A Weasley Varázsvicc Vállalat első hivatalos megbízása

Cím: A Weasley Varázsvicc Vállalat első hivatalos megbízása
Korhatár: 14
Műfaj: novella
Szavak száma: 5369
Figyelmeztetések, jellemzők: Slash, AU, humorpróbálkozás, hátborzongató halloweeni huncutságok, illetve Ubridge elgurult valahová, nem találtam meg a történethez…

Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásában semmiféle anyagi haszon nem vezérelt, minden jog az írónőt és a Warner Bros filmstúdiót illeti.

Szerzői megjegyzés: Köszönöm szépen a segítséget minden kitartó és biztató manómnak! Drágáim, nélkületek ez a történet sosem születhetett volna meg 

Tartalom: Közeledik a Halloween. A Weasley ikrek minden eddigi csínyüket megpróbálják felülmúlni egy kis igazgatói segítséggel. Az ötödéves Harry szokatlanul viselkedik, de az ok nem mindenki számára rejtély, vagy legalábbis nem sokáig marad az...

Kulcsok: 1. Halloween, 2. Nightmare Before Christmas – Kidnap of Sandy Claws, 3- Müller Péter idézet

(Ne kérdezzétek, miért ekkora a videó, 25 percig bütyköltem, de nem változik.)

"Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a sorsa. És figyel rád, mert fontos számára a te sorsod. Barát az, aki megért - s akit mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha magaddal beszélnél." 

/Müller Péter/

A tovább mögött olvasható a történet, jó szórakozást!

A történet .doc formátumban olvasható itt is.

A Weasley Varázsvicc Vállalat első hivatalos megbízása

 A Weasley ikrek már napok óta titokzatosan pusmogtak esténként a Griffendél klubhelyiségében, és bárki próbált velük beszélgetni, csak elhessegették maguk mellől. Még vásárlóikat is szó nélkül szolgálták ki, nem fűztek megjegyzéseket a trükkös tárgyakhoz az alaptájékoztatáson kívül, nem reklámozták kísérleti stádiumban lévő találmányaikat.

Vagyis elbújtak kétszemélyes világukban, és ebből tudhatta mindenki, hogy hatalmas durranásra készülnek, ami egyeseket aggodalommal, de a diákok többségét izgatottsággal vegyes várakozással töltötte el.

Hermionét folyamatos aggodalommal töltötte el a helyzet, hogy mi lesz a sok-sok duruzsolás végkimenete, de Ron és Harry inkább tűnt izgatottnak. Valami nagy készült, és erről beszélgettek akkor is, amikor épp Legendás Lények Gondozása órára indultak. Kicsit késésben voltak, de tudták, hogy nem gond, Hagrid nem szokott haragudni rájuk. Épp ezért igen nagy volt a meglepetés, amikor a lent már gyülekező diákok között nem látták az óriás alakját… mégis úgy tűnt, mintha valaki már elkezdte volna az órát.

Közelebb érve kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, de Ron hamar felismerte rokonát.

- Charlie! – kiáltott fel lelkesen. A szólított kissé összeráncolta a szemöldökét.

- Késtetek, és erre még fel is hívod a figyelmet? – szólt rájuk, majd sóhajtott. – Most az egyszer elnézem!

Harry érdeklődve figyelte az idősebb Weasleyt, még az az apró kérdés sem fordult meg a fejében, hogy hol van Hagrid? Valahogy nem aggódott az óriásért, amikor smaragd szemeit a vörös hajúra emelte, és áhítattal figyelte a mozdulatait. Valami megmozdult benne, de nem tudta volna megmondani, hogy mi az. Egyszerűen csak imádattal figyelte Charlie mozdulatait. Átragadt rá a lelkesedés, bár utólag fogalma sem volt róla, hogy miről beszélt.

Csak akkor kezdett magához térni, amikor a hűvös őszi délutánon lassan visszafelé sétáltak a kastélyhoz, és Hermione újabb kifakadását hallgatta, hogy valami nem stimmel Fredékkel. Kit érdekel? Harry nem értette, hogy mi ennyire kiakasztó a lány számára. Úgysem tudja megakadályozni az ikrek ténykedését, és kár azon keseregni előre, hogy micsoda gondjaik lesznek ebből. Inkább élvezze a mostani nyugalmat.

- Hékás! Várjatok csak! – szólt utánuk egy hang, amitől Harry egészen libabőrös lett. A vörös hajú sárkányszelídítő közeledett feléjük, amitől a srácban bennakadt a levegő. Érzett már néha hasonlót, előző évben, még Cho miatt, de eddig férfi felé nem ébredt benne ilyen vonzalom.

Charlie utolérte őket, és éppen Harry vállában kapaszkodott meg, mire a fiú szíve olyan erősen kezdett zakatolni, hogy biztosra vette, hogy a fél iskola hallja, pedig még mindig csak az udvaron jártak.

- Rendesen beégettél, Ron! Pedig ez volt az első órám! Legközelebb ezért pontot vonok le!

- Nagyon érdekes előadást tartottál, Charlie! – mondta Hermione.

- Jobb lenne, ha professzornak hívnátok! – kuncogott a vörös hajú.

- Igenis, professzor! – motyogta Harry, és a megszólításnak volt egy érdekes, bizsergető mellékhatása, ami a gerincén keresztül végigfutott az egész testén. „Ó, igen! Ahogy kívánja professzor!” Zavarban érezte magát, amiért ilyen dolgok jutnak eszébe barátai mellett egy olyan férfiről, akit szinte nem is ismer, de tinédzser hormonjai erősebbnek bizonyultak lelkiismereténél.

- Hol van Hagrid? – tette fel a logikus kérdést Ron, mire bátyja komiszul elmosolyodott.

