Ginny ajándéka

Cím: Ginny ajándéka
Korhatár: nincs
Műfaj: romantikus
Szavak száma: 3516
Figyelmeztetések, jellemzők: -

Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásában semmiféle anyagi haszon nem vezérelt, minden jog az írónőt és a Warner Bros filmstúdiót illeti.

Szerzői megjegyzés: Először is nagyon szépen köszönöm az egész két havi segítséget a bétámnak! Másodszor nagyon sajnálom, hogy nem tudtam elég időt vele foglalkozni, nagyon összejöttek a dolgok nekem is, de így is próbáltuk a legtöbbet kihozni belőle. 

Tartalom: Mindig fontos ünnep a Szilveszter, ami a két évet összeköti. Ez a varázslóknál sem meglepő, ez most mégis más…

Kulcsok: 1. Szilveszter, 2. August Burns Red – Carol of the bells

A tovább mögött olvasható a történet, jó szórakozást!

A történet .doc formátumban olvasható itt is.

Ginny ajándéka

A naptár huszadikát írt. Bár már három hete december volt, most esett először a hó. A diákok, akik már a Roxfort Expresszel zakatoltak London felé, nem is sejtették, hogy odahaza minden utcát és háztetőt fehér hó borít.

A járókelők nem gondolták, hogy a két ember, akik az átlagos fehér kocsiban ülnek –, mely az imént kanyarodott be csikorogva az utcába – más, mint ők. Egy hollófekete hajú férfi vezetett, és mellette egy vörös hajú nő ült.

Harry és Ginny idegesek voltak már; nem számítottak rá, hogy ekkora zsúfoltság lesz Londonban. Tíz perc múlva kellett volna a King’s Crosson lenniük, de még épphogy csak elérték a külvárost. Hosszan kígyózó kocsisorban vesztegeltek a Dumsford Road egyik piros lámpájánál.

- Ez Lily első hazaútja! Mihez kezd szegénykém, ha nem érünk oda? – sopánkodott Ginny.

- Ott vannak a testvérei. Nyugodj meg, drágám, oda fogunk érni, csak kell egy kis csel – mondta Harry. Amint zöldre váltott a lámpa, az első utcánál élesen jobbra tekerte a kormányt, így egy kis sikátorba értek.

- Mit művelsz?! Így végképp el fogunk késni! – Ginny egyre jobban pánikolt.

Harry felelet helyett megnyomott egy gombot a műszerfalon. Ők nem érezték, de ha valaki látta volna – az utca egész biztosan üres volt, mivel Harry alaposan körülnézett –, igencsak meglepődött volna. A kocsi, mely az előbb még a hótól nedves újságokkal borított aszfalton állt, most szőrén-szálán eltűnt.

Ginny gyomra liftezni kezdett. Úgy látta, hogy az előttük lévő ház lassan a földbe süllyed, majd ahogy egyre gyorsabban emelkedtek, végül teljesen eltűnt a kocsi alatt. Az ablakhoz simult és nyakát nyújtogatva bámulta, ahogy a város egyre zsugorodik alattuk. Előrepillantott és a sötét, csillagokkal hintett égboltot vélte felfedezni maga előtt. Nem volt kétség, repültek.

- Most komolyan? – kérdezte szemrehányó pillantást vetve a balján mocorgó férfira.

- Igen, Arthur felturbózta egy kicsit, mint a régi Fordotokat – mosolygott feleségére Harry.

Ginny sok anekdotát hallott már az édesapja által megbűvölt régi, ütött-kopott családi járgányról. Ismerte az összes sztorit, mindegyik úgy kezdődött, hogy édesanyja, Molly balhézott Arthur akciója miatt. Tudta, hogy Fred és George titokban elvitték, hogy Ronnal közösen kiszabadítsák Harryt házsártos nagybátyja házából és emlékezett arra is, amit Ron mesélt a vonatkergetős iskolakezdésről.

Mivel az autó abban az évben tűnt el, amikor ő, Ginny első éves lett, sosem ült benne úgy, hogy az repült volna. Seprűn persze lovagolt már és nem is akárhogyan – első gyermeke megszületése előtt a Holyheadi Hárpiák csapatában játszott –, de az autóval való repülés egészen új élmény volt számára.

