeszültek, és a légzése sem volt mindig egyenletes, ami valamiféle fájdalomról, vagy belső küzdelemről árulkodott.

- Nem fair – motyogta Ron. – Ez az egész nem fair – nézte mereven barátja arcát.

Egyikük sem ellenkezett vele. Mielőtt eljöttek volna, Molly hálásan végigsimított a fiatalember fekete haján, Ginny pedig finom csókot lehelt a szája sarkába.

˘o˘ - ˘o˘ - ˘o˘ - ˘o˘ - ˘o˘ - ˘o˘

Elérkezett a szenteste, Bill és Charlie nemrég kísérték haza apjukat, hogy együtt tölthessék a karácsony legfontosabb napját, és bár szerették volna elérni, hogy valahogy magukkal hozhassák Harryt is, a gyógyítók nem engedték. Eszméletlenségéből adódóan a Kiválasztott képtelen volt ételt, italt magához venni, így ezt különleges módon oldották meg, ahogy a kezelésére szolgáló bájitalokat is óvatosan kellett adagolni.

Ginny és Ronék természetesen a legkevésbé sem örültek a hírnek, de nem akartak hálátlannak tűnni a sorssal szemben, amiért legalább Mr. Weasley most velük lehetett. Fredék elemükben voltak, színessé és hangosabbá tették az egyébként csendesre sikerült estét, amiért anyjuknak volt miért pörölni velük, Ronnak kiabálni, hogy megint ő volt a legtöbb viccük célpontja, Arthurnak békíteni, Charlie-nak csendesen szórakozni, Ginnynek bosszankodni, és olykor segíteni az ikreknek, Billnek pedig elgondolkodni, hogy valóban akar-e majd gyereket, ha a most a szüleinél lévő Fleurrel összeházasodnak.

Egy szóval, csaknem olyan volt a karácsony, mint általában. Csaknem.

A nappaliban lévő fa szikrázott, és a kandallóban vidáman ropogott a tűz, míg Ron átkokkal fenyegetőzve végighajkurászta George-ot a kanapé körül, s mivel Arthur épp ott ücsörgött, nevetve húzta be a lábát, nehogy idő előtt véget vessen egy gáncsolással az érdekes végkifejletnek. Bill a homlokát ráncolva állt az egyik fotel mellett, és igyekezett eltalálni a megfelelő ellenvarázslatot, hogy jó átoktörő lévén segítsen öccsén, aki dühödt arccal húzkodta több méteresre nőtt haját, amit Hermione időről-időre felkapott, nehogy beleakadjon valamibe, vagy meggyulladjon a kipattanó parázs miatt, ha túl közel haladt el a kandalló előtt.

Molly úgy gondolta, mára eleget kiabált, ezért rezignált arccal legyintett, majd melegen elmosolyodott, amikor észrevette, hogy Ginny figyelemmel kíséri az eseményeket, és nevet. Végre ismét nevet. Az asszony ezt látva meg tudta volna puszilni két neveletlen ikerfiát, ha nem lett volna benne jelenleg erősebb a késztetés arra, hogy inkább megfojtsa őket. Aztán a kedélyek lenyugodtak, és halk, a rádióból szóló zeneszóval kísérve, fenyő és vaníliaillatban megvacsoráztak, miután Arthur lelkiismeretesen bevette valamennyi gyógyitalát.

Mindannyijuk gondolatai valamelyest Harry körül jártak, azon mélázva, hogy tőlük távol fekszik egy egyszerű szobában, fájdalmakkal és ki tudja mi mindennel küzdve, ahelyett, hogy itt lehetne velük. Ginny kedve meglehetősen el is borult, ezért vállalta a mosogatást, Hermione pedig azt, hogy segít neki benne. A család többi tagja visszasereglett a nappaliba, ahol változatos módon múlatták az időt. Molly a férjével beszélgetett, folyton odafigyelve rá, hogy legyen Arthur keze ügyében egy kis sütemény, Ron kihívta Charlie-t egy parti varázslósakkra, Bill pedig Fredékkel értekezett a használt bűbájokról, amiket az este folyamán bevetettek.