- Kapott egy meghívást Madam Maxime-tól. Szóval elutazott, hogy megfigyelje a francia legendás lényeket… - Itt félbe is hagyta a mondatot, majd elvigyorodott. – Szóval én helyettesítem egy ideig, nagyjából egy hónapig. Dumbledore felajánlotta az állást én pedig elfogadtam. Gondoltam, hogy hiányozni fognak a sárkányaim, de itt is van néhány az iskolában. Az a Pansy Parkinson nagyon elviselhetetlen.

Hermione vágott egy fintort, közben lassan felértek a kastélyba.

- Tudom, én is nagyon jól ismerem!

Harry szíve még mindig erősen vert, hiszen Charlie azóta sem engedte el a vállát. Néhány pillanatnyi fejtörés után rájött, hogy az illat, ami körbelengi a férfit nem más, mint esztragon, vagyis sárkánynövény illat, tehát nem csoda, hogy ilyen jó a munkájában. A sárkányok közelében hatalmas előnyt jelentett ez a természetes testszag, hisz ez volt az egyetlen olyan aroma, amitől nem vadultak meg azonnal. A fiú ettől az illattól egyszerre lett éhes egy kis tárkonyos* ragura gondolva, és olyan vadul kezdett dübörögni a szíve, hogy szinte érezte kivörösödött fülei lüktetését is.

- Ennyire fázol? – kérdezte meglepetten Charlie. – Teljesen kipirultál!

Harry tett egy elhárító kézmozdulatot.

- Nem, nem vészes! Mindjárt beérünk és átmelegszem.

A fiatal férfi elengedte Harry vállát, majd finoman a füléhez hajolt.

- Ismerek egy finom italt, felforrósodsz tőle! – jegyezte meg. – Meghívlak rá a hétvégén, Roxmorts lesz, ha nem tévedek, ráadásul Halloween! Nagyon hangulatos olyankor a falu.

Harry érezte, ahogy a férfi légvétele végigsimogatja a fülét, tarkóján égnek meredt minden szál, ahogy teljes testében libabőrös lett. Imádta ezt a hangot, ezt az illatot! Mi a fene történik vele? Zavartan támolyogva köszönt el az új professzortól, és megindult a többiek nyomában a klubhelyiségbe. Észre sem vette, hogy a sárkányszakértő elégedetten mosolyogva nézi minden mozdulatát.

Fent hasonló kép fogadta őket, mint minden délután. Kisebbek még csoportokban tanultak, néhány idősebb diák játszott, vagy épp szemtelenkedtek, de meglepő csend volt. Az ikrek most is ott voltak, az egyik ablaknál üldögéltek és egészen belemélyedtek a jegyzeteikbe.

Hermione föléjük magasodott, és próbálta kivenni, hogy mi lehet a papírra vésve, de nem sikerült kibogoznia a betűket. A két fiú sértetten kapta össze a jegyzetet, és villámló tekintettel meredtek a kíváncsi lányra.

- Ez itt nem publikus!

- Sőt mi több…

- …szigorúan titkos! – fejezték be egyszerre, majd Fred egy gyors varázslattal összetömörítette a papírokat és George-dzsal a nyomában eltűnt a hálóterembe vezető lépcső felé.

Ron lépett mellé, majd karon ragadta a lányt és visszaültette a kandalló elé.

- Hagyd már őket békén! – szólt rá barátnőjére. – Hadd foglalkozzanak a saját dolgukkal, te meg foglalkozz a sajátoddal. Szóval, megírtad már a bájital házit? Ugye megmutatod?

Hermione csak megforgatta a szemét, és bár tudta, hogy semmire nem megy vele, ezredszerre is megpróbálta elmagyarázni, mennyivel jobban járnának a másik fiúval együtt, ha nem az ő munkáját másolnák le minden egyes alkalommal. Aztán Ron könyörgő és Harry álmodozó arcát látva csak sóhajtott egyet, és előhalászta ötödikes könyvei közül a kész házi feladatot.

Már csak egyetlen nap volt hátra az ünnepig, és az igazgató bejelentette, hogy Halloween estéjén partit rendez a diákok és a tanárok részére.

A bejelentést hangos nyüzsgés követte, mindenki lelkesen kezdett beszélni, a lányok már a ruháikat tervezgették, és a kastély kísértetei is kivették a részüket a beszélgetésből. Javaslatokat tettek, hogy mi lehet igazán rémisztő egy-egy jelmezhez.

- Jelmezbe kell öltözni? – ráncolta a szemöldökét Hermione. – Azt rengeteg idő megtervezni! Közben pedig házi is van holnapra!

- Kit érdekel? Bál lesz! Lehet, hogy múmiának öltözök! Bill egyszer küldött képeket – jelentette be Ron.

- Akkor én lehetnék akár egy sárkány is… - jegyezte meg merengve Harry, mire a többiek felvont szemöldökkel néztek rá.

- Nem hasonlítasz egy sárkányhoz, haver – jelentette ki Ron, miközben sütőtök levet iszogatott. Hermione viszont annál nagyobb gyanakvással figyelte a kissé elbambult tekintetet.

- Mert te megszólalásig olyan vagy, mint egy összeaszott tetem? – kérdezett vissza Harry felvont szemöldökkel, aztán elrejtette pirulását egy tankönyv mögé. Mivel szerencsétlenségére pont a bájitaltan könyvet sikerült először kivennie a maga mellé tett táskából, ezzel csak még gyanúsabbá vált barátnője szemében.

Ahogy közeledett a délután, a másnapi bál egyre több embert vett rá, hogy máris elkezdjék az ünneplést. Gazdátlan csontvázak csoszogtak a folyosókon, keresve a termeket, hogy később az ajtók mellett állva üdvözölhessék az arra járókat, valamint festmények gyakorolták fáradhatatlanul, az este már ijesztőbbnél ijesztőbb - azonban most még vicces és gyenge - ordításokat, sikolyokat. Egy ponton Hermionénak épphogy sikerült elrántania Ront egy arra száguldó óriás szurcsók elől, amin még jól látszott, hogy csupán buborékokból bűvölték, a sötét folyosón vérfagyasztó útonálló lehet még belőle.