Gyönyörű, havas táj tárult a szeme elé és nem bírt betelni a látvánnyal. A házak tetejét már vastagon fedte a szikrázóan fehér hó; az utcán az emberek már csak kis, fekete pontoknak látszottak. A távolba nézett, ahol a London Eye-t kivilágított vázát látta, mint valami hatalmas, szikrázó szemet. Tőle jobbra, a házak rengetegéből egy kivilágított torony, a Big Ben emelkedett ki a hóesésben.

Pár perccel később az autó ereszkedni kezdett, majd leszállt egy, a King’s Cross melletti kis sikátorban. Ahogy földet értek, Ginny kivágta az ajtót és elviharzott. Miután Harrynek sikerült parkolóhelyet találnia, már rohant is felesége után. Amint átkeltek a kilenc és tízes vágány közötti falon, a fejek tengere felett azonnal megpillantották a peron mellett pöfögő piros mozdonyt és a hozzá kötött vagonokat.

Egy apró, vörös hajú lányka futott feléjük, majd Ginny ölébe ugrott. Nagy zöld szemeit az anyjára emelte, és boldogan rámosolygott. Édesanyja egy puszit nyomott a fejére, letette és szorosan magához ölelte.

- Hiányoztál! – Lily pirulva Ginny kabátjába rejtette az arcát. – Te is apa – tette hozzá szégyenlősen, mikor meglátta Harryt, aki rögtön a karjaiba kapta egyetlen lányát.

Két fiú tartott feléjük nagy komótosan. Az egyik magas volt és fekete tincsek lógtak az arcába. A másik barna hajú volt és valamivel alacsonyabb, szemüvegén megcsillant a fény, ahogy elsétált egy lámpa alatt.

Ginny sorra megölelte a fiat is, Harry pedig mindkettővel kezet fogott.

- Várjatok, elmegyek egy kuliért, aztán folytatjuk! – harsogta túl az élménybeszámolók lármás kavalkádját a család ura és elsietett.

Pár perc múlva ismét feltűnt a tömegben és már maga előtt terelgetett egy fém kocsit. Mikor odaért a családjához, felpakolta az utazóládákat és a két, békésen alvó baglyot.

- Ha nincs más, akkor mehetünk – mondta Ginny, megfogta lánya kezét és elindult.

Ahogy kiléptek a pályaudvar melegéből, kissé összébb húzta magán a kabátot, mert igencsak hideg volt. Elsétáltak az autóig, amit Harrynek sikerült a közelben leparkolnia és a gyerekek közben végeláthatatlan élmények hadáról csicseregtek.

Beszálltak a kocsiba, és nem telt el sok idő, az autót máris vidám családi zsivaj és karácsonyi zene töltötte be, épp egy karácsonyi rock-nóta, a Carol of the Bells szólt. Már jó ideje kocsikáztak London utcáin, amikor éles fékcsikorgást hallottak; egy kocsi jött velük szembe – az ő sávjukban. Harry a kormányt elrántva próbálta elkerülni a balesetet, de a kocsi irányíthatatlanná vált. Megcsúszott a síkos úton és átpördült a másik oldalra, nekirohant egy teherautónak…

***

Ginny levegő után kapkodva ült fel az ágyban.

Ezek a muglik! Már most petárdáznak – csóválta a fejét. – Remélem, nem ijedtél meg nagyon – simogatta meg a hasát.

- Minden rendben? – lépett ki Harry a hálószoba saját fürdőszobájából.

- Persze, csak felriadtam a petárdák hangjára. Minden rendben – mosolygott bágyadtan.

- Ó, igen, náluk már ilyenkor szokás. Vagyis nem szabadna, de a gyerekek nem tartják ezt be. Emlékszem, kölyökkorunkban Dudley is rettegésben tartotta az utca összes macskáját és öregasszonyát – fintorodott el a férfi.

- Értem – nevetett fel Ginny. – Ugye mondtam, hogy anyáék várnak minket estére? Egy kis családi összejövetelt terveznek szilveszter alkalmából.

- Igen, mintha említetted volna. Mikorra is?

- Vacsorára, de olyan öt körül már oda kéne érnünk. Szeretnék még segíteni a készülődésben.

- Rendben, akkor hamarabb indulunk, úgyis szeretnék már beszélgetni Arthurral egy kicsit, a múltkor félbehagytunk egy eszmecserét a távirányítókról. Szerinte ez olyasmi, mintha a mugliknak is lenne varázspálcája; érdekes felvetés – nevetett jóízűen Harry. – Addig pihengess, majd én összecsomagolom a szükséges holmikat – mosolygott kedvesen, aztán kifordult az ajtón.

