Cím: A Weasley Varázsvicc Vállalat első hivatalos megbízása
Korhatár: 14
Műfaj: novella
Szavak száma: 5369
Figyelmeztetések, jellemzők: Slash, AU, humorpróbálkozás, hátborzongató halloweeni huncutságok, illetve Ubridge elgurult valahová, nem találtam meg a történethez…
Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. A történet megírásában semmiféle anyagi haszon nem vezérelt, minden jog az írónőt és a Warner Bros filmstúdiót illeti.
Szerzői megjegyzés: Köszönöm szépen a segítséget
minden kitartó és biztató manómnak! Drágáim, nélkületek ez a
történet sosem születhetett volna meg
Tartalom: Közeledik a Halloween. A Weasley
ikrek minden eddigi csínyüket megpróbálják felülmúlni egy kis
igazgatói segítséggel. Az ötödéves Harry szokatlanul
viselkedik, de az ok nem mindenki számára rejtély, vagy legalábbis
nem sokáig marad az...
Kulcsok: 1. Halloween, 2. Nightmare Before Christmas – Kidnap of Sandy Claws, 3- Müller Péter idézet
(Ne kérdezzétek, miért ekkora a videó, 25 percig bütyköltem, de nem változik.)
"Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a sorsa. És figyel rád, mert fontos számára a te sorsod. Barát az, aki megért - s akit mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha magaddal beszélnél."
/Müller Péter/
A tovább mögött olvasható a történet, jó szórakozást!
A történet .doc formátumban olvasható itt is.
A Weasley Varázsvicc Vállalat első hivatalos megbízása
A Weasley ikrek már napok óta titokzatosan pusmogtak esténként a
Griffendél klubhelyiségében, és bárki próbált velük
beszélgetni, csak elhessegették maguk mellől. Még vásárlóikat
is szó nélkül szolgálták ki, nem fűztek megjegyzéseket a
trükkös tárgyakhoz az alaptájékoztatáson kívül, nem
reklámozták kísérleti stádiumban lévő találmányaikat.
Vagyis
elbújtak kétszemélyes világukban, és ebből tudhatta mindenki,
hogy hatalmas durranásra készülnek, ami egyeseket aggodalommal, de
a diákok többségét izgatottsággal vegyes várakozással töltötte
el.
Hermionét
folyamatos aggodalommal töltötte el a helyzet, hogy mi lesz a
sok-sok duruzsolás végkimenete, de Ron és Harry inkább tűnt
izgatottnak. Valami nagy készült, és erről beszélgettek akkor
is, amikor épp Legendás Lények Gondozása órára indultak. Kicsit
késésben voltak, de tudták, hogy nem gond, Hagrid nem szokott
haragudni rájuk. Épp ezért igen nagy volt a meglepetés, amikor a
lent már gyülekező diákok között nem látták az óriás
alakját… mégis úgy tűnt, mintha valaki már elkezdte volna az
órát.
Közelebb
érve kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, de Ron hamar felismerte
rokonát.
-
Charlie! – kiáltott fel lelkesen. A szólított kissé
összeráncolta a szemöldökét.
-
Késtetek, és erre még fel is hívod a figyelmet? – szólt rájuk,
majd sóhajtott. – Most az egyszer elnézem!
Harry
érdeklődve figyelte az idősebb Weasleyt, még az az apró kérdés
sem fordult meg a fejében, hogy hol van Hagrid? Valahogy nem
aggódott az óriásért, amikor smaragd szemeit a vörös hajúra
emelte, és áhítattal figyelte a mozdulatait. Valami megmozdult
benne, de nem tudta volna megmondani, hogy mi az. Egyszerűen csak
imádattal figyelte Charlie mozdulatait. Átragadt rá a lelkesedés,
bár utólag fogalma sem volt róla, hogy miről beszélt.
Csak
akkor kezdett magához térni, amikor a hűvös őszi délutánon
lassan visszafelé sétáltak a kastélyhoz, és Hermione újabb
kifakadását hallgatta, hogy valami nem stimmel Fredékkel. Kit
érdekel? Harry nem értette, hogy mi ennyire kiakasztó a lány
számára. Úgysem tudja megakadályozni az ikrek ténykedését, és
kár azon keseregni előre, hogy micsoda gondjaik lesznek ebből.