Az ikrek ezen a napon már jóval élénkebbek voltak. Vihogva jöttek ki bájitaltanról, éppen amikor Harryék következtek. Ronra kacsintottak, és ettől valamiért öccsüknek görcsbe rándult a gyomra és erősen izzadni kezdett.

- Ennek nem lesz jó vége – jegyezte meg, és Neville is hasonló véleményen lehetett, mert a szokásos falfehér helyett most zöldes árnyalatot vett fel az arca, és nem tudták eldönteni, hogy el fog ájulni, vagy kiadja magából az előbb még lelkesen fogyasztott ebédjét.

Harryt ellenben nem nagyon érdekelte a dolog, nyugodtan vonult be a terembe és ült le hátra a szokásos helyére. Gondolatai továbbra is az egyik éjszakán jártak.

Kiment sétálni egyet a folyosókon, hogy megnyugodjon, és kicsit kiszellőztesse a fejét, de balszerencséjére, vagy mert amúgy is denevéreket látott mindenhol - mivel Halloween alkalmából valakik elárasztották a klubhelyiséget velük –, beleütközött a földön élő legnagyobb élő példányba: Perselus Pitonba.

Csúnyábban is végződhetett volna a dolog, de Charlie is éppen a folyosókat rótta. Friss professzorként néha őt is beosztották őrködni, ezért hamar kimentette Harryt a fojtogató karmok közül. Természetesen megígérte Pitonnak, hogy igen komoly büntetőmunkával súlyt le a fiatal kószálóra, hiszen össze kell takarítani a trágyát a bemutatásra kerülő állatok alól, de a vonzó Weasley megnyugtatta, hogy mire odaér, a házimanók el fogják végezni a piszkos munkát.

Harry pedig odaért, és Charlie-nak igaza volt. A manók elvégezték a munkát, nekik pedig maradt a szórakozás. Hamar kiderült, hogy az idősebb Weasley sem teljesen közömbös, sőt, jobban égetett, mint a Magyar Mennydörgő tüze. Biztos volt benne, hogy soha nem fogja elfelejteni azokat a forró csókokat, amik mintha még most is égetnék a bőrét, és azt az érintést, ami oly gyengéd volt és közben őrületesen izgató. Elég volt rágondolnia, hogy a pince hidege ellenére is kivörösödjön az arca és duplájára emelkedjen a pulzusa.

Harryt a többi diák kuncogása rántotta ki gondolataiból. Mindenki mosolyogva, vagy száját eltakarva derült valamin, és csak akkor jött rá, mi lehat az, mikor ő maga is felpillantott a mogorva bájitaltan tanárra. Piton dühösebb volt, mit valaha, de még tartotta magát, ami szinte csodaszámba ment, tekintve hogy szemtelen denevérek repkedtek körülötte. Némelyik állat szárnyai már kicsit megégtek, ebből látszott, hogy megpróbálta legyőzni, eltüntetni őket, de jéghideg tekintetét elnézve nem járt sok sikerrel.

A kuncogás már igen magas fokra lépett, amikor a teremben egyszer csak eltűnt minden fény. A gyertyák kialudtak és még a rotyogó üstök alól is eltűntek a lángok. A sűrű sötétségben csak a denevérek szárnyának csattogása és az emberi fül számára is felerősített vijjogásuk hallatszott. Csak egy jó perc elteltével tértek vissza a fények, és most már nem sima denevérek röpködtek. Mindegyiknek kampós orra és vézna teste volt, és a vijjogás is szavakká formálódott.

- Kószáló diákok a folyosón!

- Ötven pont a Griffendéltől!

- A bájitaltant csak az arra méltók tanulhatják meg!

- Potter! Maga már megint mit művel?

- Longbottom, ez a házának tíz pontjába került! - … és így tovább. A kis denevérek megtalálták a diákokat, és Piton formát öltve hol mászkáltak, hol újra felröppentek, feltartva ezzel az óra menetét. Ron nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, nem nagyon mertek hangosan kacagni, mert az most nem pusztán házpontjaikba került volna, hanem az életükbe.

Mire az izzasztó negyvenöt perc véget ért, több üst tartalma használhatatlanná vált a denevérek belepotyogtatott guanója, vagy Piton alakban töltött figyelemelterelésük miatt. Ahogy megszólalt a sátáni kacajra változtatott csengőszó, minden tanuló fejvesztve rohant ki a teremből, amíg el nem érték a legközelebbi ürest, és végre szívből kiröhöghették magukat.

- Ah...Azt hiszem, az egyik flörtölni akart velem - mondta levegő után kapkodva Ron, és erre még nagyobb lett a nevetés. Még Hermione is nevetett, de ő sokkal gyorsabban szedte össze magát, mint a hasát fogó Harry, vagy a földön hempergő Neville.

Mivel ez volt az utolsó órájuk a diákok a kiadós nevetés után siettek a termekbe vissza. Sejtették, hogy valami nagy durranás készül az este, hiszen az ikrek is izgatottnak tűntek: úgy festett, hogy az egész nap az ő munkájuk gyümölcse. Az még kétséges volt, hogy mi lesz erre Piton, vagy esetleg McGalagony válasza, de a legkevésbé sem akartak most ezzel foglalkozni. Ideje volt, hogy élvezzék az aznapra kieszelt komiszságok tömkelegét.

A kastélyt végigjárva más évfolyamok óráin találkoztak csiklandozó csoki-szellemekkel, huhogó íróasztallal, és olyan könyvekkel, amik tiltakoztak, amikor Flitwick professzor megpróbált rájuk állva órát tartani. A gyógynövénytan órákat rágógumi-pockok tették lehetetlenné, míg McGalagony óráján minden tintásüveg egyszerre énekelte az iskola indulóját, mikor a professzor asszony megemelte a pálcáját.