Ginny megfogadta Harry tanácsát, és sokáig lustálkodott az ágyban. Vissza is aludt még pár órára, majd mikor végképp kiment az álom a szeméből, kezébe vett egy nemrégiben beszerzett, varázsjátékok történelmével foglalkozó könyvet, azt olvasgatta. Délben Harry kopogott és tálcán hozta az ebédet szerelmének.

- Kedves tőled, de igazán nem kellett volna! Nincs semmi bajom, le tudtam volna menni – pirult el Ginny.
- De, ragaszkodom hozzá, hercegnőm! Maradj ágyban, edd meg az ebédet, és nyugodtan készülj el, csak semmi felesleges kapkodás – mondta Harry ellentmondást nem tűrően.

Ginny szót fogadva elfogyasztotta a zöldséglevesből és lasagneból álló ebédet – nyáron két hetet Olaszországban töltöttek, ahol igencsak megkedvelték a mugli konyha étkeit –, majd kiment a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát. Majd’ fél óráig áztatta testét a forró zuhany alatt, aztán szerény sminket készített, és felöltötte egyszerű, mégis elegáns öltözéket. Épp a cipzárral bajlódott, amikor Harry belépett az ajtón.

- Segítenél, kérlek? – kérdezte.

- Gyönyörű vagy – lépett felesége mögé. – Nem sokára indulhatnánk is.

- Rendben – mosolygott Ginny, és a fésülködő asztalához lépett. Megfésülte hosszú, vörös haját, elővett egy nyakláncot, a nyakába akasztotta, majd a férje után indult a földszintre. Belebújtak kabátjukba, Ginny sálat kanyarított a nyaka köré és útnak indultak.

***

- Drágám, segítsek valamiben? – kérdezte Arthur a nejét.

- Igen! Terítsd meg az asztalt. Mindjárt itt vannak a gyerekek! – sopánkodott Molly.

Arthur elővette az ünnepi terítőt az egyik szekrényből, lebegtető bűbáj segítségével az asztalra helyezte. Mikor kellően sokáig bíbelődött a tökéletes eligazítással, a konyhaszekrényre irányította a pálcáját. Már nyitotta a száját, de felesége belé fojtotta a szót.

- Meg ne merd! – szólt rá Molly. – Azok az édesanyádtól kapott ünnepi tányérok! Még csak az kéne…!

Élénken élt benne egy jó pár évvel ezelőtti emlék, mikor férje – Fred és George karácsonyi csíntevése miatt – a Romániában vásárolt csodás tányérkészletét egyetlen laza pálcamozdulattal millió apró darabra törte a falon. Arthur kénytelen-kelletlen odasétált a szekrényhez, és saját két kezével vette elő a porcelánokat, majd mikor elhelyezte őket, evőeszközöket osztott a sebtében összehajtott szalvéták mellé.

A konyhában halk zene szólt a rádióból, melyben épp Celestina Maggica dalolt. A házat belengték az ínycsiklandóan finom illatok. Molly reggel óta sürgött-forgott a konyhában. Sült csirkét csinált rizzsel és egy – számukra – újfajta spanyol levest készített, melynek receptjét nem rég tanulta meg.

Fantasztikus a Szombati Boszorkány új „Süssünk, főzzünk” rovata! – gondolta magában.

Délutánja jelentős részében az édességekkel foglalatoskodott. Elegendő adagok készítése tizenhat főre igencsak nagy kihívást jelentett, tekintve, hogy mindenki roppantul édesszájú a családban, s mindenkinek más és más a személyes kedvence. A varázsvevőben most egy másik, lendületes, pörgős dal szólt, a Carol of the Bells egy átdolgozott verziója, ami szép emlékeket jutatott Molly eszébe. Megújult vidámságában táncra perdült a kanál az ujjai között és dudorászva libbent egyik pulttól a másikig. Miközben az egyik torta dekorációjával bíbelődött, csengettek, és Arthur elsietett ajtót nyitni. Egyetlen lányuk, Ginny, és férje Harry volt az.

- Sziasztok, drágáim! – rohant elébük Molly, és mindkettőjüket szorosan megölelte. Arthur megpuszilta Ginnyt, majd kezet rázott Harryvel.