Inkább élvezze a mostani nyugalmat.
- Hékás!
Várjatok csak! – szólt utánuk egy hang, amitől Harry egészen
libabőrös lett. A vörös hajú sárkányszelídítő közeledett
feléjük, amitől a srácban bennakadt a levegő. Érzett már néha
hasonlót, előző évben, még Cho miatt, de eddig férfi felé nem
ébredt benne ilyen vonzalom.
Charlie
utolérte őket, és éppen Harry vállában kapaszkodott meg, mire a
fiú szíve olyan erősen kezdett zakatolni, hogy biztosra vette,
hogy a fél iskola hallja, pedig még mindig csak az udvaron jártak.
-
Rendesen beégettél, Ron! Pedig ez volt az első órám! Legközelebb
ezért pontot vonok le!
- Nagyon
érdekes előadást tartottál, Charlie! – mondta Hermione.
- Jobb
lenne, ha professzornak hívnátok! – kuncogott a vörös hajú.
- Igenis,
professzor! – motyogta Harry, és a megszólításnak volt egy
érdekes, bizsergető mellékhatása, ami a gerincén keresztül
végigfutott az egész testén. „Ó, igen! Ahogy kívánja
professzor!” Zavarban érezte magát, amiért ilyen dolgok jutnak
eszébe barátai mellett egy olyan férfiről, akit szinte nem is
ismer, de tinédzser hormonjai erősebbnek bizonyultak
lelkiismereténél.
- Hol van
Hagrid? – tette fel a logikus kérdést Ron, mire bátyja komiszul
elmosolyodott.
- Kapott
egy meghívást Madam Maxime-tól. Szóval elutazott, hogy
megfigyelje a francia legendás lényeket… - Itt félbe is hagyta a
mondatot, majd elvigyorodott. – Szóval én helyettesítem egy
ideig, nagyjából egy hónapig. Dumbledore felajánlotta az állást
én pedig elfogadtam. Gondoltam, hogy hiányozni fognak a sárkányaim,
de itt is van néhány az iskolában. Az a Pansy Parkinson nagyon
elviselhetetlen.
Hermione
vágott egy fintort, közben lassan felértek a kastélyba.
- Tudom,
én is nagyon jól ismerem!
Harry
szíve még mindig erősen vert, hiszen Charlie azóta sem engedte el
a vállát. Néhány pillanatnyi fejtörés után rájött, hogy az
illat, ami körbelengi a férfit nem más, mint esztragon, vagyis
sárkánynövény illat, tehát nem csoda, hogy ilyen jó a
munkájában. A sárkányok közelében hatalmas előnyt jelentett ez
a természetes testszag, hisz ez volt az egyetlen olyan aroma, amitől
nem vadultak meg azonnal. A fiú ettől az illattól egyszerre lett
éhes egy kis tárkonyos* ragura gondolva, és olyan vadul kezdett
dübörögni a szíve, hogy szinte érezte kivörösödött fülei
lüktetését is.
- Ennyire
fázol? – kérdezte meglepetten Charlie. – Teljesen kipirultál!
Harry
tett egy elhárító kézmozdulatot.
- Nem,
nem vészes! Mindjárt beérünk és átmelegszem.
A fiatal
férfi elengedte Harry vállát, majd finoman a füléhez hajolt.
- Ismerek
egy finom italt, felforrósodsz tőle! – jegyezte meg. –
Meghívlak rá a hétvégén, Roxmorts lesz, ha nem tévedek,
ráadásul Halloween! Nagyon hangulatos olyankor a falu.
Harry
érezte, ahogy a férfi légvétele végigsimogatja a fülét,
tarkóján égnek meredt minden szál, ahogy teljes testében
libabőrös lett. Imádta ezt a hangot, ezt az illatot! Mi a fene
történik vele? Zavartan támolyogva köszönt el az új
professzortól, és megindult a többiek nyomában a klubhelyiségbe.
Észre sem vette, hogy a sárkányszakértő elégedetten mosolyogva
nézi minden mozdulatát.