Egyedül Charlie volt az, aki nem próbálta meg azonnal eltüntetni a megjelenő bosszantó kis varázslényeit. Nála három apró kis sárkány versenyzett, melyikük ülhet a vállára, és melyikük próbálhatja meg lángra lobbantani a rozsdavörös hajzuhatagot. Az iskola területének legidősebb Weasleyje csak magára szórt egy gyors védőbűbájt, amit az igazi sárkányok tüze ellen is szokott használni, aztán együtt nevetett a diákokkal, mikor összekaptak rajta az apróságok.

Csodával határos módon péntek estére a tanárok büszkeségén kívül semmi nem sérült a nap folyamán, és mindenki vidáman feküdt le aludni. Egyre izgatottabban várták a roxmortsi kirándulást, és az esti bált, amiről egy ilyen nap után biztosak lehettek, hogy csupa izgalmas kalandot tartogat számukra.

Másnap reggel Hermione igen hamar felöltözött és várta a fiúkat. Lelkes volt ő is, úgy tűnt valamennyire sikerült félretennie professzorasszony énjét, és megpróbált ő is lazítani a többiekkel. A bál gondolata amúgy is minden lányból kihozta a „nőt”. Lelkesen beszélgettek, hogyan festik ki magukat és milyen lesz a hajuk. Ginny is igen élénken beszélgetett a barna hajú lánnyal, amikor Ron álmosan, a szemét dörzsölve leért a klubhelyiségbe.

- Harry merre van? – kérdezte Ginny kíváncsian, mire bátyja csak vállat vont.

– Nem tudom, azt hiszem zuhanyozni ment.

Fél óra várakozás után úgy döntöttek, hogy nem várnak tovább villámheges barátjukra, hanem elindulnak a Nagyterembe reggelizni. Különös módon a Weasley ikrek is felszívódtak, pedig még egyetlen hétvégét sem hagytak ki, azt az egyet kivéve, mikor Molly egy hónapra visszavonta a kilépőjüket, mert felrobbantották az egyik tanári asztalt. Hiába bizonygatták, hogy ez most véletlen volt, a büntetés maradt.

Most viszont szabadon szórakozhattak volna a többi diákkal, de semerre sem látták őket. Mikor Ginny szólt, hogy az igazgató sincs sehol, már kezdett gyanús lenni a dolog.

- Itt vagyok - jelent meg mellettük Harry összekócolt hajjal és félrecsúszott talárban. A reggel furcsaságait félretéve inkább megpróbálták kivallatni, merre is járt pontosan.

Mikor hosszas könyörgés után sem kaptak választ, és a legfinomabb falatok is elfogytak a tányérokról, inkább elindultak az előtérbe, közben lelkesen tovább tervezve jelmezeiket.

Harry még mindig makacsul állította, hogy ő csak és kizárólag sárkánynak hajlandó öltözni, bárhogy próbálták is lebeszélni róla.

Hermione próbált érvelni, és még Ginny is meg akarta győzni a fekete hajút, hogy inkább öltözzön vámpírnak, vagy mondjuk vegyen nagy szakállat és legyen Merlin, de a fiú hajthatatlannak bizonyult.

Kíváncsiságuk csak tovább nőtt, mikor egy gyors bevásárlás után Harry egyszerűen felszívódott. Hiába néztek szét mindenfelé, csak egy vörös hajzuhatag villanását látták az egyik sarkon, utána semmi. Hermione arckifejezés tisztán mutatta, hogy rájött valamire, de Ginny sorozatos kérdéseire sem volt hajlandó elmondani, mi az. - Csak Harryre tartozik. Ha akarja, majd elmondja nekünk - zárta le a témát, majd bevonult az Antikváriumba, ahová egyik barátjának sem volt kedve követni őt. Inkább kerültek még egyet a Mézesfalásban, majd mire ijesztő és íncsiklandó szerzeményeikkel kijöttek onnan, meg is feledkeztek a furcsaságról. Egyébként is, majd a bálon találkoznak...

Ahogy közeledett az esti ünnepség kezdete, egyre több diák mászkált érdekes jelmezekben. Egyik hollóhátas srác megpróbált szurcsóknak öltözni, egy szerencsétlen hugrabugost pedig kisorsoltak, hogy ő lesz „Piton”. A nyüzsgést a varázslatok tették még felejthetetlenebbé, főleg amikor a prefektusok jelvényei pergament is sértő módon kezdtek káromkodni, vagy amikor a páncélok mellett gyanútlanul elhaladó diákokra levakarhatatlan maszkot varázsoltak a fémemberek.

Mindenki egyre izgatottabb volt, és mikor a Griffendéles alakulat besétált a Nagyterembe, nem volt olyan csoport, aki ne susmogott volna, vagy tört volna ki hangos nevetésben egy-egy osztálytársuk jelmezét látva. Harry érkezett meg legkésőbb, és ő keltette a legnagyobb feltűnést. Jelmeze alig takart valamit testéből, hisz nagy része csak a bőrére festett sötétzöld sárkánypikkelyekből állt. Kezének és lábának körmeire karmokat ragasztott, arca erősen ki volt sminkelve, és csodával határos módon talált olyan módszert, amivel sikerült hátrafésülnie úgy a haját, hogy tartósan meg is őrizze ezt az állapotot. Karjai alatt hártyaszerű szárnyak lógtak összehajtva, készen, hogy megfeszüljenek, mikor felemeli kezeit, nyakát pedig átalakított mugli szegecses nyaklánc fogta körül, ami így kísértetiesen hasonlított a Magyar Mennydörgő fejének tüskeszerű tarajához.

Amikor odaért hozzájuk, és körbefordult, még egy miniatűr farkat is láthattak döbbent barátai, ami a csípője körül viselt övhöz csatlakozott, rajta a lemásolt sárkány jellegzetes vörös tüskéivel.