- Úgy örülök, hogy itt vagytok! Ginny, szívem, tudnál egy kicsit segíteni? – kérdezte Molly és elindult a konyhába. – Meg kéne kóstolni ezt a… - csacsogott, de a hangja beleveszett a sütés-főzés zajaiba. Ginny bátorítóan rámosolygott Harryre, majd követte édesanyját.

- Harry, ki tudnál jönni velem a garázsba egy kicsit? Lenne pár kérdésem a telektromosággal kapcsolatban. Képzeld, szereztem egy távirányítót is! Elmagyarázhatnád, hogyan is működik.

- Elektromosság, Arthur – nevetett Harry, és követte apósát.

***

- Emlékszem, George-ék elhitették velem, hogy egy trollal kell párbajozni a beosztáson – kiabált közbe Ron.
- És el is hitted – nevetett harsányan George.
- Te is elhitted volna! – vitatkozott Ron.
- Nem hiszem, nekem Charlie sárkányt mondott volna – kontrázott rá bátyja.
- Furcsa, hogy te, aki tudtál a varázslók világáról, éppúgy nem volt fogalmad ilyenekről, mint nekem – szólt közbe Harry is.
- Nem tudom, melyik a jobb. Ennyi lökött báty, vagy pár megátalkodott mugli. Na jó, talán az első – morfondírozott Ron.
- Hidd el, érdekesebb volt úgy – kacsintott Harry George-ra.

Már majdnem az összes Weasley gyerek és unoka ott üldögélt az Odú nappalijában. Csak egyikőjük hiányzott, bár rá nem számítottak, hisz tudták, rengeteg munkája van. Percy és felesége, Audrey a mai napon is dolgoztak, két lányukat, Mollyt és Lucyt Audrey szüleinél hagyták.

A népes család már túl volt az ínycsiklandozó vacsorán, és egyöntetűen megállapították, hogy Molly ismét kitett magáért. Az asztal csak úgy roskadozott a sok finomság alatt, és nem volt olyan, aki mindenből tudott volna enni. Desszertre – Harry nagy örömére – melaszos tortát készített, az unokáknak pedig Bogoly Berti féle minden ízű drazsét és tökös derelyét kínált. Ezután a nappaliban foglaltak helyet; akinek jutott hely, az a kanapén ücsörgött, páran székeket hoztak, a legkisebbek pedig a szőnyegen nevetgéltek.

Sok régi emléket felelevenítettek, mint például a Kviddics Világkupa eseményeit, a közös kviddics játékokat, amiket az Odú melletti prérin tartottak, az egyiptomi nyaralást és még sok más Weasley-történetet.

- Hermione, drágám! Gyere ki velem egy kicsit a konyhába – kérte Molly, mire Hermione felpattant Ron mellől, és anyósa után sietett.

- Igen, Molly?

- A szüleid fogorvosok, ugye?

- Igen. – Hermione furcsállotta a kérdést, de érdeklődve figyelt.

- Londonban, jól emlékszem?

- Igen, de miért…?

- Egy barátnőm lánya most készül a Roxfortba. Eliza boszorkány, de a férje nem, Josh egyszerű fogorvos. Nemrégiben, még az ünnepek előtt voltam nálunk, és hát… Szegény kislány, hogy is mondjam szépen… A lényeg, hogy nem túl szépek a fogai és mikor az édesanyja kettesben hagyott minket, könyörgött, hogy segítsek neki, mert az apja nem engedi, hogy Eliza bűbájjal helyrehozza a fogacskáit. Josh azt akarja, hogy fogszabályzója legyen, mint más korabeli kislányoknak; ő arra esküszik, elutasítja a mágiát, mint korrekciós megoldást. Szegény kicsikém! Fél tőle, hogy az iskolában csúfolni fogják majd. Beszéltem Elizával is, felajánlottam, hogy majd én segítek, de nemet mondott, mert a férje, mindenképp a fogszabályzást szeretné. – Mollynak fel se tűnt, hogy Hermione elpirult egy régi emléktől. Elmerült benne, már nem is hallotta a vörös asszonyság szavait. – Na? – nézett rá Mrs. Weasley, visszarángatva őt a valóságba.

- Elnézést, tessék? – kérdezett vissza még mindig pironkodva Hermione.

- Annyit kérdeztem, hogy neked mi a véleményed a mugli fogszabályzásról, mert látom neked is nagyon szépen helyretették a fogaid.