Fent
hasonló kép fogadta őket, mint minden délután. Kisebbek még
csoportokban tanultak, néhány idősebb diák játszott, vagy épp
szemtelenkedtek, de meglepő csend volt. Az ikrek most is ott voltak,
az egyik ablaknál üldögéltek és egészen belemélyedtek a
jegyzeteikbe.
Hermione
föléjük magasodott, és próbálta kivenni, hogy mi lehet a
papírra vésve, de nem sikerült kibogoznia a betűket. A két fiú
sértetten kapta össze a jegyzetet, és villámló tekintettel
meredtek a kíváncsi lányra.
- Ez itt
nem publikus!
- Sőt mi
több…
-
…szigorúan titkos! – fejezték be egyszerre, majd Fred egy gyors
varázslattal összetömörítette a papírokat és George-dzsal a
nyomában eltűnt a hálóterembe vezető lépcső felé.
Ron
lépett mellé, majd karon ragadta a lányt és visszaültette a
kandalló elé.
- Hagyd
már őket békén! – szólt rá barátnőjére. – Hadd
foglalkozzanak a saját dolgukkal, te meg foglalkozz a sajátoddal.
Szóval, megírtad már a bájital házit? Ugye megmutatod?
Hermione
csak megforgatta a szemét, és bár tudta, hogy semmire nem megy
vele, ezredszerre is megpróbálta elmagyarázni, mennyivel jobban
járnának a másik fiúval együtt, ha nem az ő munkáját másolnák
le minden egyes alkalommal. Aztán Ron könyörgő és Harry álmodozó
arcát látva csak sóhajtott egyet, és előhalászta ötödikes
könyvei közül a kész házi feladatot.
Már csak
egyetlen nap volt hátra az ünnepig, és az igazgató bejelentette,
hogy Halloween estéjén partit rendez a diákok és a tanárok
részére.
A
bejelentést hangos nyüzsgés követte, mindenki lelkesen kezdett
beszélni, a lányok már a ruháikat tervezgették, és a kastély
kísértetei is kivették a részüket a beszélgetésből.
Javaslatokat tettek, hogy mi lehet igazán rémisztő egy-egy
jelmezhez.
-
Jelmezbe kell öltözni? – ráncolta a szemöldökét Hermione. –
Azt rengeteg idő megtervezni! Közben pedig házi is van holnapra!
- Kit
érdekel? Bál lesz! Lehet, hogy múmiának öltözök! Bill egyszer
küldött képeket – jelentette be Ron.
- Akkor
én lehetnék akár egy sárkány is… - jegyezte meg merengve
Harry, mire a többiek felvont szemöldökkel néztek rá.
- Nem
hasonlítasz egy sárkányhoz, haver – jelentette ki Ron, miközben
sütőtök levet iszogatott. Hermione viszont annál nagyobb
gyanakvással figyelte a kissé elbambult tekintetet.
- Mert te
megszólalásig olyan vagy, mint egy összeaszott tetem? –
kérdezett vissza Harry felvont szemöldökkel, aztán elrejtette
pirulását egy tankönyv mögé. Mivel szerencsétlenségére pont a
bájitaltan könyvet sikerült először kivennie a maga mellé tett
táskából, ezzel csak még gyanúsabbá vált barátnője szemében.
Ahogy
közeledett a délután, a másnapi bál egyre több embert vett rá,
hogy máris elkezdjék az ünneplést. Gazdátlan csontvázak
csoszogtak a folyosókon, keresve a termeket, hogy később az ajtók
mellett állva üdvözölhessék az arra járókat, valamint
festmények gyakorolták fáradhatatlanul, az este már ijesztőbbnél
ijesztőbb - azonban most még vicces és gyenge - ordításokat,
sikolyokat. Egy ponton Hermionénak épphogy sikerült elrántania
Ront egy arra száguldó óriás szurcsók elől, amin még jól
látszott, hogy csupán buborékokból bűvölték, a sötét
folyosón vérfagyasztó útonálló lehet még belőle.
Az ikrek
ezen a napon már jóval élénkebbek voltak. Vihogva jöttek ki
bájitaltanról, éppen amikor Harryék következtek. Ronra
kacsintottak, és ettől valamiért öccsüknek görcsbe rándult a
gyomra és erősen izzadni kezdett.
