Tánc a Weasleykkel

Cím: Tánc a Weasleykkel
Korhatár: 12
Műfaj: Novella
Szavak száma: 7633
Figyelmeztetések, jellemzők: Slash, Fluff, az elején leheletnyi Angst, AU

Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásában semmiféle anyagi haszon nem vezérelt, minden jog az írónőt és a Warner Bros filmstúdiót illeti.

Szerzői megjegyzés: Nagyon szépen köszönöm a segítséget barátnőmnek, és minden csapattagomnak és szervezőnek, akik végig bíztattak és támogattak a történet írása közben. :)

Tartalom: Draco Malfoy élete monoton és fárasztó, mígnem újra találkoznak Ron Weasleyvel a húsz éves roxforti osztálytalálkozón. Barátokként vesznek búcsút egymástól a rendezvény után, és levelekben tartják a kapcsolatot, egyre mélyítve kötődésüket a másikhoz, várva a következő személyes találkozás lehetőségét, ami egy esküvő formájában jelenik meg. A kérdés már csak az, mit szól a többi Weasley a két férfi viszonyának hirtelen pálfordulásához...

Kulcsok: 1. Esküvő, 2. Hans Zimmer - Time (WPAHP remix), 3. Müller Péter idézet

„Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?... Hogy hiányzik - nem is a szeretet - hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?... Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett - és szinte megszédülsz... Érezted már?”

/Müller Péter/

A tovább mögött olvasható a történet, jó szórakozást!

A történet .doc formátumban olvasható itt is.

Tánc a Weasleykkel

Draco Malfoy számára az idő lelassulni látszott a háború után.

Minden óra éveknek tűnt, amíg Londonban élte hivatalos ügyekkel teli mindennapjait egy olcsó bérlakásban, bejárva dolgozni, mint egy átlagember, egy egyszerű irodai alkalmazott.

Szülei a Nagyúr bukása után azonnal menekülni kezdtek, sorra járták az országokat, bujkáltak az Aurorok elől, akik eközben meg sem próbálták őket megkeresni vagy elfogni. Luciusnak rögeszméjévé vált az Azkabantól való félelem, és felesége végig mellette volt, igyekezve meggyőzni szeretett férjét, hogy a veszély nem valós. Narcissa levelei alapján már kezdett felemelkedni a szürke köd édesapja elméjéről, de még így is beletelhet néhány évbe, hogy hazatérjenek hozzá.

Ő itthon maradt, egyedül.

Eleinte sokkal nehezebben boldogult, mint valaha is képzelte.

Sem elveszett rangja, sem elkobzott vagyona nem zavarta volna, ha a múltja miatti előítéletek kimaradnak a képből.

Tudta, hogy a Malfoy család a kenőpénzekről és rasszista nézeteiről vált híressé Anglia szerte, és természetesen nem várhatta el, hogy ezt csak úgy elfelejtsék az emberek, de hálás lett volna, ha nem dörgölik lépten-nyomon az orra alá. Így is elég volt a levakarhatatlan billog, amit az egykori Sötét Nagyúr égetett alkarjára.

A Mágiaügyi Minisztérium úgy döntött Voldemort bukása után, hogy a Varázsügyi alaptörvényeket újra kell írni, teljesen reformálni kell a rendszert. Ezért kellett Dracónak éjt nappallá téve robotolnia még most is, hisz egy ország újjáépítése az alapokból akár egy évszázadig is eltarthat.

Másfél évtized kőkemény munkája állt a mögött az előléptetés mögött, ami végre szabaddá tette hétvégéit, és lehetőséget nyújtott, hogy részt vegyen élete első osztálytalálkozóján, húsz évvel a háború után.

Jólesett kikapcsolódni egy kicsit, még ha nem is sokan szólították meg, vették észre, hogy ott van egyáltalán, vagy csak egyszerűen nem érdekelte őket, hogy mi történt vele az évek során.

Hamar rájött, mennyire idegenné váltak számára azok az arcok, akikkel évekig minden nap találkozott, sőt, néhányukkal egy szobában is lakott. Többségük nevére már egyáltalán nem emlékezett, csak egy-két bizonytalan monogram tűnt fel elméje határán.

Egy arcra viszont nagyon is jól emlékezett, és mikor meglátta a Nagyteremben, rossz érzése támadt.

Akik családját hibáztatták sorsuk miatt - hogy jogosan vagy jogtalanul, az sosem volt szempont, egy Malfoynak egyszerűen nem lehetett igaza, és kész -, általában édesapja tetteiért próbálták őt felelősségre vonni, és előbb-utóbb belátták, hogy ennek semmi haszna. Viszont volt egy ember, aki még ennyi idő után is jéghideg bűntudat okozta rándulást váltott ki belőle, akkor is, ha csak meghallotta a nevét valahol.

Ron Weasley, a Vízlipatkány, akit roxforti évei alatt a legjelentéktelenebb embernek, mégis legfőbb ellenségének tartott, és nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy valahogyan keresztbe tegyen neki.

Nem tudta magát túltenni a tényen, hogy jogtalanul bántotta meg őt minden egyes alkalommal, úgy érezte, meg kell próbálnia bocsánatot kérni. Persze, mi egyetlen szó annyi átok és rontás, annyi sértő megjegyzés után...

Mégis meg kellett tennie, elmagyarázni, mennyire sajnálja, hogy bunkó és érzéketlen volt.

Jobb emberré akart válni, és ez volt a kulcs.

Elindult a tömegen keresztül, megkeresve a helyet, ahol utoljára látta a mindenkinél magasabb férfit, de mire odaért, Ronnak nyoma veszett.

Órákon át játszották az egyszemélyes fogócskát, hisz a másik férfi nem is tudta, hogy ő beszélni szeretne vele, csak sodródott a tömegben barátai között.

Végül Draco belefáradt a játékba, találomra elvett egy üveget a büféasztalról, és kivonult a teremből.

Egy eldugott folyosón felült a legközelebbi ablakpárkányra, és hátát a beugró oldalának vetve kibámult a sötétségbe.

Nyugodt és békés perceket töltött így egyedül, kortyolgatva a - mint kiderült - vajsörös üvegből, amíg meg nem hallotta a közeledő lépteket.

Fogalma sem volt, ki járhat erre, de jobban szeretett volna egyedül maradni egy kicsit a gondolataival.

Mozdulatlanul várta, hogy a megjelenő valaki elvonuljon mellette, de mikor az egyik fáklya fénye rézszín hajzuhatagot világított meg, szíve hatalmasat dobbant. Végre itt volt a lehetőség, amire egész este várt.

Gyorsan lehuppant a folyosó kemény padlójára, és szembefordult Ronnal...

...aki felkiáltott meglepetésében, és pálcája egyetlen mozdulatával megkötözte őt.

- A frászt hoztad rám, Malfoy - szólalt meg Ron, amikor végre felismerte őt. - Sose lepj meg egy Aurort, ez alapszabály.

- Észben fogom tartani. Megtennéd, hogy eloldozol?

- Nem is tudom. Hadd élvezzem ki a helyzetet egy kicsit.

A szemöldökfelvonás, amit keresztapjától lesett el és tanult meg évek munkájával most sem hagyta cserben, a kötelek hamarosan bokája köré hulltak.

Aztán valahogy beszélgetni kezdtek, és Draco már majdnem meg is feledkezett eredeti tervéről, de Ron egyik vicce után, mikor elhalt a nevetés, és csak csendben ültek az ablakpárkányon, halkan megszólalt.

- Sajnálom.

- Mit?

- Mindent. Amit itt műveltem veled. Rohadék voltam.

- Kezdjük ott, hogy egy Malfoy mióta kér bocsánatot bármiért is? - Draco nem tudta visszatartani a keserű félmosolyt, de nem is akarta.

- Sok dolog megváltozott azóta.