- Haver, sárgák a szemeid! - jegyezte meg a Chudley Csúzlik őrzőjének öltözött Ron csodálkozva. - Hová lett a szemüveged?

- Színváltoztató Bűbáj és Dioptria Bájital - mutatott arcára a sárkányember, és szélesen elvigyorodott a többiek csodálkozását látva.

- Na, hogy nézek ki?

- Nem rossz - szólalt meg elismerően Ginny. - Szerintem nagyon élethű, de Charlie a szakértő - azzal megfordult, hogy intsen a közelben álldogáló bátyjának. Az iskola területének legidősebb Weasleyje épp egy Arthur királynak öltözött sárkánnyal, Dracóval beszélgetett az egyik órai anyagról. Egyértelmű volt, hogy megpróbálja felszedni a tanárt, de mikor a férfi feléjük fordult, vissza se nézve indult el a csapatuk irányába.

A mardekáros fiú utána akart menni, hogy folytassák a beszélgetést, de a hosszú taláros, mágusbotos Blaise a derekát átfogva feltartóztatta, és a fülébe súgott valamit. Erre Draco csak számítón elmosolyodott, és eltűnt Merlinje kíséretében.

Charlie elkerekedett szemekkel sétált oda hozzájuk, és a többieket szinte teljesen figyelmen kívül hagyva állt meg Harry előtt.
- Hűha – lehelte elképedve, és látszott rajta, hogy alig győzi befogadni a halloweeni jelmez részleteit, de legfőképp az alig takart test vonásait.

A következő pillanatban elsötétedett a terem, és kettőjükön kívül mindenki a tanári asztal helyére emelt pódium felé fordult, így senki nem látta, ahogy a helyettesítő tanár szenvedélyes csókkal jutalmazza az aprólékosan kidolgozott öltözetet.

- Roxfort diákjai, tanárai, és többi lakója! – kezdte el ünnepi beszédét az igazgató, a rá vetülő vérvörös fénysugárban állva. – A mai este iskolánk hagyományai szerint a szórakozásról, a holtak és élők békés mókázásáról szól. Mivel igazgatói teendőim mellett nem tudtam volna olyan színvonalas műsort összeállítani, amit mindenki megérdemel a tanév hátralévő részének kemény munkája előtt, így felkértem két kivételesen tehetséges tanulót, hogy legyenek segítségemre. – Hangos suttogás töltötte meg a termet, míg Dumbledore újra meg nem szólalt. – Az est minden hátborzongató eseményéért a továbbiakban nem más lesz a felelős, mint Mr. Fred és George Weasley! – kiáltotta a tömeg ujjongása közepette, hisz mire mondata közepére ért, a két mókamester már meg is jelent mellette, és citromsárga talárjára repkedő hollókat bűvöltek egy szempillantás alatt, majd süvegét változtatták világító töklámpássá.

- Köszönjük, igazgató úr – mondták az ikrek egyszerre, és vigyorogva intettek az átváltoztatás miatt vidáman kuncogó Dumbledore után. – Sziasztok! – fordultak közönségük felé, és így végre mindenki teljes egészben láthatta a jelmezüket.

Kísértetiesen hófehér talárjukon tenyérnyi fekete pókok masíroztak körbe-körbe, néha megállva, és harcba szállva egymással. Mindenkit kirázott a hideg, aki csak látta a valósághű illúziót, főleg az első sorban állók, hisz az ízeltlábúak nem csak minták voltak a vakító köpönyegen, hanem tényleg olyan volt, mintha pókok özönlötték volna el a két fiút. A csodálkozás akkor hágott tetőfokára, mikor George az egyik elsőst figyelve lazán meglendítette bal kezében tartott pálcáját, és a félelmetes állatok egyszerre indultak el a diák felé. Az ikrek nevetve nézték, végig, hogyan bújik el a fiatal mardekáros fiú házvezetője talárja mögé, aki bosszúsan vonta fel orrát, de nem szólt rá a kisgyerekre. A pódium fénye követte a pókokat, így láthatta mindenki a jelenetet. A griffendéles fiúk visszahívták katonáikat, és már kifejezéstelen, kiolvashatatlan arccal ismét a nagytermi sokaság felé fordultak.

- Üdvözlünk mindenkit a halloweeni ünnepségen – szólaltak meg sejtelmesen, hasonlóan ahhoz, mikor Trelawney professzor hátborzongató próbál lenni az óráin. Csak az volt a különbség, hogy az üveges tekintet és a hanglejtés a két Weasley számára tényleg működött. – Különleges játékokkal készültünk a számotokra, amik elhozzák az ünnep igazi hangulatát. – Harry életében először látta úgy elvigyorodni az ikreket, hogy még a hideg is kirázta tőle, pedig nem volt az az ijedős típus. A hatás csak fokozódott, mikor észrevette a süvegjeiken egymás tükörképeként lassan felfelé tekergő kígyókat. Lángok csaptak fel a lényekből, és mindenki attól tartott, a két fiú bármelyik percben megéghet. Elkerekedett szemekkel dőlt bele Charlie ölelésébe, akit szintén lenyűgözött a produkció. – Kezdődjön a móka!

A kettőzött hang hátborzongatóan hatott a közönségre, hisz tényleg olyan volt, mintha egyetlen ember mondaná a beszédet. Most látszott igazán, mennyire is áll egymáshoz közel a két testvér, hisz teljes összhangban adták elő első műsorukat, túlvilági hangon varázsolva libabőrt minden jelmez alá. És a java talán még csak most jön.

A lidérces jelenéssé változott fiúk még mindig a semmibe bámultak, messze a terem végébe, mereven nézve az üres sötétséget. Légiesen egymásba karoltak, és több száz ember lélegzete akadt el, ahogy seprű nélkül emelkedtek a levegőbe.