- Ennek
nem lesz jó vége – jegyezte meg, és Neville is hasonló
véleményen lehetett, mert a szokásos falfehér helyett most zöldes
árnyalatot vett fel az arca, és nem tudták eldönteni, hogy el fog
ájulni, vagy kiadja magából az előbb még lelkesen fogyasztott
ebédjét.
Harryt
ellenben nem nagyon érdekelte a dolog, nyugodtan vonult be a terembe
és ült le hátra a szokásos helyére. Gondolatai továbbra is az
egyik éjszakán jártak.
Kiment
sétálni egyet a folyosókon, hogy megnyugodjon, és kicsit
kiszellőztesse a fejét, de balszerencséjére, vagy mert amúgy is
denevéreket látott mindenhol - mivel Halloween alkalmából valakik
elárasztották a klubhelyiséget velük –, beleütközött a
földön élő legnagyobb élő példányba: Perselus Pitonba.
Csúnyábban
is végződhetett volna a dolog, de Charlie is éppen a folyosókat
rótta. Friss professzorként néha őt is beosztották őrködni,
ezért hamar kimentette Harryt a fojtogató karmok közül.
Természetesen megígérte Pitonnak, hogy igen komoly büntetőmunkával
súlyt le a fiatal kószálóra, hiszen össze kell takarítani a
trágyát a bemutatásra kerülő állatok alól, de a vonzó Weasley
megnyugtatta, hogy mire odaér, a házimanók el fogják végezni a
piszkos munkát.
Harry
pedig odaért, és Charlie-nak igaza volt. A manók elvégezték a
munkát, nekik pedig maradt a szórakozás. Hamar kiderült, hogy az
idősebb Weasley sem teljesen közömbös, sőt, jobban égetett,
mint a Magyar Mennydörgő tüze. Biztos volt benne, hogy soha nem
fogja elfelejteni azokat a forró csókokat, amik mintha még most is
égetnék a bőrét, és azt az érintést, ami oly gyengéd volt és
közben őrületesen izgató. Elég volt rágondolnia, hogy a pince
hidege ellenére is kivörösödjön az arca és duplájára
emelkedjen a pulzusa.
Harryt a
többi diák kuncogása rántotta ki gondolataiból. Mindenki
mosolyogva, vagy száját eltakarva derült valamin, és csak akkor
jött rá, mi lehat az, mikor ő maga is felpillantott a mogorva
bájitaltan tanárra. Piton dühösebb volt, mit valaha, de még
tartotta magát, ami szinte csodaszámba ment, tekintve hogy
szemtelen denevérek repkedtek körülötte. Némelyik állat
szárnyai már kicsit megégtek, ebből látszott, hogy megpróbálta
legyőzni, eltüntetni őket, de jéghideg tekintetét elnézve nem
járt sok sikerrel.
A
kuncogás már igen magas fokra lépett, amikor a teremben egyszer
csak eltűnt minden fény. A gyertyák kialudtak és még a rotyogó
üstök alól is eltűntek a lángok. A sűrű sötétségben csak a
denevérek szárnyának csattogása és az emberi fül számára is
felerősített vijjogásuk hallatszott. Csak egy jó perc elteltével
tértek vissza a fények, és most már nem sima denevérek
röpködtek. Mindegyiknek kampós orra és vézna teste volt, és a
vijjogás is szavakká formálódott.
- Kószáló
diákok a folyosón!
- Ötven
pont a Griffendéltől!
- A
bájitaltant csak az arra méltók tanulhatják meg!
- Potter!
Maga már megint mit művel?
-
Longbottom, ez a házának tíz pontjába került! - … és így
tovább. A kis denevérek megtalálták a diákokat, és Piton formát
öltve hol mászkáltak, hol újra felröppentek, feltartva ezzel az
óra menetét. Ron nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, nem nagyon
mertek hangosan kacagni, mert az most nem pusztán házpontjaikba
került volna, hanem az életükbe.