- Pontosan. Ezért is nem kell sajnálkoznod miatta.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy gyerekek voltunk. Rég túltettem magam rajta, és neked sem ártana.

- Mikor lettél ilyen elnéző?

- Amikor végre megszabadultam egy bizonyos idegesítő, tejföl szőke mardekárostól.

Draco ott ült a vajsörös üvegével, csak nézve a vörös tincseket, amik egy igazi férfi arcát fogták körbe, az egykori diák felnőtt másáét. A tengerkék szemek még mindig ugyanolyan szabad, fesztelen fénnyel ragyogtak, mint régen, csak az volt a különbség, hogy most őrá néztek így. Ron rámosolygott, és ő minden gondjáról megfeledkezett.

Észre sem vette, hogyan rohant el felettük az idő, miként lett az éjjelből reggel.

Valahogy teljesen természetesnek tűnt, hogy az egykori ellenségek nevetgélve, viccelődve beszélgetnek át egy teljes éjszakát, nem akarva elválni egymástól, mikor eljött a búcsú ideje.

És az is teljesen természetesnek tűnt, hogy amikor Ron röviden, lágyan megcsókolta őt, nem húzódott el.

- Legközelebb innen folytatjuk - ígérte a magasabb férfi, és Draco mosolyogva rábólintott, majd szinte lebegve utazott haza londoni bérlakásába.

A következő találkozásra évekig nem került sor. Draco ismét elmerült a szürke egyhangúságban, robotolva minden elismerő szóért vagy pár percnyi elégedettségért.

Minden héten levelet írtak egymásnak, folyamatosan tartották a kapcsolatot, de a baráti jókívánságokon és a "Megint nem történt velem semmi"-ken kívül mást hiába is akart volna pergamenre vetni. Mosolyogva olvasta Ron beszámolóit a családi eseményekről és a nyaralásokról, amiken nem tudott részt venni, bár barátja minden alkalommal elhívta őt. Abban sem volt biztos, mit szólnának hozzá a férfi rokonai, ha egyszer csak megjelenne olcsó, sosem használt bőröndjével a zsupszkulcs indulási pontjánál, mondván "Heló mindenkinek, most egy hétig veletek fogok lakni...". Inkább bevállalt még pár műszakot, hogy ne legyen ideje bánni a döntését.

Draco Malfoynak hiányzott Ron Weasley. Ha lett volna rá ideje, elgondolkodik rajta, mennyire szürreális is a helyzetük egyetlen találkozó után. De így inkább csak kiélvezte minden percét annak, hogy ha csak levélben is, de végre valaki emberi hangon szól hozzá, érző lényként tekintve rá. A szülein kívül nem sok embertől kaphatta meg ezt az utóbbi időben.

Megtudta, hogy a férfi külsősként dolgozik a Minisztériumnak, küldetéseket teljesít külföldön, és csak jelentéstételkor kell bemennie. Van egy csinos lakása az Abszol úton, ami nem nagy, de ő szereti, és így sűrűn meglátogathatja George nevű bátyját, akinél szabadidejében besegít a Weasley Varázsvicc Vállalat vezetésében. Ezt akkor árulta el neki, mikor George egyszer lefizette a postát bagolycsemegével, így beleolvashatott az egyik Ronnak írt levelébe. Pirosló arccal gondolta végig, mit is írt pontosan, de egy halvány utaláson kívül, miszerint nagyon várja következő találkozásukat - bármikor legyen is az - semmi nem jutott eszébe.

A rákövetkező héten már érezte Ron sorai között az előző családi találkozó feszültségét. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de a szavaiból sütött a veszekedés dühe, néhány eltévedt betűt is felfedezett, és nem bírta ki, hogy ne kérdezzen rá, George mondott-e valamit a többieknek.

Azonnal érkezett a válasz, amiben először egy kisregénnyel találta szembe magát, ami azt bizonygatta, az egész nem fontos, és tényleg csak azért mondja el, mert ő kíváncsi rá. George rákérdezett az asztalnál, hogy van a pasija, és amikor el akarta hessegetni a témát, név szerint is rákérdezett. Mindenki gratulált neki, kivéve Percyt, akinek egyszerűen muszáj volt beszólnia, és mivel Ron is túlreagálta a dolgot, szó szót követett, és legyen elég annyi, hogy Charlie-nak kellett szétválasztania őket.

Draco tökéletesen tisztában volt vele, hogy ebben a helyzetben sajnálnia kellene, amiért miatta veszett össze két testvér, de tudva, hogy az óta kibékültek, már nem volt olyan erős lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy csak egyetlen dolog keltette fel a figyelmét az egész vitából. George őt Ron pasijának nevezte, és ahelyett, hogy a vörös hajú utolsó leheletéig tagadta volna a feltevést, kiállt érte mások előtt.

Elgondolkodott, miért is örül neki ennyire, hogy Ron családja szerint együtt vannak, mikor ez nem is fedte a valóságot, és arra jutott, kezd megbolondulni. Biztos a magány teszi - gondolta, de azonnal el is vetette az ötletet. A csókjuk emléke viszont annál kézenfekvőbb magyarázatként szolgált.

Azt az ötletet saját maga előtt is letagadta, hogy azt akarná, egy pár legyenek. Ők csak barátok, akik váltottak egy csókot, amire talán Ron már nem is emlékszik, és ennyi az egész.

Gyorsan küldött pár sort, amiben örömét fejezte ki, hogy nem tört ki miatta családi háború, utána lefeküdt, a fal felé fordult, és megpróbált nem vigyorogva elaludni. Nem sikerült.

Néhány hónappal később, mikor már lassan két éve leveleztek egymással, és Dracónak be kellett szereznie egy nagyobb dobozt, amiben a Rontól kapott pergamentekercseket tarthatta, amint fáradtan lerogyott lakása egyetlen foteljére, kopogást hallott. Először kinyitotta az ajtót, hogy megnézze, mit akar tőle megint a házinéni, de mivel ott nem talált senkit, visszasüppedt a kényelmes bútordarabra.

Mivel Rontól általában hét elején, a szüleitől pedig vasárnap szokott levelet kapni, aznap pedig péntek volt, csak a negyedik ajtónyitó körnél eszmélt rá, hogy talán a posta érkezett meg.

Gyanakodva nyitotta ki az ablakot, aminek párkányán ott állt felborzolt tollaival egy nagyon mogorva kinézetű, sötétbarna tollú fülesbagoly, és úgy nyújtotta előre a lábát, hogy Draco biztos lehetett benne: ha megtehetné, az arcába dobná a halvány rózsaszín üzenetet. Ezt a hangulatot valószínűleg az okozta, hogy a már felnőtt, de még mindig hiperaktív Pulipinty csiripelve ugrálta őt körbe, láthatóan boldogan, amiért plusz megbízást kapott, és megint falatozhat a csak neki vásárolt különleges bagolycsemegéből.

Mindkét madárnak szórt egy-egy csipetet az íróasztalára, hogy elfoglalják magukat, míg begyűjti leveleit.

Először a Rontól kapott üzenetet akarta elolvasni, de amint feltörte a pecsétet, Mr. Morc kikapta kezéből a pergament, és Puli máris odavitte neki a másik tekercset.

- Oké, ahogy akarjátok... - motyogta a madaraknak, és az állatokkal való társalgást fáradtsága számlájára írta.

A pecsét a Weasley családé volt, de a biztonság kedvéért leellenőrizte, biztonságos-e feltörnie. Ahogy megnyugodva hozzáért a piros viaszlemezhez, a tekercs felemelkedett, legördülve kinyitotta magát, és buborékokat eregetve lebegni kezdett előtte a levegőben. A levél egy nagyon halk, lágy dallamot játszott, ami egyértelműen jelezte, profi meghívó-bűvölő munkáját tisztelheti benne, bár a buborékokat kicsit túlzásnak tartotta...