- Hát – kezdett bele Hermione – még negyedéves korunkban történt a dolog. Malfoy minden közös óránk előtt elsütött egy-két ízléstelen viccet a fogaimmal kapcsolatban, mert roppantul élvezte, ha megbánthatott és a lelket is kiszekálhatta belőlem – hallgatott el szomorkásan Hermione.

- Malfoy? Dracóra gondolsz, Lucius Malfoy fiára? – kérdezte Molly.

- Igen – bólintott. – Aznap is éppen egy közös óránk kezdetére várakoztunk, mikor ismét sértegetni kezdett. Harry megelégelte a piszkálódását és addig-addig szidták egymást, míg átkokat nem kezdtek szórni egymásra. Az egyik „fordulóban” az ártásaik összeütköztek és Malfoy átka engem talált el Harry helyett. Az egyébként sem kis méretű metszőfogaim rohamos tempóban nőni kezdtek, és én persze sírva rohantam a gyengélkedőre – Malfoy nagyobbat tarolt, mint várta. Madam Pomfrey rendbehozta a mosolyom egy egyszerű bűbájjal. Kaptam egy tükröt, és kért, jelezzek, ha a fogaim elérték az eredeti méterüket; egy kicsit később szóltam, így végre olyan mosolyt kaptam, amiről mindig is álmodtam, hála Dracónak – nevetett Hermione.

- Milyen szerencse, hogy nekem rendesen állnak a fogaim! – Szólt a végén Ginny, aki valószínűleg még korábban érkezett a helyiségbe, de a két hölgy nem vette észre. – Ne különcködjetek, bent mindenki régi történeteket mesél, ne maradjatok ki!

- Én is azt meséltem – kacsintott Hermione és visszamasírozott a nappaliba.

***

- Amikor Ron elsőbe ment, megígértétek, hogy küldötök nekem egy WC deszkát – szólt sértődést színlelve Ginny, mikor belépett a nappaliba.

- Pedig anélkül nem is élet, az élet! Feltétlen szerzek neked egy roxforti WC ülőkét! – vigyorgott George.
- Várjatok csak! Azt a WC deszkát nem nekem küldtétek el, mikor a gyengélkedőn feküdtem a Bölcsek Köve-história után elsőben? – töprengett Harry, mire az egész család hangos nevetésben tört ki.

- És hová lett? – kérdezte kórusban George és Ginny.

- Madam Pomfrey bizonyára elvette, mert nem tartotta elég higiénikusnak. – szólt oda Hermione okoskodva.

- Na, megszólalt a mindent tudó – nevetett Ron és átkarolta feleségét.

- Tényleg így volt – helyeselt Harry.

- Na, látod – nézett férjére Hermione, majd megcsókolta őt.

- Mama! Meséld el, hogyan jöttetek össze a nagypapával! – bukott ki Victoire-ból a kérés, mikor Molly is visszaért.

- De hisz már vagy ezerszer hallottátok – nevetett hitetlenkedve a vörös hajú asszony.

- Kérleeek! Ez a kedvenc történetem – illegett szégyenlősen a kislány.

- Na jó, legyen! – mosolyodott el Molly.

Mindenki helyezkedni kezdett, hogy a lehető legkényelmesebben hallgathassa a történetet. Harry átkarolta Ginnyt, aki férjének dőlt, a csemeték a szőnyegen fészkelődtek, Hermione Ron vállára hajtotta a fejét és Angelina is közelebb húzódott George-hoz.

- Hideg téli nap volt, és ebben az évben szilveszter péntekre esett – kezdett bele a mesélésbe Molly. - Mikor felkeltem, már esett a hó, így estére kellemes hótakaró borította az egész roxforti birtokot. Ekkor még szokás volt az újév alkalmából is ünnepelni, így Dumbledore a Nagytermet bálteremmé alakította, és mindenki részt vehetett az ünnepi eseményen. Nagyon jó volt a hangulat, emlékszem, elég sok fiúval táncoltam és bevallom, kicsit ittam is.

Éjfél előtt a teremben lévőknek az igazgató egy-egy pohár pezsgőt varázsolt a kezébe, így éjfélkor együtt koccintottunk és énekeltük el a Roxfort indulóját. Ezután az alsóéveseknek takarodót fújtak és a hálókörleteikbe kellett menjenek. A tanárok nekünk, nagyoknak meghagyták, hogy ésszel szórakozzunk. Dumbledore egy pálcaintéssel újra megszólaltatta a zenét és az egész tanári kar csendben kivonult a teremből, hogy nyugovóra térjenek.