Mire az
izzasztó negyvenöt perc véget ért, több üst tartalma
használhatatlanná vált a denevérek belepotyogtatott guanója,
vagy Piton alakban töltött figyelemelterelésük miatt. Ahogy
megszólalt a sátáni kacajra változtatott csengőszó, minden
tanuló fejvesztve rohant ki a teremből, amíg el nem érték a
legközelebbi ürest, és végre szívből kiröhöghették magukat.
-
Ah...Azt hiszem, az egyik flörtölni akart velem - mondta levegő
után kapkodva Ron, és erre még nagyobb lett a nevetés. Még
Hermione is nevetett, de ő sokkal gyorsabban szedte össze magát,
mint a hasát fogó Harry, vagy a földön hempergő Neville.
Mivel ez
volt az utolsó órájuk a diákok a kiadós nevetés után siettek a
termekbe vissza. Sejtették, hogy valami nagy durranás készül az
este, hiszen az ikrek is izgatottnak tűntek: úgy festett, hogy az
egész nap az ő munkájuk gyümölcse. Az még kétséges volt, hogy
mi lesz erre Piton, vagy esetleg McGalagony válasza, de a legkevésbé
sem akartak most ezzel foglalkozni. Ideje volt, hogy élvezzék az
aznapra kieszelt komiszságok tömkelegét.
A
kastélyt végigjárva más évfolyamok óráin találkoztak
csiklandozó csoki-szellemekkel, huhogó íróasztallal, és olyan
könyvekkel, amik tiltakoztak, amikor Flitwick professzor megpróbált
rájuk állva órát tartani. A gyógynövénytan órákat
rágógumi-pockok tették lehetetlenné, míg McGalagony óráján
minden tintásüveg egyszerre énekelte az iskola indulóját, mikor
a professzor asszony megemelte a pálcáját.
Egyedül
Charlie volt az, aki nem próbálta meg azonnal eltüntetni a
megjelenő bosszantó kis varázslényeit. Nála három apró kis
sárkány versenyzett, melyikük ülhet a vállára, és melyikük
próbálhatja meg lángra lobbantani a rozsdavörös hajzuhatagot. Az
iskola területének legidősebb Weasleyje csak magára szórt egy
gyors védőbűbájt, amit az igazi sárkányok tüze ellen is
szokott használni, aztán együtt nevetett a diákokkal, mikor
összekaptak rajta az apróságok.
Csodával
határos módon péntek estére a tanárok büszkeségén kívül
semmi nem sérült a nap folyamán, és mindenki vidáman feküdt le
aludni. Egyre izgatottabban várták a roxmortsi kirándulást, és
az esti bált, amiről egy ilyen nap után biztosak lehettek, hogy
csupa izgalmas kalandot tartogat számukra.
Másnap
reggel Hermione igen hamar felöltözött és várta a fiúkat.
Lelkes volt ő is, úgy tűnt valamennyire sikerült félretennie
professzorasszony énjét, és megpróbált ő is lazítani a
többiekkel. A bál gondolata amúgy is minden lányból kihozta a
„nőt”. Lelkesen beszélgettek, hogyan festik ki magukat és
milyen lesz a hajuk. Ginny is igen élénken beszélgetett a barna
hajú lánnyal, amikor Ron álmosan, a szemét dörzsölve leért a
klubhelyiségbe.
- Harry
merre van? – kérdezte Ginny kíváncsian, mire bátyja csak vállat
vont.
– Nem
tudom, azt hiszem zuhanyozni ment.
Fél óra
várakozás után úgy döntöttek, hogy nem várnak tovább
villámheges barátjukra, hanem elindulnak a Nagyterembe reggelizni.
Különös módon a Weasley ikrek is felszívódtak, pedig még
egyetlen hétvégét sem hagytak ki, azt az egyet kivéve, mikor
Molly egy hónapra visszavonta a kilépőjüket, mert felrobbantották
az egyik tanári asztalt. Hiába bizonygatták, hogy ez most véletlen
volt, a büntetés maradt.
Most
viszont szabadon szórakozhattak volna a többi diákkal, de semerre
sem látták őket. Mikor Ginny szólt, hogy az igazgató sincs
sehol, már kezdett gyanús lenni a dolog.