Az oldal közepéről egy mosolygó szemű, boldog pár nézett rá integetve, intve felé, hogy csatlakozzon hozzájuk. A lány haja szőkébb volt, mint az övé, és vízesésként terült el a vállán. A szőke tincsek néha-néha meglebbentek, ahogy közelebb bújt a fiúhoz, aki átkarolta őt és adott arcára egy puszit, amitől ő szemérmesen elpirult.

Draco elszakította tekintetét a fiú állandóan változó színű hajáról, majd elolvasta a meghívó szövegét is. Megtudta, hogy a képen mosolygó párocska Theodore Lupin és Victoire Weasley, akik három hét múlva össze fognak házasodni, és szeretettel meghívják őt az esküvőre és az azt követő ebédre, illetve kérik, hogy egy héten belül jelezze vissza, el kíván-e menni, és hány plusz főt visz magával.

Homlokát ráncolva nézte meg újra a fényképet, és bár Victoire nem tűnt ismerősnek, mintha Theodore arcának vonásai hasonlítottak volna egy rokonáéra. Belefájdult a feje, mire eszébe jutott unokatestvére, Nymphadora, aki odaveszett a háborúban, és a tény, hogy született egy fia Lupin professzortól, akit Potterék neveltek.

Még mindig nem értette, miért hívják meg, hisz a rokoni kapcsolat halovány volt és távoli, nem is beszélve arról, hogy ő a Black családfa átkozott ágának hajtása volt, míg Nymphadorát háborús hősnek nyilvánították Voldemort bukása után.

Aztán a morcos bagoly letette elé a Rontól kapott levelet, amiről majdnem megfeledkezett időközben. Sietve kibontotta, és kíváncsian futtatta végig szemeit a sorokon, hátha választ kap kérdésére.

Ron azonnal bocsánatot kért tőle, amiért nem szólt hamarabb az esküvőről, és hogy őt is meg akarják hívni. Draco szkeptikusan emelte meg szemöldökét az elképzelt képre, mennyire örülhetett Potter, amiért ő is ott lesz nevelt fia esküvőjén, de elhessegette a gondolatot és tovább olvasott. Sebtében összedobott levél volt, de az utolsó mondatokon látszott, hogy Ron megállt egy kis időre gondolkodni, mielőtt leírta volna őket.

"Remélem, el tudsz jönni. Ott folytathatnánk, ahol legutóbb abbahagytuk..."

Az a bolond csók még mindig kísértette, és most is rögtön eszébe jutott az utolsó mondat miatt, hisz ezzel a gondolattal búcsúzott tőle a másik férfi. Akkor és ott annyira normálisnak, jónak, egyértelműnek és természetesnek tűnt, a pillanat hozta magával. Most viszont nem volt más kapcsolatuk, csak a levelek, és azokból borzalmasan nehéz volt eldöntenie, hogy Ronnak vannak-e más érzései is felé a barátságon kívül.

- Ti mit gondoltok? - nézett az asztalán álldogáló baglyokra, akik bizonytalanul egyensúlyoztak a sima felületen, de Puli csak oldalra fordította a fejét, és tanácstalanul nézett vissza rá. - Én sem tudom... - válaszolta a madárnak, majd szórt eléjük még egy kis csemegét. Csak figyelte a madarakat, és észre sem vette, mikor kezdett el hangosan gondolkodni. - Ő az egyetlen barátom, tudjátok? Mármint, persze, ott van Ray(?), de ő csak a kollégám, és az irodán kívül még sosem beszéltem vele. Kávészünetben is csak saját magát fényezi. Ron az egyetlen, akivel meg tudom beszélni a gondjaimat, és ő is elmeséli a sajátjait. Ha nem akar tőlem többet, és rájön, hogy mennyire kedvelem, lehet, hogy elhidegül tőlem. - Puli éles hangon csipogott. - Igen, megcsókolt, de ha az csak egy baráti puszi volt? Ha ő nem érezte, amit én? Ha nem érzi most, amit én érzek iránta? Az én koromban már nem olyan könnyű barátokat szerezni. - Most Mr. Morc huhogott fel falatozásából. - Köszönöm, kedves vagy, de negyven vagyok. Az életem fele elmúlt, és mégis kinek kéne egy volt halálfaló? Nem megyek el, és kész.

Lehet, hogy ezen a ponton már csak képzelte, de utolsó mondatára olyan lesújtó tekinteteket kapott mindkét madártól, hogy szinte elszégyellte magát.

- Elmegyek? - kérdezte bizonytalanul, mire Puli odarepült az üres pergamenek kupacához, és megcsipkedte az egyik

tekercset. Draco mutatóujjával megsimogatta a szeleburdi bagoly fejét, aztán elvette a lapot, és tintába mártotta pennáját. Még megkockáztatott egy utolsó pillantást Mr. Morcra.

- Ha rosszul sül el, az a ti hibátok lesz - mondta, csak hogy tisztázzák a helyzetet, de választ nem kapott.

Még gondolkodott pár pillanatig, hogyan is fogjon hozzá, aztán megírta visszafogottan hivatalos válaszlevelét a meghívóra, amiben megköszönte az invitálást, és tájékoztatta őket, hogy egyedül érkezik.

Ronnak csak két mondatban válaszolt.

"Ott leszek. Ahol abbahagytuk."

Mr. Morc udvariasan előre engedte Pulit az ablaknál. Ahogy Draco egyre laposabbakat pislogva nézte távolodó alakjukat az utcák lámpáinak sugarában, minden igyekezetével azon volt, hogy leküzdje a keserű érzést, miszerint talán most rontott el mindent, elveszítve azt a keveset, amije volt.

Draco idegesen forgatta ujjai között az apró érmét, amit előző nap kapott bagolypostán használati utasításokkal együtt.

A kis bronzlemez egyik oldalát egy finoman kidolgozott sárkányfej díszítette, ami méltóságteljesen nézett vissza rá, a másik oldalon pedig egy szám állt, ami folyamatosan csökkenve számolta vissza a perceket a zsupszkulcs aktiválódásáig.

Már csak öt perc volt hátra az indulásig, és az elmúlt fél órában Draco négyszer vasalta ki vadonatúj dísztalárját idegességében, és csak akkor tett le arról, hogy ötödik alkalommal is megtegye, mikor rájött, már nem lenne ideje megigazítani a haját, mikor újra felveszi a méregzöld ruhadarabot.

Még sosem telt el ilyen lassan öt perc az életéből, pedig rengeteg unalmas megbeszélésen vett már részt az évek során. Újra ránézett a levélre, amit legutóbb kapott a férfitől, benne az örömmel és az izgatottsággal, hogy újra láthatja őt, és az ígérettel, hogy az egész család meg akarja ismerni.

Dracónak még sohasem volt alkalma más családokat megismerni, hisz minden teameghívás és vacsoravendég csak az apjára, és annak munkájára, de legfőképp pénzére volt kíváncsi. Most viszont egy boldog esemény, egy esküvő közepébe csöppen, és el sem tudta képzelni, mire számítson, bár Ron leveleiből már kapott egy előzetes képet mindenkiről, még ha csak röviden lettek is megemlítve néhány mondat erejéig.

Az utolsó negyed percben a tükör előtt álldogálva nézte a kis érmét, és arra gondolt, ha most kiejtené a kezéből, talán nem kellene elmennie, küldene egy bocsánatkérő levelet, és minden el lenne intézve. Aztán felidézte emlékeiben a tűzvörös tincsek bűvös libbenését, mikor Ron nevetett, és varázslatosan csillogó kék szemeit, majd markába zárta a zsupszkulcsot, és átadta magát a varázslatnak, ami köldökénél fogva átsodorta őt egy másik helyre.