Teljes szinkronban mozdították pálcáikat, amit Fred szokásos jobb kezében tartott, de George még mindig a balt használta. Köztudottan nagyon nehéz hozzászokni a másik kézzel való varázsláshoz, így akik ismerték a fiúkat, és tudták, hogy mindketten jobbkezesek, most még nagyobb áhítattal figyelték a jelenséget.

- Formidus Maximus!** – hangzott fel vérfagyasztó suttogásként a varázsige, amit egyértelműen az ikrek találtak ki, hisz mindenki tanácstalanul nézett egymásra a varázspálcáikból előtörő szikrafolyamok halvány fényében. Aztán a két varázslat egybeforrt, és egy hatalmas izzó, lüktető gömböt formált az elnyílt szájakkal ácsorgó tömeg feje felett, majd hirtelen öt szalag tört ki belőle.

A fénycsíkok a terem különböző részein értek földet, és szinte a semmiből varázsoltak elő öt apró fülkét, amik bejáratát nehéz, fekete függöny fedte. Az egyik bódé ajtaja felett egy kísértet kicsiny mása függött, a többi cégéren lángcsóva, csontváz, üst és denevér díszelgett, apró jelként, hogy vajon mi várhat rájuk odabent.

- Ha teljesíted a küldetést, mi odabent vár rád – szólalt meg ismét az ikrek félelmetes kettőse -, olyan jutalom lesz tiéd, mit előre nem láttál. Fog kezedbe jó erősen bátorságod, és ki se gyere, míg meg nem leled a sötétségbe burkolt világosságot. Csak azon ajtó nyílik meg előtted, mi legnagyobb félelmedet rejti, a várakozók nótáját addig elhúzzák Walpurgis Leányai.

Hatalmas vérvörös füstfelhő robbant a színpadon, és mire eloszlott, a zenekar már a húrok közé is csapott. A diákok két részre szakadtak: az egyik csapat a zenekarhoz rohant, és csápolva buliztak a dallamra, míg a többiek izgatottan várták a kis fülkék előtt, hogy rájuk kerüljön a sor.

Beletelt néhány percbe, mire mindenki megtalálta azt a függönyt, ami szétvált előtte, majd egyszerre léptek be a vakító sötétségbe.

Ron előtt a denevéres bódé ajtaja tárult fel, és tényleg nem látott semmit. Próbálta szemeit a sötétséghez szoktatni, de hamarosan rájött, hogy ennek semmi haszna. Az volt a bűbáj lényege, hogy csak a többi érzékszervére hagyatkozzon.

Hasztalanul kimeresztett szemekkel tapogatózott a teljes csendben és fénytelenségben. A szoba falai sokkal távolabb voltak egymástól, mint az kívülről látszott, és jeges félelem töltötte el a szívét, mikor apró neszt hallott.

Hevesen kapkodta az egyre hűvösebbnek tűnő levegőt, és mikor a bejárat felé ment, hogy egyszerűen kimeneküljön, próbálkozásai csődöt mondtak. A fülke minden oldala vastag, nedvesen hideg kőfallá vált körülötte.

Futkározott hátán a rémület, és a jutalomról lemondva nem akart mást, mint végre kijutni innen.

- Engedjetek ki – suttogta maga elé, bár nem tudta, hallja-e valaki. Kétségbeesése akkor hágott a tetőfokára, mikor valamit mozogni érzett vállán, majd egész hátán. Hajszálait elmozdította valami a sötétben, és úgy érezte, megfullad. – Fred, George, el fogom mondani anyának, AZONNAL ENGEDJETEK KI INNEN! – sikította a semmibe, mert már biztos volt abban, hogy pókok lepik el egész testét, és innen nincs menekvés.

Óráknak tűnő percekig ütögette a falat öklével, és torkaszakadtából kiáltozott, csapkodta magáról a láthatatlan ellenséget, mindezt teljesen hasztalanul.

Mikor már minden reményét elvesztette, és gondolatban minden átkot rábocsátott testvéreire, hirtelen egy vékony fénycsík jelent meg keze mellett. Azonnal felkapta a fejét, és hátrafordult, de szinte abban a pillanatban meg is tántorodott.

Egy közepes ónüst méretű szőrös undormány nézett rá gonosz szemeivel, és első két lábát felé nyújtogatta. Ron esküdni mert volna, hogy a szíve megállt egy pillanatra, mikor rájött, hogy csak egyetlen út vezet innen kifelé: át a szörnyű szörnyön.

Remegve hunyta le szemeit, és minden bátorságát megpróbálta összesűríteni. Minél előbb ki akart kerülni innen, tehát nincs más választása, mint a roham.

Erősen rámarkolt a Chudley Csúzlik jelmezhez tartozó díszseprűjére, és másik kezében tartott pálcáját az őt bámuló teremtményre fogta. Annyira reszketett, hogy alig tudta megcélozni ellenfelét, de végül mégis sikerült elkábítania egy Stuporral.

Látva a lehetőséget sikítva ugrotta át a mozdulatlan testet, és hasra esve landolt a függöny másik oldalán, magával sodorva a rá váró, vélának öltözött Hermionét. Mikor rájött, hogy kire sikerült zuhannia, arcát a lány nyakába temette, és szorosan magához karolta őt.

- Annyira örülök, hogy látlak! Azt hittem, nem jutok ki élve – motyogta, és csak akkor volt hajlandó az alatta fekvővel együtt feltápászkodni, mikor Ginny felvont szemöldökkel és csípőre tett kezekkel köszörülte meg mellettük a torkát.

Ginnynek nem volt ideje szóvá tenni a váratlan összegabalyodást, mert épp felszabadult egy hely.

Tudta, hogy a csontvázas ajtó fog megnyílni neki, hisz a másik négynél nem járt eddig sikerrel.