- Itt
vagyok - jelent meg mellettük Harry összekócolt hajjal és
félrecsúszott talárban. A reggel furcsaságait félretéve inkább
megpróbálták kivallatni, merre is járt pontosan.
Mikor
hosszas könyörgés után sem kaptak választ, és a legfinomabb
falatok is elfogytak a tányérokról, inkább elindultak az
előtérbe, közben lelkesen tovább tervezve jelmezeiket.
Harry még
mindig makacsul állította, hogy ő csak és kizárólag sárkánynak
hajlandó öltözni, bárhogy próbálták is lebeszélni róla.
Hermione
próbált érvelni, és még Ginny is meg akarta győzni a fekete
hajút, hogy inkább öltözzön vámpírnak, vagy mondjuk vegyen
nagy szakállat és legyen Merlin, de a fiú hajthatatlannak
bizonyult.
Kíváncsiságuk
csak tovább nőtt, mikor egy gyors bevásárlás után Harry
egyszerűen felszívódott. Hiába néztek szét mindenfelé, csak
egy vörös hajzuhatag villanását látták az egyik sarkon, utána
semmi. Hermione arckifejezés tisztán mutatta, hogy rájött
valamire, de Ginny sorozatos kérdéseire sem volt hajlandó
elmondani, mi az. - Csak Harryre tartozik. Ha akarja, majd elmondja
nekünk - zárta le a témát, majd bevonult az Antikváriumba, ahová
egyik barátjának sem volt kedve követni őt. Inkább kerültek még
egyet a Mézesfalásban, majd mire ijesztő és íncsiklandó
szerzeményeikkel kijöttek onnan, meg is feledkeztek a furcsaságról.
Egyébként is, majd a bálon találkoznak...
Ahogy
közeledett az esti ünnepség kezdete, egyre több diák mászkált
érdekes jelmezekben. Egyik hollóhátas srác megpróbált
szurcsóknak öltözni, egy szerencsétlen hugrabugost pedig
kisorsoltak, hogy ő lesz „Piton”. A nyüzsgést a varázslatok
tették még felejthetetlenebbé, főleg amikor a prefektusok
jelvényei pergament is sértő módon kezdtek káromkodni, vagy
amikor a páncélok mellett gyanútlanul elhaladó diákokra
levakarhatatlan maszkot varázsoltak a fémemberek.
Mindenki
egyre izgatottabb volt, és mikor a Griffendéles alakulat besétált
a Nagyterembe, nem volt olyan csoport, aki ne susmogott volna, vagy
tört volna ki hangos nevetésben egy-egy osztálytársuk jelmezét
látva. Harry érkezett meg legkésőbb, és ő keltette a legnagyobb
feltűnést. Jelmeze alig takart valamit testéből, hisz nagy része
csak a bőrére festett sötétzöld sárkánypikkelyekből állt.
Kezének és lábának körmeire karmokat ragasztott, arca erősen ki
volt sminkelve, és csodával határos módon talált olyan módszert,
amivel sikerült hátrafésülnie úgy a haját, hogy tartósan meg
is őrizze ezt az állapotot. Karjai alatt hártyaszerű szárnyak
lógtak összehajtva, készen, hogy megfeszüljenek, mikor felemeli
kezeit, nyakát pedig átalakított mugli szegecses nyaklánc fogta
körül, ami így kísértetiesen hasonlított a Magyar Mennydörgő
fejének tüskeszerű tarajához.
Amikor
odaért hozzájuk, és körbefordult, még egy miniatűr farkat is
láthattak döbbent barátai, ami a csípője körül viselt övhöz
csatlakozott, rajta a lemásolt sárkány jellegzetes vörös
tüskéivel.
- Haver,
sárgák a szemeid! - jegyezte meg a Chudley Csúzlik őrzőjének
öltözött Ron csodálkozva. - Hová lett a szemüveged?
-
Színváltoztató Bűbáj és Dioptria Bájital - mutatott arcára a
sárkányember, és szélesen elvigyorodott a többiek csodálkozását
látva.
- Na,
hogy nézek ki?