Nagyon elszokott a zsupszkulcsos utazástól, így épphogy sikerült talpon maradnia, mikor végre megérkezett a céljához. Egy Ronnál egyértelműen idősebb, kisfiús mosolyú férfi fogadta őt. Egészen addig nem tudta, ki lehet ő, míg a napfény meg nem csillant a nyakában függő sárkányfog medálon, amit dísztalárja elé igazítva viselt.

- Charlie - szaladt ki a száján, mikor fogadta az őt üdvözlő kézfogást.

- De érdekes, engem is így hívnak! - válaszolta vigyorogva Ron bátyja.

- Mármint, én Draco Malfoy vagyok, örvendek. Ron sokat mesélt rólad.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Draco. Ron rólad is sokat mesélt - kacsintott rá szemtelenül, és ezzel elérte, hogy a fiatalabb férfi zavarában halványan elpiruljon. Ötlete sem volt, milyen hír előzte meg érkezését, miket tudtak meg róla a többiek két év alatt. - Ne aggódj, csak dicsért és áradozott.

Ekkor már a hatalmas rozoga ház kertjében felállított ünnepi sátorhoz közeledtek.

- Az Odú - jutott eszébe.

- Ne tévesszen meg a külseje. Mikor anyuék helyre akarták hozni, mindenki egy emberként tiltakozott, mert a kinézete a bájához tartozik. Itt nőttünk fel, így szeretjük - magyarázta Charlie. Zavart mosolyára nézve inkább témát váltott, rájőve, hogy Draco gyermekkori otthona talán örökre elveszett. - Ronnak is itt kellene lennie valahol, de ő Teddy tanúja, szóval a szertartás végéig alaposan el lesz foglalva. Hogy tetszett a zsupszkulcs?

- Tessék?

- A zsupszkulcsod. A sárkányt én bűvöltem rá, mert Ron ragaszkodott hozzá, hogy ne csak egy sima oldal legyen, mint a többieknek.

- Óh, értem, a nevem miatt.

- Pontosan.

- Nagyon szép lett, köszönöm - mondta őszintén mosolyogva. Egy apró szikrát érzett gyúlni mellkasában a kedvesség miatt.

- Szívesen.

További szavak nélkül sétáltak pár percig, amíg a vendégek széksoraihoz értek. Majdnem felnevetett, mikor meglátta, hogy a feleség oldalán főleg szőke hajú, a férj oldalán pedig többségében vörös hajú vendégek foglalnak helyet, aztán mikor rájött, hogy ezek az emberek meg akarják őt ismerni, hirtelen gombóc termett a torkában. A zavara csak nőtt, mikor a második sor legszélére ültették le. Kérdőn nézett egyszemélyes fogadóbizottságára.

- Biztos, hogy ide akartok ültetni?

- Ron ragaszkodott hozzá.

- Áhh, értem - hazudta, és gyorsan leült szemüveges szomszédja mellé, majd intett Charlie-nak, aki akkora már elviharzott valahová.

Feszengve ült a kitüntetett helyen, és megremegett a gyomra, mikor a közelében ülő három családtag egyszerre, pengeéles tekintettel felé fordult.

- H-heló - köszönt bizonytalanul.

A lánynak lángvörös haja, kék szemei voltak, és elgondolkodva, méregetőn nézett végig rajta. A két fiú csak egymásra nézett, majd vissza rá, ugyanolyan barátságtalanul. Összeszorult a torka.

- Szevasz - lökte előre kezét a fekete hajú fiú, és Draco majdnem leugrott a székéről ijedtében. A vörös hajú férfi is előre tartotta hatalmas kezét, és ő remegve mutatkozott be nekik.

- D-Draco Malfoy - mondta, mikor ölébe ejtette a kezét.

- Albus Perselus Potter - közölte kimérten a fekete hajú, és ő több okból is összerezzent a név hallatán.

- George Weasley - mutatkozott be mogorván a férfi, és Draco el sem tudta képzelni, milyen lehet a többi rokon, ha a mókamester báty jeges tekintetétől kirázza a hideg.

- Rose Weasley. - Ezt a nevet nem tudta hová helyezni a családfában, hisz Potter lányát Lilynek hívják, de biztos volt benne, csak az ő tudása hiányos, és valamelyik másik fiúnak a lánya. Aztán végigfürkészte a bájos arcot, és tekintete megakadt a túl ismerősen kék szemeken. Rose-éhoz nagyon hasonló szempár kísértette álmait, de még mindig nem hitt a szemének. - Te leszel az új anyukám - mondta neki tárgyilagosan a lány, tovább figyelve most már leesett állát és döbbent tekintetét.

- Te... Te Ron lánya vagy? - kérdezte, mire egy bólintást kapott válaszul.

Draco most először gondolt arra igazán, hogy számára ez a vendégeskedés véget is ért, és azonnal hazamegy. Már állt volna fel a helyéről, mikor Rose lassan - nagyon lassan - elmosolyodott, és a két férfi sem bírta tovább nevetés nélkül.

Egy szemüveges, idősebb férfi - Percy, jött rá - csúnyán nézett rájuk, mikor nevetésükkel túlharsogták az alapzajt, de ez nem csillapíthatta jókedvüket.

- Merlinre, milyen arcot vágtál! Le kellett volna fényképezni - kacagta George, és Draco is elmosolyodott, de még mindig szorította mellkasát valami. Ronnak van egy lánya, és ő ezt nem tudta.

- Ron miért nem mesélt rólad? - csúszott ki száján a faragatlan kérdés, de senki nem sértődött meg rajta.

- Azóta készülök erre a pillanatra, hogy először beszélt rólad - árulta el Rose vigyorogva. - Megkértem, hogy ne mondjon semmit rólam és az öcsémről, Hugóról. Így viccesebb volt.

- Örülök, hogy jól szórakoztok - motyogta Draco maga elé tettetett duzzogással, de a vidám arcokat látva nehéz volt szerepben maradnia. - És téged nem zavar, hogy... tudod...

- Hogy apa meleg? Kicsit sem. Ha anya házimanó-mániáját túléltem, egy harmadik apuka meg sem kottyan. Mellesleg jóképű vagy, talán le is csaplak a kezéről, amikor betöltöm a tizenhetet.

Draco zavartan megköszörülte a torkát, de a három fiatal hangos nevetése biztosította róla, egy újabb vicc áldozata lett, és csak fejét megrázva nézett végig rajtuk.

Aztán felpillantott, és a minisztériumi talárban álldogáló varázsló mellett, aki a szertartást végzi majd, meglátta Ront. Sötétkék dísztalár volt rajta, ami tökéletesen követte testének vonalait. Emlékek zúdultak elméjére, megrohamozva tudatát, lefékezve gondolatait. Aztán a férfi visszanézett rá, és egymásra mosolyogtak.

- Bocsi - tátogott felé a magas férfi, és fejével Rose felé intett. Draco csak legyintett egyet, hogy később megbeszélik. Alig várta, hogy végre tisztázzák a dolgokat, hisz Ron családja részéről látszólag több volt ebben a kapcsolatban, mint amit eddig remélt.

A vendégek egy emberként álltak fel és pördültek meg, hogy az érkező menyasszony felé forduljanak, néha egy-egy pillantást vetve az idegesen toporzékoló vőlegényre, akinek haja követhetetlen gyorsasággal váltott színt.

Albus megsúgta neki, hogy Victoire előtt az egymás mellett sétáló, rózsaszirmokat szóró két gyerek Lily és Hugo, akik mosolyogva és integetve haladtak a székek közé leterített szőnyegen. Amikor útjuk végére értek, és odaléptek helyeikhez, Ron felmutatta hüvelykujját Hugónak, aki sugárzón mosolyogva integetett neki. A kisfiú mellől Granger nézett fel lányára, és bár nem vette észre őt, a szőke férfi egy pillanatra úgy érezte, pontosan tudja, hogy ő is ott van. Draco mellkasa furcsán összeszorult.