Aztán az óra elütötte a kilencet, és a karácsonyfa körüli padlórész csillámlani kezdett, majd csomagok jelentek meg alatta. George arra kapta a fejét, s vigyorogva indult meg a kissé sután díszített, de szép színes ajándékok felé.

- Nahát, kedves szüleink, ezúttal nem kell reggelig várni a bontogatásra? – pillantott édesanyja felé, míg Fred mellé somfordált.

Arthur és Molly összenéztek, majd az asszony szólalt meg.

- Nem mi intéztük, bolondság lenne, így is nehéz bírni veletek. Másnap reggel legalább még valamennyire álmosak vagytok…

Charlie felnevetett, és maga is a fához sétált, hogy megnézegesse a csomagokat. Kettőre is az volt írva, hogy „Alakíts vissza”, amiből kiderült, hogy méretéből adódóan a küldője lekicsinyítette. Ahogy a címkéhez nyúlt, és elolvasta, a játékos mosoly eltűnt az arcáról, és szomorkásan kiegyenesedett.

- Harrytől vannak – jelentette be, a családja felé fordulva.

Ron megfeledkezve a következő lépésről, amit a huszárral igyekezett megtenni, mielőtt az ajándékok felbukkantak volna, felemelkedett ültéből, és mogorva ábrázattal vizsgálta a semmiről sem tehető dobozokat. Imádta az ünnep ajándékozási részét, de a csaknem halott barátjától érkező csomagok meglehetősen kibillentették a lelki egyensúlyából.

- Nyilván bűbájjal látta el őket, és így állította be – köszörülte meg a torkát Charlie.

- Milyen figyelmes – szólalt meg halkan Molly, megszorítva férje kezét. – Régóta készülhetett már rá, hogy itt karácsonyozik – tette hozzá bepárásodott szemmel.

Bill a szüleire nézett, és mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát.

- Ha a lányok meglátják, ki fognak borulni – vélekedett Ron. Ő maga is így tett, hát még akkor Ginny.

Mintegy végszóra, az említettek is befutottak, végezve a rendrakással a konyhában.

- Elkészültünk – mosolygott Hermione, mielőtt észrevette volna a helyiségben uralkodó furcsa hangulatot. – Valami baj van? – futott ráncba a szemöldöke.

- Megérkeztek – mondta Fred, miután más nem nagyon akart megszólalni.

- Micsodák? – pillantott rá barátnője válla fölött a hátrébb álló Ginny, egy kancsót egyensúlyozva.

- Az ajándékai – adott választ ezúttal George. Húgának nem kellett magyaráznia, kire gondol. Mozdulatai azonnal megfagytak, s csak a szeme rebbent a fa alatti csomagokra. Az egész teste megfeszült, majd remegősen lejjebb engedte a kezét, és óvatosan a kisasztalra tette a töklevet, amit a többieknek hozott. Két mély, hosszú lélegzetet vett, mielőtt képesnek érezte rá magát, hogy közelebb menjen.

- Nélküle nem kellenek – tekintett végig Hermione a színes dobozokon, különös hangsúllyal ejtve a szavakat. Mintha mérges lett volna, vagy csalódott. Benne is végigfutott a gondolat, milyen izgatott volt Harry az ünnep miatt, hiszen minden percet szeretett, amikor családja körében lehetett. Tervezett, készült, mégis lemaradt mindenről.

Elhalkult a szoba, úgy tűnt, a többség egyetért Hermionéval, s változatos arckifejezésekkel nézegették az ajándékokat.

- Szerintem nyissátok ki őket – mondta hirtelen Mr. Weasley, mire a jelenlévők rápillantottak. – Szükségetek van rá, gyerekek – mosolyodott el bátorítóan. – Így… mintha egy kicsit ő is itt lenne. Ezeket – intett a fa alá – nektek szánta. Biztos vagyok benne, hogy minden szeretete érződik belőlük. Látszik, hogy kézzel csomagolta.

Az ikrek mozdultak először. Kiválasztották a nekik szánt csomagokat, és félrehúzódtak velük. Aztán bár némileg darabosan, Ron is megindult, Billel az oldalán. Őket követve Charlie, Hermione, és Arthur is magukhoz varázsolta az ő és Molly ajándékát.