- Nem
rossz - szólalt meg elismerően Ginny. - Szerintem nagyon élethű,
de Charlie a szakértő - azzal megfordult, hogy intsen a közelben
álldogáló bátyjának. Az iskola területének legidősebb
Weasleyje épp egy Arthur királynak öltözött sárkánnyal,
Dracóval beszélgetett az egyik órai anyagról. Egyértelmű volt,
hogy megpróbálja felszedni a tanárt, de mikor a férfi feléjük
fordult, vissza se nézve indult el a csapatuk irányába.
A
mardekáros fiú utána akart menni, hogy folytassák a beszélgetést,
de a hosszú taláros, mágusbotos Blaise a derekát átfogva
feltartóztatta, és a fülébe súgott valamit. Erre Draco csak
számítón elmosolyodott, és eltűnt Merlinje kíséretében.
Charlie
elkerekedett szemekkel sétált oda hozzájuk, és a többieket
szinte teljesen figyelmen kívül hagyva állt meg Harry előtt.
- Hűha – lehelte elképedve, és látszott rajta, hogy alig győzi befogadni a halloweeni jelmez részleteit, de legfőképp az alig takart test vonásait.
- Hűha – lehelte elképedve, és látszott rajta, hogy alig győzi befogadni a halloweeni jelmez részleteit, de legfőképp az alig takart test vonásait.
A
következő pillanatban elsötétedett a terem, és kettőjükön
kívül mindenki a tanári asztal helyére emelt pódium felé
fordult, így senki nem látta, ahogy a helyettesítő tanár
szenvedélyes csókkal jutalmazza az aprólékosan kidolgozott
öltözetet.
- Roxfort
diákjai, tanárai, és többi lakója! – kezdte el ünnepi
beszédét az igazgató, a rá vetülő vérvörös fénysugárban
állva. – A mai este iskolánk hagyományai szerint a
szórakozásról, a holtak és élők békés mókázásáról szól.
Mivel igazgatói teendőim mellett nem tudtam volna olyan színvonalas
műsort összeállítani, amit mindenki megérdemel a tanév
hátralévő részének kemény munkája előtt, így felkértem két
kivételesen tehetséges tanulót, hogy legyenek segítségemre. –
Hangos suttogás töltötte meg a termet, míg Dumbledore újra meg
nem szólalt. – Az est minden hátborzongató eseményéért a
továbbiakban nem más lesz a felelős, mint Mr. Fred és George
Weasley! – kiáltotta a tömeg ujjongása közepette, hisz mire
mondata közepére ért, a két mókamester már meg is jelent
mellette, és citromsárga talárjára repkedő hollókat bűvöltek
egy szempillantás alatt, majd süvegét változtatták világító
töklámpássá.
-
Köszönjük, igazgató úr – mondták az ikrek egyszerre, és
vigyorogva intettek az átváltoztatás miatt vidáman kuncogó
Dumbledore után. – Sziasztok! – fordultak közönségük felé,
és így végre mindenki teljes egészben láthatta a jelmezüket.
Kísértetiesen
hófehér talárjukon tenyérnyi fekete pókok masíroztak
körbe-körbe, néha megállva, és harcba szállva egymással.
Mindenkit kirázott a hideg, aki csak látta a valósághű illúziót,
főleg az első sorban állók, hisz az ízeltlábúak nem csak
minták voltak a vakító köpönyegen, hanem tényleg olyan volt,
mintha pókok özönlötték volna el a két fiút. A csodálkozás
akkor hágott tetőfokára, mikor George az egyik elsőst figyelve
lazán meglendítette bal kezében tartott pálcáját, és a
félelmetes állatok egyszerre indultak el a diák felé. Az ikrek
nevetve nézték, végig, hogyan bújik el a fiatal mardekáros fiú
házvezetője talárja mögé, aki bosszúsan vonta fel orrát, de
nem szólt rá a kisgyerekre. A pódium fénye követte a pókokat,
így láthatta mindenki a jelenetet. A griffendéles fiúk
visszahívták katonáikat, és már kifejezéstelen, kiolvashatatlan
arccal ismét a nagytermi sokaság felé fordultak.