Bill Weasley büszkén lépkedett, ahogy lányát az oltár elé vezette, de Draco úgy gondolta, senkit nem tévesztett meg komoly arcvonásaival, hisz szemei boldogan csillogtak, talán kicsit fényesebben, mint a többi családtagé.

Victoire csodálatosan festett halványzöld színű dísztalárjában, ahogy apja mellett lépkedett vőlegénye felé. Arcán sugárzó mosoly ült, szinte az egész sátrat beragyogta boldogságával. Olyan volt, mint egy tündér, ahogy szőke haja virágokkal teleszőve szétterült a finom anyagon. Egy tündér, aki nemsokára anya lesz - futott át Draco fején a gondolat, mikor a leplezetlenül dudorodó pocakra pillantott.

Sok olyan esküvőről hallott, ahol csak azért kellett egybekelnie a fiataloknak, mert már úton volt a gyerek, de az örömapa arcát látva nem kételkedett benne, hogy a házasság és az unoka hírét is örömmel fogadták, vagy ha voltak is vitáik, azóta megbékéltek a gondolattal.

Draco nem is ismerte ezeket az embereket, mégis megmozdult valami a szívében, mikor a fiatalok megfogták egymás kezét, és az eskető varázsló felé fordultak, miután Bill egy öleléssel átadta lányát jövendőbelijének. Úgy tűnt, mintha egész életében csak az irodájában ült volna sorra írva a kérelmeket és a pályázatokat, teljesen elzárva a világ többi részétől.

A Victoire-t és Teddyt összekötő mágia láthatóan vibrált körülöttük, az egész szertartást átitatva boldogságukkal, és Draco mellkasa ismét összeszorult. Ha csak félreértés az egész, amit Ronnal nemsokára tisztáznak, ezért az élményért már megérte eljönnie, hálával tartozik a másik férfinek.

Ismét összenéztek, mikor a két fiatal kimondta a boldogító igeneket, és esküjüket letéve kötötték össze életüket hivatalosan is. Ron szemei furcsán csillogtak, és annyira elveszett az ő tekintetében, hogy majdnem elfelejtette odaadni a gyűrűket, de Potter oldalba bökte, hogy figyeljen végre. A Mókahármas felkuncogott mellette, és ő is elmosolyodott az apró figyelmetlenségen. Jó volt látni, hogy ilyen hatással van a másik férfire.

A hitvesi csók bájos volt és szerény. A friss házasokat körülvevő mágiaköd felizzott, majd egybeolvadt velük, és a vendégek éljenezve tapsolták meg az ifjú párt.

A család néhány tagja virágesőt varázsolt Victoire és Teddy köré, Granger, Ginevra Potter és Fleur Weasley pedig szappanbuborékokkal töltötték meg a sátrat. Mikor látta Hugo arcán a boldog mosolyt, ahogy odaszaladt a fényes gömbökhöz, már tudta, kinek az ötlete volt a különleges meghívó.

Giccses volt, de mégis szívet melengető, és Draco elmorzsolt egy könnycseppet, mikor senki nem látta. Hiába, öregszem - rótta meg magát, és tekintetét újra Ron felé fordította, aki büszkén veregette vállon unokaöccsét, kinek hajszíne végre megállapodott a gesztenyebarnánál.

Mire az ifjú Malfoy észbe kapott, a Mókahármas már el is vezette őt ülőhelyéről a sátor széléig, és a következő pillanatban a székek melletti alacsony oszlopok táncolni és alakulni kezdtek, asztalokká változtak át. Ülőhelyeik kipárnásodtak, és körbefogták a kerek, díszes terítővel borított új bútorokat.

A vendégek fejei felett ültető kártyák tűntek fel a semmiből, és úgy lavíroztak az asztalok között, hogy egyik helyét kereső családtag se ütközzön frontálisan egy másik csapattal. Ügyes kis varázslat volt, és Draco követni is kezdte sajátját a középen lévő, legnagyobb asztal felé, de három lépés után a kártya elszökkent előre, tanácstalanul hagyva a férfit. Mikor körülnézett, mégis ki lehet a felelős ezért, kíváncsian nézte végig, ahogy Ron elrakja varázspálcáját, és közelebb sétál hozzá.

Mielőtt előre léphetett volna, hogy félúton találkozzanak, egy kicsiny kezet érzett a sajátján, és lenézve Hugót látta maga mellett. Mosolyogva guggolt le elé, hogy a fiú magasabb legyen nála.

- Szia - nyújtotta előre a kezét, hogy bemutatkozzon.

- Szia - fogadta el a gesztust a kisgyerek. - Te vagy Draco Malfoy?

- Igen, én vagyok, de hívj nyugodtan Dracónak. Téged hogy hívnak?

- Hugo.

- Érdekes név. Tetszik.

- Anya nevezett el egy író után. - A fiú fürkészve nézegette az arcát egy percig, olyan erősen elgondolkodva, ahogy csak egy gyermek képes. - Hány éves vagy?

- Negyven. - Újabb szünet következett, és Draco érezte, hogy Ron odaér melléjük.

- Anya azt mondta, apa szeret téged. - Mindkét férfi zavarba jött, de a szőke mosolya kiszélesedett.

- Anya tényleg ezt mondta?

- Nem egészen. Azt mondta, beléd van zúgva, de szerintem ugyanazt jelenti. Apa azt mondta, hogy barátok vagytok.

- Ez így van.

- De anya és apa is barátok, és nem szerelmesek.

- Te mit gondolsz?

A kisfiú felnézett apukájára, aztán vissza őrá.

- Tudsz sakkozni?

- Igen, tudok sakkozni. Miért?

- Mert apa mindig sakkozni szeretne, de senki nem játszik vele. Te fogsz, ha megkér rá?

- Természetesen.

- Akkor jó - ragyogott fel a fiúcska arca, és olyan hirtelen ölelte meg, hogy majdnem elterültek a füvön. - Köszönöm - mondta még, aztán visszaszaladt az anyukájához.

Draco talpra emelkedett, és Ron felé fordult, aki szótlanul bámulta cipője orrát néhány pillanatig, mielőtt újra ránézett.

- Szia - köszönt neki.

- Szia - válaszolta a vörös hajú, és féloldalasan elmosolyodott. - Gyere, beszélnünk kell - karolt belé, és bevezette őt a megbűvölten repkedő tányéroktól és edényektől zsúfolt konyhába, onnan pedig a nappaliba vonultak át. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Ron megfordult, és átkarolta őt. - Hiányoztál - suttogta.

- Te is nekem - vallotta be őszintén, és hagyta, hogy az ölelés elhúzódjon. Hirtelen úgy érezte, visszarepült az osztálytalálkozóra, ahol őszintén tudtak beszélni egymással, kötöttségek nélkül, de még így is tudta, hogy rengeteg olyan dolog van, amiről beszélniük kell.

Leültek a kanapéra, és egymás felé fordultak.

- Sajnálom - kezdte Ron azonnal. - Nem akartam, hogy így letámadjon a családom, de George óta mindenki szerint együtt vagyunk, és nem tudtam elmagyarázni nekik, hogy csak barátok vagyunk.

- Próbáltad egyáltalán?

- Persze, hogy próbáltam! - emelte fel a hangját a vörös hajú férfi, de azonnal meg is bánta kitörését, és halkabban folytatta. - Tizenegy évig voltunk házasok Hermionéval, és a válás után mindenki azt várta tőlem, hogy keresek magamnak valaki mást, hogy ne legyek magányos. De én még nem akartam. Anya két évig próbált összehozni valakivel, furábbnál furább alakoknak mutatott be, és amikor George elszólta magát, végre itt volt előttem a megoldás. Akkor már úgy éreztem, hogy barátok vagyunk, és bíztam benne, hogy megérted majd.