Én még táncoltam párat. Épp egy helyes évfolyamtársammal roptunk a parketten - aki nem mellesleg régóta udvarolt nekem - egy vidám karácsonyi dalra, a Carol of the Bells-re, mikor elkaptam az egyik asztalnál egyedül ücsörgő Arthur féltékeny szomorkás tekintetét. Hirtelen elment a kedvem a táncolástól és leültem egy, a terem másik sarkában lévő asztalhoz. Nem sokkal később Arthur odajött hozzám, és megkérdezte, nincs-e kedvem sétálni vele. Azt hittem, csak kicsit ki akarja szellőztetni a fejét a sok társalgás, táncolás után és szívesen mentem vele, ahogy egy jó baráthoz illik.

Szinte attól a pillanattól fogva, hogy megérkeztünk a Roxfortba, kerestem Arthur társaságát. Mikor az iskolai teszlek Süveg mind a kettőnket a Griffendélbe osztott, egymás mellé ültünk az asztalnál, és már ott, a vacsora alatt kezdett kibontakozni a barátságunk. Később is sok időt töltöttünk együtt; egymás mellett ültünk az órákon, segítettünk egymásnak a házi feladatokban, együtt készítettük a házi dolgozatainkat, meg miegymás.

Mégis meglepődtem, amikor a tónál megálltunk, szembe fordított magával és ennyit mondott: „Molly, én szeretlek téged, elég régóta… Én lennék a világon a legboldogabb, ha te is így éreznél!” Nem kellett sokat töprengjek, a nyakába ugrottam, mert bennem is régóta motoszkált már az érzés, hogy szerelmes vagyok belé. Mindkettőnknek sok barátja volt, még is akkor éreztük a legjobban magunkat, amikor együtt voltunk. Harmadiktól együtt sétáltunk Roxmorts utcáin, és én már akkor is éreztem, hogy ez több mint barátság. Mégse mondtam el ezt neki, mivel a szüleim mindig azt mondták, hogy a férfi lép először. Emlékszem, sose örült annak, amikor más fiúkkal voltam – nevetett Molly –, de ennek ellenére megvárta a hetedik évet.

- Persze, hogy megvártam! – szólt közbe Arthur mosolyogva. – Mi lett volna, ha előbb lépek, de rosszul sül el a dolog? Sokszor hallottam otthon, hogy „Házi nyúlra nem lövünk!” és próbáltam ehhez tartani magam. Túl sokat jelentett a barátságunk ahhoz, hogy egy ilyen hiba miatt ne álljunk szóba egymással soha többé. Hetedikben azért volt könnyebb, mert ha még se jön össze, könnyebb lett volna a felejtés, mivel utána nem lettünk volna összezárva nap, mint nap.

- De jól sült el – nézett rá szeretetteljesen Molly. – Sokáig sétáltunk még a birtokon azon a szilveszteren – folytatta – és közben a régmúlt dolgokról beszélgettünk. A sok együtt töltött időről, sőt, még azt is meg merészeltem kérdezni, miért volt féltékeny másokra, ha Ő nem lépett.

Már pirkadni kezdett, amikor visszaértünk a kastélyba. Felmentünk a klubhelyiségbe és mielőtt az ágyam felé vehettem volna az irányt, megcsókolt... Kézen fogva mentünk le tavasszal Roxmortsba, sőt egyszer Lumpsluck professzor csókolózáson kapott minket, a Sötét Varázslatok Kivédése teremben – kuncogott Molly. – Innentől fogva persze óvatosabbak voltunk, és csak ritkán voltunk kettesben.

Molly elhallgatott, és mosolyogva nézett gyerekeire és unokáira.

- És mi történt ezután? – kérdezte Dominique.

- Májusban mind a ketten sikeresen letettük a R.A.V.A.SZ. vizsgáinkat. Amikor hazaértünk Roxfortból sokáig búcsúzkodtunk. Tudtam, hogy egy ideig nem fogunk találkozni, számítottam rá és próbáltam lelkiekben felkészülni, de így is megviselt, mikor ezt meg is beszéltük. Megígérte, hogy küld majd levelet, ugyanis van egy meglepetése számomra. Nem mondhatott többet, mert ekkor iskolai barátaim jöttek hozzám, hogy ők is elköszönjenek.