Mély levegőt véve lépett egyet előre, és a csendben tovább dúdolta a dalt, amit épp játszott a zenekar, ezzel próbálva elűzni a félelmet, ami lassan magával ragadta. A fülkékből kilépők arcát látva, és beszámolóikat fél füllel hallgatva megtudta, hogy mindenkinek más és más veszéllyel kell szembenéznie, és tudta, hogy minden bátorságára szükség lesz a legyőzéséhez.

Lehunyt szemmel állt a hideg szobában, és várta, hogy történjen valami, hogy minél hamarabb túlessen a próbán, és visszamehessen a barátaihoz, várva a jutalomra, amiről eddig senki nem beszélt.

Jeges félelem kúszott felfelé gerince mentén, és még mindig csak várt. Nem látott semmit, így csak elképzelni tudta a lélegzetvételei okozta felhőpárákat, amik szétoszlottak a semmiben, láthatatlanul, jelentéktelenül.

Egyre csak várt és várt, érezte bőrén a percek múlását is, és még mindig nem történt semmi.

Aztán szépen lassan gondolkodni kezdett a magányos egyedüllétben.

Évekkel ezelőtt Tom Denem megzavarta az elméjét, egy üres bábbá tette őt, aki mestere minden szavának engedelmeskedik, és sosem kérdőjelezi meg az adott parancsot. Tökéletes katonát faragtak belőle néhány hónap alatt, és naiv magányossága majdnem az életébe került, sőt, nem csak az övébe.

Szaporán lélegezve nyugtatgatta magát, hogy ez az idő már elmúlt, és nincs mitől félnie, hisz a napló elpusztult, és végül mindenki megmenekült, de a súly nem emelkedett fel szívéről.

Az üresség és az egyedüllét az, amitől a legjobban retteg, jött rá egyszerre, és a gondolattól könnyek szúrták szemét. Rázta őt az elfojtott zokogás, ahogy arra gondolt, milyen lenne barátai, családja nélkül, ha nem kellene senkinek, és benne sem maradna semmi, csak az üresség és a kegyetlenség, amivel a Sötét Nagyúr megtöltötte annak idején.

Minden elveszne, és a semmi maradna helyette.

Hangosan felzokogott, hüppögéseit visszaverték a koromfekete falak, ez volt az egyetlen társasága, és ő ökölbe szorított kezekkel tartotta magát az összeeséstől.

Lehunyt szemhéjain halvány fény derengett keresztül, és ahogy kinyitotta sírástól vöröslő szemeit, megfordulva a szétnyílt függönyt látta.

Ki akart jutni. Hiányoztak neki a barátai.

Mielőtt előre lépett volna, lenézett az őt kettészelő fénycsíkra, ami megtört a szilárd talajon.

Egy szakadék, egy mély nyílás terült el előtte, és ha egyet előre lép, lezuhan a semmibe, nem lenne kibe kapaszkodnia, sem kire támaszkodni a szükségben.

Árnyakat látott a fényben mozogni, és eszébe jutottak, aki várnak rá odakint. A bátyjai, a barátnője, és még Harry is, aki nem úgy szereti őt, mint ahogy kiskora óta álmodozott róla. Mindannyian hiányoznak neki, és ő az egyetlen, aki tehet azért, hogy újra egy csapat legyenek.

Mély levegőt vett, kihúzta magát, megtörölte könnyes szemeit és arcát.

Meg kell tennie, mert várnak rá odakint. Szeretik őt, és várnak rá.

Hátralépett egyet, hogy lendületet vegyen, majd minden erejéből előre szökkent, és átugrotta a szakadékot, ami elválasztotta barátaitól.

Keményen érkezett a Nagyterem biztos kőpadlójára, és amint megtántorodott, Charlie már ott is volt, hogy elkapja a karját. Azonnal átölelte bátyját, és mellkasába fúrta arcát, mint mikor kicsi volt, és csak testvére tudta megvigasztalni rémálmai után.

Harry hangját is hallotta maguk mellett, majd egy harmadik kéz is végigsimított hátán. A hetedik bátyám – gondolta mosolyogva, és máris nyugodtabbnak érezte magát. Kinyitotta szemeit, és hálásan nézett fel a fekete hajú fiúra.

Legyőzte a sötétséget, az üres semmit, és visszatért a családjához, ami a mindenséget jelentette számára már születése óta. Boldognak érezte magát.

Végül Harry úgy döntött, hogy nem vesz részt a játékban, hisz ki más nézne szembe szinte minden héten a félelmeivel, ha nem ő…

Inkább barátai körében élvezte a koncertet, nem törődve a furcsa tekintetekkel, amiért egy tanár kezét fogja egész idő alatt. A családjukat nem zavarta, és ez volt a legfontosabb.

Későre járt az idő, és a Walpurgis Leányai kezdett kifogyni a dalokból. Diákok és tanárok egyre fáradtabban használták ki a pihenésre ítélt estét, mindenki vágyakozott már puha ágyikója után.

Aztán a zenekar elköszönt, és ismét csend borult a teremre.

Most aranyszín ködfelhő borult a színpadra, a tagok ebben tűntek el, hogy átadhassák helyüket az est házigazdáinak, akik eddig a tömegben vadásztak ijesztgethető emberekre, és nem is féltek kihasználni minden egyes alkalmat.

Réveteg, vérfagyasztó tekintetük helyett most játékosan mosolyogva néztek végig a tömegen, és integettek az egy kupacba tömörült többi Weasley felé.