- Én nem biztos, hogy szeretném – mondta Ginny, amikor már csak rá vártak.

Hermione odalépett hozzá, és szorosan átölelte, amit barátnője hálásan viszonzott.

- Édesapádnak igaza van – suttogta Hermione. – Nézd meg, Ginny. Harrytől van, ennyi elég.

Mindketten tudták, hogy ez nem teljesen igaz, mivel most a fiatalembernek kellene átnyújtania a csomagokat, de legalábbis reggel izgulva várni, mint a többiek, hogy mit szólnak majd ahhoz, amik bennük van.

- Jól van – lépett el tőle Ginny, és elhozta az egyetlen, még fa alatt lévő dobozt. – „Alakíts vissza” – olvasta fel az utasítást. – Rendben, de mégis mekkora lesz, ha megteszem?

Hermione, aki sejtette, mi lehet az, körbepillantott a nappalin, megfelelő helyet keresve.

- Öhm, szerintem toljuk félre a fotelokat, hogy biztos, ami biztos, legyen elég szabad terület a karácsonyfa és a kandalló között. Ott jó helye lesz.

Ginny homlokráncolva nézett rá.

- Te tudod mi ez?

- Csak sejtem – mosolygott barátnője. Mindenesetre Bill egy könnyed pálcamozdulattal arrébb mozdította a bútorokat, követve Hermione tanácsát.

Ginny sóhajtott, majd a felszabadított területre letéve a csomagot, elővette a pálcáját, elvégezte a szükséges bűbájt rajta, és figyelte, miként nő meg az ajándék, meglehetősen terjedelmes méretűre.

- Te jó ég, ez hatalmas – lépett kicsit vissza.

- Az bizony – reagált Hermione mosolyogva. Most már biztosra vette, hogy mi lesz Harry figyelmessége.

A többiek gyanakodva pillantottak rá, majd a csomagra felváltva, s amikor Ginny végre kibontotta, és abból egy gyönyörűen megmunkált, fekete, fényes testű, és mély bordó lábazatú zongora került elő, a lány felsóhajtott. Odalépett a hangszerhez, és remegős kézzel végigsimított a tetején, mielőtt felemelte volna a fedelét a billentyűkről.

- Csodálatos – suttogta tisztelettel, és muszáj volt lehajtania a fejét, mert nem akarta, hogy lássák a könnyeit. Keserédes öröm volt ez, és ezt mindenki tudta, ahogy azt is, miféle érzések futhatnak most keresztül rajta.

- Ginny – emelkedett volna fel Molly, hogy vigaszt nyújtva odamenjen lányához, ám férje megfogta a karját és visszatartotta. Az asszony értetlenül és bosszúsan nézett rá, de Arthur most nem rá figyelt.

- Halljuk – szólalt meg Mr. Weasley rekedtes hangon.

- Mit? – nyögte Ginny, és most sajnálta, amiért nem bontotta ki haját, hogy hosszú tincsei elrejtsék az arcát.

- A darabot, amit Harry kedvéért gyakoroltál – felelt apja, mintha mi sem lenne természetesebb.

- Ő nincs itt – reagált Ginny.

- De mi igen – mondta nyugodtan Arthur. – Úgy játssz, hogy Harry is hallja, és hazataláljon. A szelleme, az érzései itt vannak minden ajándékban, itt vannak bennünk.

Molly csodálkozva nézte férje arcát, és ismételten fellobbant benne a megerősítés, hogy milyen remek emberhez ment hozzá, és ahogy figyelte a fiatalokat, miként ülepszik le bennük mindaz, amit Arthur mondott, szeretet öntötte el a mellkasát, arra gondolva, milyen nagyszerű gyerekeket neveltek.

Ginny zokogós lélegzetet vett és belenézett apja szemébe, amiben csak bátorítást és megértést látott, majd bólintott. Előhúzta a zongora alól az odakészített, hozzá illő széket, és lassan elhelyezkedett rajta, először csak végigfuttatva az ujjait a billentyűk fölött. Nem tudta, hogy be van-e hangolva, bár sejtette, hogy Harry erre is figyelmet fordíthatott. Mindig igyekezett a legtöbbet adni magából. Neki is így kellett tennie.