Vártam, sokáig vártam, de nem jött egy bagoly se. Sokszor gondoltam vissza arra a szilveszter estére, és ebből tudtam erőt meríteni. Míg nem aztán július vége felé jött egy levél, amelyben csak annyit írt, hogy pár nap múlva meglátogat. Jött is, ahogyan ígérte; ajtót nyitottam, bemutattam a szüleimnek és épp a nappaliban teázgattunk, amikor letérdelt elém. Így szólt: „Molly, szeretlek! Nagyon szeretném ezt annyiszor mondani, amennyiszer csak lehet. Remélem te is így érzel, és nem utasítasz vissza. Hozzám jönnél feleségül?”.

Nem mondhattam nemet, mivel szerettem. Szeptembertől ő dolgozni kezdett a Mágiaügyi Minisztériumban és nem sokkal később össze is költöztünk. Három évvel később már terhes voltam Billel – mosolygott Molly. Arthur felállt a karosszékéből, feleségéhez lépett és megcsókolta. A nappaliban mindenki elérzékenyült.

- Ez olyan szép – szipogott Victoire és Dominique is.

- Máh’ megin’ ez a zene megy? – bosszankodott Fleur, megjegyzésével teljesen összetörve a visszaemlékezés meghitt hangulatát. Bill elképedt fintorral, szó nélkül felállt mellőle és kikapcsolta a rádiót, hogy elkerülje az esetleges további kellemetlenségeket.

- Most miért? – lepődött meg Molly. - Ez a Carol of the Bells! Én nagyon szeretem!

- Boh’zalmas! – közölte szemét forgatva a francia lány. Kijelentését döbbent csend fogadta.

- Szerintem ez egy szép dal – szólt mosolyogva Arthur és hogy oldja a feszültséget, a feleségére kacsintott.

- Hozok még egy kis sütit! – Molly pironkodva felpattant és elsietett a konyha irányába.

Ginny habozott egy kicsit, majd utánament. Lábai mintha ólomból lettek volna, nem igazán akartak engedelmeskedni. Szerette volna már elmondani anyjának a jó hírt, de tartott tőle, hogy Molly túl korainak tartja még. Visszagondolt a nem régiben hallott történetre, hogy Molly tőle fiatalabb volt, mikor legidősebb bátyjával, Billel volt terhes. Ez bátorságot adott neki és mire megérkezett a konyhába, sikerült erőt vennie magán.

- Anya - kezdett mondókájába –, most, hogy meséltél a megismerkedésetekről és mondtad, hogy már milyen korán állapotos voltál Billel…

- Igen, kis drágám? – szólt szórakozottan Moly.

- Szeretnék mondani neked valamit. – Molly abbahagyta a pakolást, megpördült a tengelye körül, és feszülten figyelt. – Már tudom egy ideje, de még egyszer sem éreztem megfelelőnek az alkalmat, hogy elmondjam…

- Mit? – sürgette lányát.

- Harryvel gyerekünk lesz.

- Hogy mi? – visított Molly. – Ginny, ez csodálatos! – Megkerülte az asztalt és szorosan megölelte a lányát.

- Mi ez a hangzavar? És hol a süti? –kérdezte a konyhába lépő George.

- El se hiszem! – szólt szipogva Molly.

- Mondd már, anya!

- Ginny babát vár! Úton egy újabb Weasley unoka – tört ki könnyekben Molly és megölelte a fiát is.

- Ginnynek lesz gyereke, őt ölelgesd – próbálta eltolni magától az édesanyját Geroge, aki még mindig nem volt oda azért, ha ölelgetik.

- Tudom! – zokogott Molly és még szorosabban fogta magához a fiát.

- Ezt azonnal meg kell ünnepelni! – szólt George, hátha ezzel kijut a szorításból.

- Igen, igen! – helyeselt Molly a szemét törölgetve.

- Hívom Percyt! – mondta George és eltűnt a szobából, mielőtt Molly újra a karjába zárhatta volna őt.

- A húgunknak és a kis túlélőnek gyereke lesz! – rikkantotta vidáman George a nappaliba érve. Rögtön susmusolás kezdődött, majd mindenki a kismamát kereste a szemével, aki nem váratott sokat magára. Fülig elvörösödve lépett be a szobába Mollyval, aki közben teljesen megfeledkezett a süteményekről…