- Jól éreztétek magatokat? – kiáltották, mire ujjongás tört ki a teremben. Vigyorogva néztek végig remekművükön, a kipirult arcokon, és pálcáikat ismét felemelve, egymásba karolva varázsoltak még egy utolsót. – Finite Incantatem! – visszhangzott a teremben, és az öt fülke levetette magáról koromfekete álcáit. – Egy kis magyarázattal tartozunk a legbátrabbaknak és legkitartóbbaknak, akik részt vettek játékunkban. Ezek a fülkék egyszerű fadobozok, amiket Teljes Sötétség, és Hangszigetelő bűbájokkal vontunk be szeretett igazgatónk segítségével – kacsintottak le a csillogó szemüvegű Dumbledore-ra. – A legnagyobb félelmeitek minden esetben a fejetekben volt, a képzeletetek szüleménye. És aki legyőzi saját magát, különleges jutalmat érdemel.

Utolsó szavaikra egy hatalmas, fehér köd úszott át a mennyezeten, lassan ereszkedve a közönség feje fölé, majd szétterült tömeg felett, egybefüggő réteget alkotva.

- Kísértetek? – kérdezte bizonytalanul Harry a mellette állóktól, de választ már nem kapott, mert abban a pillanatban több helyen is megnyílt a felhőpaplan, és valami záporozni kezdett belőle.

A fények lassan visszatértek a Nagyterembe, és lábuk elé nézve a diákok láthatták a megannyi édességet, cukrot és csokoládét, ami még mindig szakadatlanul potyogott a fejükre. Annyi volt belőle, hogy mindenkinek egy hétig kitartott volna, ha igazságosan elosztják, de természetesen mindenki harcba szállt a legfinomabb darabok megszerzéséért.

Még a hetedévesek is hajlongva szedték fel a különböző édességeket, és ha figyeltek volna a tanárokra, láthatták volna, közülük is jó néhány édesszájú csent el a rengeteg finomságból valamennyit.

Mikor a padlót már teljesen édességmentessé tették a nevetgélő csapatok, az igazgató csatlakozott bűntársaihoz a színpadon, még mindig hollós talárját és sütőtök-süvegét viselve.

- Azt hiszem, mindenki egyetért velem, hogy ez volt a Roxfort történelmének legemlékezetesebb Halloweenje, igazam van? – Legnagyobb örömére mindenki ujjongva tapsolta meg hármasukat, félhold alakú szemüvege nem győzött csillogni a meghatottságtól. – Nemsokára éjfélt üt az óra, így az ünnepség ezennel véget is ért. – Csalódottan zúgott fel a diáksereg. – Ne aggódjatok, ami idén a tarsolyunkban maradt, a következő években elő fog kerülni. Most pedig jó éjszakát mindenkinek! – búcsúzott el.

– Köszönjük, hogy eljöttetek! – hajoltak meg az ikrek is, majd leléptek a pódiumról.

Szép lassan kiürült a Nagyterem, a többség ásítva és mosolyogva vonult el hálókörletébe, megszabadultak jelmezeiktől, és kimerülten terültek el ágyaikon.

Két diák viszont még mindig a pódium szélén ülve lógatta a lábát, és nézték, ahogy a manók feltakarítják, és eredeti állapotába állítják vissza a helyiséget.

George épp süvegének lángkígyóját próbálta kioltani, mielőtt a védővarázs eloszlana a fejfedőről, és tényleg kigyulladna, mint testvéréé, amit alig néhány pillanattal ezelőtt oltottak el, és most füstölögve pihent mellettük. Fred jelmezének utolsó megmaradt pókját cirógatta, finoman simítva meg a szőrös állat hátát, ami jámboran álldogált combján. A mágiával teremtett állatnak már csak pár perce volt hátra, mielőtt társait követve ő is szertefoszlott volna.

- Egész jók vagyunk ebben – szólalt meg a fiatalabb iker, mikor végre kialudt a műkígyó tüze. Így is megpörkölődött a süveg, de nem volt vészes a kár.

- Ezt eddig is tudtuk – válaszolta Fred, és elgondolkodva nézte, ahogy köddé válik fekete barátja, majd testvérére nézett. – Mire gondolsz? – kérdezte.

George megemelte szemöldökét, és vigyorogva visszabámult rá.

- Mióta kell ezt neked megkérdezned? Természetesen arra, amire te – válaszolta nevetve.

- Hogy nyissunk egy boltot, ahol a saját cuccainkat áruljuk…

- …és alapítsunk egy vállalkozást, ami ilyen bulikat szervez.

- Haver, félelmetesek vagyunk – vigyorgott Fred, és átkarolta öccse vállát.

- Áhh, csak a személyes varázsom teszi.

- Miért a tiéd?

- Mert én vagyok a szebb.

- Ez igaz.

- Akkor mi legyen a nevünk?

- Ha szabadna tennem egy javaslatot – szólalt meg mellettük egy hang, és ők megugrottak meglepetésükben. Azt hitték, teljesen egyedül maradtak a teremben, de Dumbledore-t látva tudták, ez nem volt teljesen így.

- Természetesen – válaszolták hirtelen megjelenő cinkostársuknak.

- Mit szólnátok a Weasley Varázsvicc Vállalathoz?

- Tökéletes – vágták rá azonnal, nem kellett gondolkodniuk a válaszon. – Köszönjük, igazgató úr.

- Örülök, hogy segíthettem – biccentett feléjük a szakállas csínytevő, majd egy utolsó mosollyal elindult aludni.

- Nem semmi az öreg – jegyezte meg George, mikor az ősz mágus mögött bezárult az ajtó.

- Van benne spiritusz, az biztos.

Még percekig nevetgéltek a rémült és vidám arcokat felidézve, büszkén, hogy ilyen jól sült el az este, aztán dolguk végeztével elvonultak, hogy kipihenjék a kemény munka okozta fáradtságot.

Így ért véget az első rendezvény, amit a Weasley Varázsvicc Vállalat szervezett és bonyolított le, Albus Dumbledore, későbbi tiszteletbeli üzlettársuk segédkezésével.

VÉGE

*Az esztragon és a sárkánynövény a tárkony kevésbé ismert nevei.

**Szabadfordítást alkalmaztam, jelentése olyasmi, hogy „Maximális Rettegés!”.