- Vagyis most az egész Weasley família szerint járunk, csak azért, mert neked így volt kényelmes? - Már régóta nem volt dühös Ronra, de most egy apró tű szúródott a szívébe, lassan szétfoszlatva eddigi vidámságát és felszabadultságát.

- Nem, dehogyis, jaj, nem - szabadkozott a férfi, és Draco ökölbe szorított kézzel várta a magyarázatot. - Én akkor már... Nagyon kedvellek téged, és tudom, hogy milyen szemét dolog volt tőlem titokban tartani mindent, de a leveleid... Úgy éreztem, hogy neked sem vagyok közömbös, és Merlin szerelmére, megcsókoltál! Egy felnőtt férfi nem csókol meg csak úgy egy mási...

- Álljunk meg egy pillanatra! - emelte fel kezét Draco. - Te csókoltál meg engem, erre tisztán emlékszem.

- Nem, egymást csókoltuk meg, mindketten előre hajoltunk.

Draco érezte, ahogy felforrósodik az arca, és megpróbálta újra lejátszani a fejében első csókjukat. Már annyiszor idézte fel azt az estét, lehetetlennek tartotta, hogy elsiklott volna egy ilyen fontos dolog felett. És mégis, hogy jobban belegondolt, Ronnak talán igaza lehet.

- Óh - lehelte döbbenten.

- Szóval - folytatta a vörös hajú férfi -, két éve azon gondolkodom, hogy mégis hogyan kérdezzem meg, mit érzel irántam, de nem levélben akartam megtudni. Aztán mire feleszméltem, már el is küldték neked a meghívót.

- És akkor írtad, hogy onnan, ahol abbahagytuk.

- Igen, és te is azt írtad. Ezért reméltem, hogy talán lehet ebből a... dologból valami.

- Még mindig nem értem, hogyan lett emiatt két gyerekem a semmiből - temette kezébe az arcát Draco. Tényleg nagyon szerette volna új szintre emelni a kapcsolatukat Ronnal, de sok volt egyszerre szülővé és társsá is válni.

- A válás óta kevesebbet vagyok velük, de nagyon szeretem őket, és ott segítek Hermnek és az új férjének, ahol csak tudok. Ez nem jelenti azt, hogy mostantól te leszel a pótmamájuk - mosolygott rá a férfi. - Csak egy olyan férfivel randevúznál, akinek vannak gyerekei.

- Mikor váltatok el?

- Három éve. Megegyeztünk, hogy nem működik, aláírtuk a papírokat, és kiköltöztem. - Ron tekintete elárulta, hogy ennél bonyolultabb a történet, de nem akarta erőltetni. Először a jelenlegi helyzetet tisztázzák, a többivel ráérnek később foglalkozni.

- Hugo okos gyerek, Rose-nak pedig határozottan van humorérzéke. Kifacsart és pimasz, de van neki.

- Mondod ezt az apjának... - mosolyodott el a másik férfi, és Draco ismét meglátott néhányat a szemében pattogó szikrákból.

- Jogos - értett egyet, és visszamosolygott beszélgetőtársára.

- Azért, mert a családom már elfogadta kapcsolatunkat, én nem veszem készpénznek. A döntés teljes mértékben a tiéd. Maradhatunk barátok, vagy...

- Vagy?

- Vagy mélységesen megsértődtél a titkolózás miatt, és elválnak útjaink.

A szőke férfi nagyot nyelt, ahogy a szomorkásan csillogó szemtengerekbe nézett. Mindennél jobban szerette volna most megcsókolni, de még rengeteg részletet akart rendbe rakni a fejében, mielőtt beleveti magát ebbe a párkapcsolatba.

- Kaphatok egy kis gondolkodási időt?

Ron meglepettnek tűnt, de nem tiltakozott.

- Rendben. Akkor most kimegyünk, és elkezdjük az első randevúnkat - közölte a magasabb férfival, majd fel is állt a kanapéról.

- Tessék?

- Közös ebéd, esetleg egy kis tánc, aztán meglátjuk, mennyire tetszünk egymásnak.

- De évek óta levelezünk...

- Igen, viszont személyesen teljesen más. Lehet, hogy a lagzi végére már nem is tetszenek majd annyira a szemeid. - Elmosolyodott Ron pirulását látva.

Amikor odaértek a legnagyobb asztalhoz, a család nagy része már jóízűen falatozott. Volt ott legalább háromféle sült, öt fajta köret, és különböző italok. Draco gyomra korogni kezdett a finomságokat látva, de a beszélgetések és a halk zene alapzaja elrejtették a halk morajlást.

Egyáltalán nem lepődött meg, mikor ültető kártyáját a Roné melletti helyen találta meg, és mindenkit üdvözölt egy-egy bólintással vagy intéssel, mikor lehuppant a kényelmes székre.

Ők is enni kezdtek, és közben fülükbe jutott néhány mondat a körülöttük folyó párbeszédekből. Mindenki boldog volt, mert az ifjú pár is boldog volt, és ez vidám mosolyokat csalt az arcokra.

Mikor kiürültek a tányérok, és kaptak pár percnyi pihenőt a torta és a többi sütemény bevonulása előtt, Dracónak volt ideje körbenézni a társaságon.

Tőle balra ült Percy, aki épp egy komoly beszélgetést folytatott Potterrel valamiről, mellette ült Ron húga, aki Lilyt fogta az ölében. A gyerekek külön asztalnál kaptak helyet, de a kislánynak láthatóan hiányzott az anyukája, illetve így közvetlenül Victoire mellett lehetett, aki még mindig sugárzott a boldogságtól, ahogy újdonsült férjével figyelték Bill Weasley és felesége beszámolóját. Egy festményről beszéltek, amit a nappaliba vettek, de egy különösen bosszantó, eleinte rejtett átok miatt munkahelyén végezte, és kérdéses, mikor kaphatják vissza. Mellettük ültek a nagyszülők, Arthur és Molly Weasley, akik felváltva hallgatták fiuk történetét, és szóltak rá George és Charlie viccelődő kettesére, hogy kicsit halkabban szedjék szét az asztalt. A sárkányszelídítő megérezte hogy figyelik, és felnézve Dracóra kacsintott, majd tovább mesélte a viccet, amit talán jobb is, hogy a gyerekek nem hallhattak. Ron jobb oldalán Granger ült egy férfivel, akit nem ismert. Az új férje - gondolta, és kedves gesztusnak érezte, hogy a válás után is a főasztalnál kaptak helyet egy ilyen eseményen. Mégiscsak több mint egy évtizedig volt a fiuk felesége.

A szeme sarkából észrevette, hogy Ron őt figyeli, ezért felé fordult. Különös mosoly ült ajkain, és csak szó nélkül fürkészte arcát.

- Mi az?

- Semmi, csak nézlek.

- És tetszik, amit látsz? - Dracót ellazította a meghitt hangulat és a rengeteg finom étel, amiket sorra kóstolt meg egymás után.

- Határozottan. Bár mintha több ráncod lenne, mint két éve.

- A te ráncaid nem látszanak a szeplőidtől - vágott vissza könnyedén a volt mardekáros. - Viszont az ősz hajszálaid annál élesebben.

- Tudod, ezen most meg is sértődhetnék. Nincsenek ősz hajszálaim.

- Attól, hogy te nem látod őket... - Válaszul Ron ültében felé mozdult, mire ő védekezőn feltartotta a kezeit, hogy bármilyen támadást azonnal blokkolni tudjon.

Pontosan tudták, hogy úgy viselkednek, mint két kamasz, de ez egyáltalán nem zavarta őket. Most, hogy megbeszélték, akár barátok is maradhatnak ez után a nap után, sokat csökkent rajtuk a nyomás, elengedhették magukat. Draco családjának hírnevén nem igazán változtatott, mennyire viselkedik gyerekesen egy esküvői ebéden, Ron családja pedig nem a fegyelmezett és hűvös távolságtartásáról volt ismert.