Lehunyta a szemét, felidézte a mozdulatokat, amik a dal eljátszásához kellettek, majd többé nem foglalkozva a többiek jelenlétével, zongorázni kezdett. A hangszer kiválóan szólt, és Ginnyt hamarosan elragadták a dallamok. Melankolikus volt, erőteljes, tökéletesen megfelelt a hangulatának. Beleadta minden vágyát arra, hogy újra láthassa a zöld szemeket, hogy újra érezhesse a másik csókját, hogy mellette állhasson, ha véget vetnek a háborúnak, és majd egy családot alkothassanak, szeretve őt.

Tudta, hogy teste mozdult a zenére, hol lelassult, hol gyorsult, hogy néha kevésbé sikerült eltalálnia a megfelelő hangot, hiszen volt még mit gyakorolnia, de nem érdekelte. Most nem ez számított, és a szeretteinek sem. Aztán a dal egészen lelassult, és ő lehajtotta a fejét.

- Ez gyönyörű volt – szólalt meg Molly megrendülten, mikor elhaltak az utolsó akkordok.

Ginny nem mondott semmit, csak felállt, és felsétált a lépcsőn a szobájába, családtagjainak tekintetétől kísérve, ahol álomba sírta magát.

˘o˘ - ˘o˘ - ˘o˘ - ˘o˘ - ˘o˘ - ˘o˘

Ginny álmában havas tájon járt. A hópelyhek lustán szállingóztak, kisebb-nagyobb fák övezték a keskeny rétet, ahol sétált. Távolabb egy hatalmas fenyő gyökeredzett, bár az ágait ellepte a fehér takaró, így is bőven átszüremlett hol haragos, hol smaragdzöld színe. Előtte egy alak állt, Ginnynek háttal, szörnyen ismerős, és felfelé bámult a fára.

- Harry – szólította meg a lány elcsukló hangon.

A másik erre megfordult, és nyugodt arccal ránézett.

- Szia, Ginny. – Hangja távolinak tűnt.

A legifjabb Weasley hirtelen képtelen volt megszólalni. Harry ott állt pár méterre tőle, karcsú alakján nem volt kabát, csak egy egyszerű inget és farmert viselt. Nem voltak sebei, a haja kócos volt, mint mindig, fekete tincseiben a hónak hála fehér csillanások játszottak, és zöld tekintete éber és élettel teli fényben égett. Ahogy emlékezett rá. Ahogy most is lennie kéne.

- Harry – ismételte végül, mire a fiatalember elnézően elmosolyodott. – Hol vagy? Miért nem ébredsz fel?

- Hiszen most te is alszol, Ginny – emlékeztette Harry.

A hosszú, vörös tincsek hevesen lebbentek, kontrasztot alkotva a téli tájjal, amikor Ginny megrázta a fejét.

- Nem úgy, ahogy te. – Közelebb lépett, sokszor egymás után, de mindhiába tette, a másik mindig ugyanolyan messze volt tőle. Kétségbeesetten torpant meg. – Ugye nem veszítelek el? Fel fogsz ébredni?

- Van hited, Ginny? – kérdezte Harry.

- Benned mindig volt – felelte a lány halkan.

Harry bólintott, szemében elégedettség játszott.

- Akkor hidd, hogy a következő karácsonyt már együtt töltjük.

- Megígéred? – lehelte Ginny, le sem véve tekintetét a szeretett alakról.

Harry kedvesen elmosolyodott, s mind sűrűbben kezdett el esni a hó, ő annál halványabban látszott.

- Meg. Szeretném az életben is hallani a zongorajátékodat.

Ginny mély lélegzetet vett, élvezve, hogy Harry szavaira megkönnyebbül, hogy a mellkasát szorító fájdalom enged, és biztosra vette, hogy mire felébred majd, arcára rászáradnak a könnyek, és első útja a Mungóba vezet.

Vége