Böködték egymást ujjaikkal, és kuncogva ficánkoltak a széken. A volt mardekáros még sosem érezte ilyen jól magát, mint most. Aztán begördült asztaluk mellé a háromemeletes esküvői torta, és mindenki újra Victoire-ra és Teddyre figyelt, a beszélgetések elhaltak, és a fiatalok nevetve etették egymást az első szelettel, amit közösen vágtak le a cukrászati remekről.

Draco úgy érezte, már nem tud többet enni, de mikor Ron odavitte neki a könnyű piskótából és illatozó gyümölcskrémből rétegezett szeletet, muszáj volt barátja tányérjáról is elcsenni pár falatot, mikor az övé már üresen pihent az asztalon.

Bár még kora délután volt, egy bűbáj segítségével elsötétítették a sátrat, és csak egy halvány fénysugár vetült az asztalokkal körbeölelt középső szabad térre. Mr. és Mrs. Lupin felállt helyéről, hogy először keringőzzenek férj és feleségként rokonaik és barátaik előtt.

Nem volt zenekar, a lágy dallam a sátor tetejéből sugárzott, megtöltve a vendégekkel zsúfolt teret, és a szerelmesek lendületesen sodródtak a dallammal, ahogy beragyogta őket a semmiből termett holdsugár.

Gyönyörűen suhantak a parketten. Ebben a táncban nem volt giccs, csak visszafogott elegancia és könnyed szerelem, ami csak úgy áradt belőlük lépteik nyomán. Végig egymás szemébe néztek, és a világ többi része megszűnt létezni.

Draco ámulva nézte őket, míg egy kéz simított a vállára, és Ron mosolyogva állt fel mellette.

- Szabad? - kérdezte, és ő hezitálás nélkül elfogadta a felkérést, hogy csatlakozzanak az egyre zsúfoltabb táncparkett párosaihoz.

Először zavarban voltak; nem tudták, hogyan osszák fel egymás között a női és a férfi lépéseket, de megegyeztek abban, hogy a magasságkülönbség miatt most Draco lesz a "lány".

Ron stabilan és magabiztosan vezette őt, ügyesen lavírozva a többi táncos között. A zenével mozogni olyan luxus volt, amit a volt mardekáros csak ritkán engedett meg magának. Ez a nap a boldogságé volt: a Weasley és a Potter család egy-egy tagja házasságot kötött, ők pedig ismét találkoztak oly sok idő után, igazán megengedhetett magának egy kis igazi ünneplést.

A dallam nemsokára váltott, és ők továbbra is mosolyogva maradtak egymás mellett, néha felnevetve, mikor egy rosszul kiszámított lépés miatt egymásnak ütköztek. Kipirult arccal táncoltak ki magukból minden feszültséget, és a végén már talárjaiktól is meg kellett szabadulniuk, ha nem akartak hőgutát kapni.

Varázsló szokások szerint öltöztek, vagyis Draco méregzöld, Ron pedig sötétkék inget viselt, talárjuk színével megegyezőt. Nadrágjuk egyszerű fekete szövet volt; ünnepi, de nem kirívó.

Újra elvegyültek a táncolók között, és minden mozdulattal egyre közelebb kerültek egymáshoz. Ron szemeiben furcsa fény villant, és Draco majdnem eltévesztette a pillanatot, mikor csókot akart lopni tőle, de egy ügyes fordulással elmenekült a mozdulat elől, csak hogy komiszan mosolyoghasson fel rá... Illetve mosolygott volna, de mire körbefordult, Ron már két párral arrébb próbált kiszabadulni a Mókahármas karmai közül, előtte pedig eddigi táncpartnere húga állt, és várakozón nézett fel rá.

Néhány pillanattal később magához tért kábulatából, és az újra lelassult dallamra táncolni kezdett Ginevrával. A nő intett Charlie-nak, aki a parkett szélén állt kivont pálcával, és feléjük lendítette azt. A zene elhalkult körülöttük, hogy kiabálás nélkül tudjanak beszélgetni egymással, de még így is tudták követni a lépéseket.

- Szóval te csavartad el a bátyám fejét - szólalt meg kedvesnek tűnő hangon a nő, de szemében csillogott egy csipetnyi távolságtartás.

- Igen, én vagyok a bűnös - vallotta be mosolyogva tettét, és várta, mi lesz beszélgetésük következő táncmozdulata.

- Boldognak látszik melletted.

- Köszönöm. Én is annak érzem magam mellette - kereste meg tekintetével az egyik oszlop mellett álldogáló, a komisz kölykökkel vitatkozó férfit. Amint kimondta a szavakat, rájött, mennyire igazak, és emiatt szélesen elmosolyodott.

- Harry aggódik érte - követte táncpartnere a tekintetét.

- Potter sosem kedvelt engem.

- Sokáig Ron sem.

- Felnőttünk és megváltoztunk, félretettük a régi ellentéteket.

- Te tényleg kedveled őt - nézett fel rá a nő, és ő bólintva tekintett vissza rá.

- Nem lennék itt, ha nem így lenne.

A legkisebb testvér táncolt még vele néhány fordulót, aztán megjelent mellettük az örömapa, Bill Weasley, és mire Draco felfoghatta volna, mi történik, ismét női lépésekkel kellett táncolnia.

- Gratulálok a lánya esküvőjéhez, Mr. Weasley.

- Az apám Mr. Weasley, engem hívj nyugodtan Billnek. És köszönöm.

- Rendben, Bill. - Draco megtanult elfogadni és figyelmen kívül hagyni, mikor arra volt szükség, de még így is egy pillanatra felnézett a férfi arcát borító hegekre, amik ilyen közelről még élesebben látszottak, és tekintetük találkozott. - Elnézést, nem akartam bámulni - szabadkozott azonnal.

- Semmi baj. Már megszoktam, hogy furcsán néznek rám.

- A háború borzalmas volt, természetes, hogy néhányan még viselik a nyomait, ki így, ki úgy - pillantott akaratlanul ingujjal fedett bal alkarjára.

- Csak a te sebedet könnyebb elrejteni? - értette meg azonnal utalását a másik férfi.

- Pontosan - válaszolta Draco őszintén. - Ennyi a különbség, és semmi más. - Addig tartotta a szemkontaktust, amíg csak bírta, hogy megértesse a férfivel, neki sem volt sétagalopp Voldemort kifutófiújának lenni. Nem szeretett a Sötét Nagyúr idejéről beszélni, de ha ez kell hozzá, hogy Ron bátyja megbízzon benne, akkor megteszi.

Bill elgondolkodva vezette még őt a parketten néhány percig, utána bólintott, és átadta őt a következő családtagnak.

Charlie mosolyogva vette át bátyja helyét, és most egy ütemesebb dalra forogtak a tömegben.

- Hogy érzed magad?

- Jól - mondta azonnal, de a férfi kérdőn nézett rá. - Kicsit úgy, mint egy kiállítási tárgy, de nem vészes.

- Sárkány-kód.

- Tessék? - kérdezett vissza értetlenül.

- Sárkány-kód. Megbeszéltük még tegnap, hogy ha eljössz, mindenki táncolni fog veled, így lesz alkalmunk beszélni veled pár szót külön-külön, mielőtt Ronnal teljesen egymásba gabalyodtok.

- Kedves, hogy ennyire aggódtok érte.

- Mégiscsak ő a legkisebb.

- És a húgotok?

- Ő olyan mint anya. Bájos és kedves, de ha nem vigyázol, fájdalmas ártások áldozata lehetsz. Tud vigyázni magára.

- És Ron nem tud?

- Neki azért kell egy kis extra családi gondoskodás. de nem olyan vészes.

Még beszélgettek volna, de Charlie háta mögött már ott állt George.

- Tudom, hogy bírod a sárkányokat, de nekünk is hagyj belőle egy kicsit, mielőtt a lovagja megmenti.

- Viszlát később - köszönt el tőle Charlie, és ő már kezdte is a társáéhoz legjobban passzoló tánclépések keresését.

- Szóval te vagy az új öcsénk - mondta neki George, és ő elvétett egy lépést, így majdnem elesett. Ron elmesélte, hogy Fred elvesztése milyen fájdalmas volt a férfi számára - mindannyiuk számára -, így nem számított tőle ilyen kijelentésre. Sokkal többet jelentett attól az ikertől hallani az ennyire komoly elfogadást, akitől másik felét szakították el örökre.

- Az öcsétek? - kérdezett vissza bizonytalanul, nem tudva, mit is mondhatna ebben a helyzetben.

- Nagy a család, úgyhogy mindig elfér benne egy-két újonc. Mellesleg a reakciód Rose viccére minden pénzt megért, örülök, hogy láthattam.

Draco vigyorogva nézett fel a mókamesterre, és kezet rázott vele, mielőtt Percy lépett a helyébe.

A szemüveges férfi komoly arccal kezdett neki a lépéseknek, és nem szólt egyetlen szót sem.

- Nem akarsz mondani valamit? - kérdezett rá végül, mikor már nem bírta a csendet.

- Nincs mit mondanom - közölte kimérten a legkomolyabb Weasley, akivel Draco valaha is találkozott.

- Ám legyen - válaszolta beletörődően, és várta, hogy átadják következő partnerének. Amíg táncoltak, esküdni mert volna rá, hogy Percy számolta a lépéseket.

Hamarosan megállt mellettük Arthur Weasley, aki mély nevetőráncaival esélytelenül próbált komolynak tűnni. Percy bólintással búcsúzott tőle, és eltűnt a tömegben, miközben ő kezet fogott a családfővel.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Draco.

- Részemről a szerencse, uram.

A következő néhány forduló némán siklott el mellettük, és a szőke férfi már attól tartott, hasonlóan csendesen telik majd a tánc, mint Percyvel.

- Ron jó gyerek - szólalt meg végül az erősen őszülő családapa. - Szeretjük őt, és nem akarjuk, hogy baja essen.

- Én sem akarom, hogy Ronnak baja essen, uram - jelentette ki az egykori mardekáros. Állta az őt fürkésző tekintetet, határozottan nézve táncpartnere szemébe.

Végül Mr. Weasley elmosolyodott, és átadta őt feleségének, miután megveregette a vállát.

- Asszonyom - hajolt meg újabb partnere előtt, gyengéden karolva át a kerekded nő derekát. Molly Weasley azonnal kedvesen mosolygott fel rá, és vállain pihentette kezeit.

- Közelről még helyesebb vagy - paskolta meg arcát, és Draco kedvesen mosolygott rá.

- Ön viszont kifejezetten gyönyörű, asszonyom. - A férfi nem viccelt, hisz a barátságos arc látványa megmelengette szívét, és a gesztenyebarna szemek vidáman csillogtak a sátortetőből áradó színes fényekben.

- Áhh, ne bolondozz - legyintett nevetve barátja édesanyja, de arca élénkebb piros lett zavarában. - Egy öregasszony nem túl szép látvány. Másrészt biztos forrásból tudom, hogy a fiam jobban tetszik neked.

Draco mosolya kiszélesedett a huncut fényt látva táncpartnere szemében.

- Most lebuktam, asszonyom.

- Ne asszonyom-ozz itt nekem, még öregebbnek érzem magam tőle. Hívj nyugodtan Mollynak, mint a család többi tagja.

- Köszönöm, Molly.

Draco mellkasában egyre nőtt a felemelő melegség, ami úgy hiányzott neki gyerekkora óta, és ahogy Molly a család tagjának nevezte, szinte szétfeszítette szívét az öröm. Lehajolt, és engedte, hogy táncpartnere cuppanós puszit adjon arcára, majd felegyenesedett, hogy a fültől-fülig vigyorgó Ronnal találja szembe magát.

Úgy tűnt, végre szabadon engedte őt a Mókahármas, és a szőke férfiről is levették a zenét eltompító bűbájt. A vörös hajú férfi egészen közel lépett hozzá, és a füléhez hajolt, ami miatt Dracónak hevesebben kezdett verni a szíve.

- Levetted őket a lábukról - hallotta a zengőn mély hangot, és kuncogva húzódott el, hogy társa szemébe nézhessen. Szerényen megvonta a vállát, mintha csak azt mondaná, Csak magamat adtam, aztán újra táncolni kezdett, magával sodorva a másik férfit is, aki örömmel csatlakozott hozzá.

Újabb és újabb ütemekre lépkedtek vagy épp ugráltak fáradhatatlanul, pedig a legelső tánc óta csak inni álltak meg néhány percre. A szórakozás feltüzelte őket, kisebb körben táncoló csapatokhoz osontak be egy-egy dal erejéig, körbeforgatták a gyerekeket, és egy pillanatra sem veszítették szem elől egymást.

Olyan volt az estébe forduló délután, mintha egy másik világba csöppentek volna át, ami csak a szabadságról szólt, és ennek minden lehetőségét ki akarták használni.

Végre egy lassú zene szólalt meg a fejük fölül, és zihálva, kipirosodott arccal karolták át egymás derekát, hogy a totyogó tánclépések közben kipihenjék magukat. Draco társa vállának támasztotta homlokát, és érezte, ahogy Ron lélegzetvételei beszöknek nedves tincsei közé. Jó volt így, és nem csak a tánc vagy az esküvő miatt.

Bolondozás közben nem volt ideje gondolkodni, de ez nem is volt baj, hisz most az egyszer az érzéseire akart hagyatkozni. Ezek az érzések pedig egyértelműen azt súgták neki, hogy szedje össze a bátorságát, és tegye meg azt, amit a legjobban szeretne.

Vett egy mély levegőt, aztán torkában dobogó szívvel felemelte fejét, és belenézett Ron tengerkék szemeibe. A vörös hajú férfi félig lehunyt szemhéjjakkal tekintett vissza rá. Nem csak az ajkai, de egész lénye visszamosolygott rá, mikor közelebb hajolt hozzá.

Szájuk gyengéden simult egymáshoz, lehunyt szemei előtt szikrák pattogtak, és szinte összerándult a boldogsághullámtól, ami keresztülszáguldott testén. Abban a pillanatban végre mindent tökéletesnek érzett maga körül, és belemosolygott a csókba, mikor Ron kezei erősebben tartották őt közel.

Ajkaik kényeztető mozdulatai nem tartottak soká, hisz még mindig a táncparketten álldogáltak, de ez nem állította meg őket abban, hogy a csók után egymásra mosolyogva táncolják át a néhány hangot, ami a zenéből még megmaradt.

Visszaültek az asztalukhoz, ahol a társaság nagy része szintén pihenőt tartott, és egymás kezét fogva csatlakoztak be egy érdekes vitába George és Charlie között, már párjukként, szerelmükként gondolva egymásra.

Órákkal később, mikor már a legelvetemültebb bulizók is pihegve kapkodtak levegő után, vagy szuszogtak csendesen egy-egy asztalra borulva, Draco már a századik utolsó csókot adta Ronnak indulás előtt, és legalább ennyit kapott ő is cserébe.

Megegyeztek, hogy másnap is találkozni fognak, és amint lesz rá lehetőségük, összeköltöznek majd Ron Abszol úti lakásába. Nehéz volt a búcsú, de tudták, hamarosan újra láthatják egymást.

Végül a szőke férfi hazaindult, és utolsó gondolata lefekvés előtt az volt, hogy ha nem is mondta ki senki hangosan, a család minden tagjának szemében egyetlen dolog, egyetlen kép tükröződött:

Hogy mikor követik Victoire és Teddy példáját, az már csak idő kérdése.

VÉGE