-
Üdvözlünk mindenkit a halloweeni ünnepségen – szólaltak meg
sejtelmesen, hasonlóan ahhoz, mikor Trelawney professzor
hátborzongató próbál lenni az óráin. Csak az volt a különbség,
hogy az üveges tekintet és a hanglejtés a két Weasley számára
tényleg működött. – Különleges játékokkal készültünk a
számotokra, amik elhozzák az ünnep igazi hangulatát. – Harry
életében először látta úgy elvigyorodni az ikreket, hogy még a
hideg is kirázta tőle, pedig nem volt az az ijedős típus. A hatás
csak fokozódott, mikor észrevette a süvegjeiken egymás
tükörképeként lassan felfelé tekergő kígyókat. Lángok
csaptak fel a lényekből, és mindenki attól tartott, a két fiú
bármelyik percben megéghet. Elkerekedett szemekkel dőlt bele
Charlie ölelésébe, akit szintén lenyűgözött a produkció. –
Kezdődjön a móka!
A
kettőzött hang hátborzongatóan hatott a közönségre, hisz
tényleg olyan volt, mintha egyetlen ember mondaná a beszédet. Most
látszott igazán, mennyire is áll egymáshoz közel a két testvér,
hisz teljes összhangban adták elő első műsorukat, túlvilági
hangon varázsolva libabőrt minden jelmez alá. És a java talán
még csak most jön.
A
lidérces jelenéssé változott fiúk még mindig a semmibe
bámultak, messze a terem végébe, mereven nézve az üres
sötétséget. Légiesen egymásba karoltak, és több száz ember
lélegzete akadt el, ahogy seprű nélkül emelkedtek a levegőbe.
Teljes
szinkronban mozdították pálcáikat, amit Fred szokásos jobb
kezében tartott, de George még mindig a balt használta.
Köztudottan nagyon nehéz hozzászokni a másik kézzel való
varázsláshoz, így akik ismerték a fiúkat, és tudták, hogy
mindketten jobbkezesek, most még nagyobb áhítattal figyelték a
jelenséget.
-
Formidus Maximus!** – hangzott fel vérfagyasztó suttogásként a
varázsige, amit egyértelműen az ikrek találtak ki, hisz mindenki
tanácstalanul nézett egymásra a varázspálcáikból előtörő
szikrafolyamok halvány fényében. Aztán a két varázslat
egybeforrt, és egy hatalmas izzó, lüktető gömböt formált az
elnyílt szájakkal ácsorgó tömeg feje felett, majd hirtelen öt
szalag tört ki belőle.
A
fénycsíkok a terem különböző részein értek földet, és
szinte a semmiből varázsoltak elő öt apró fülkét, amik
bejáratát nehéz, fekete függöny fedte. Az egyik bódé ajtaja
felett egy kísértet kicsiny mása függött, a többi cégéren
lángcsóva, csontváz, üst és denevér díszelgett, apró jelként,
hogy vajon mi várhat rájuk odabent.
- Ha
teljesíted a küldetést, mi odabent vár rád – szólalt meg
ismét az ikrek félelmetes kettőse -, olyan jutalom lesz tiéd, mit
előre nem láttál. Fog kezedbe jó erősen bátorságod, és ki se
gyere, míg meg nem leled a sötétségbe burkolt világosságot.
Csak azon ajtó nyílik meg előtted, mi legnagyobb félelmedet
rejti, a várakozók nótáját addig elhúzzák Walpurgis Leányai.
Hatalmas
vérvörös füstfelhő robbant a színpadon, és mire eloszlott, a
zenekar már a húrok közé is csapott. A diákok két részre
szakadtak: az egyik csapat a zenekarhoz rohant, és csápolva
buliztak a dallamra, míg a többiek izgatottan várták a kis fülkék
előtt, hogy rájuk kerüljön a sor.
Beletelt
néhány percbe, mire mindenki megtalálta azt a függönyt, ami
szétvált előtte, majd egyszerre léptek be a vakító sötétségbe.
Ron előtt
a denevéres bódé ajtaja tárult fel, és tényleg nem látott
semmit. Próbálta szemeit a sötétséghez szoktatni, de hamarosan
rájött, hogy ennek semmi haszna. Az volt a bűbáj lényege, hogy
csak a többi érzékszervére hagyatkozzon.
Hasztalanul
kimeresztett szemekkel tapogatózott a teljes csendben és
fénytelenségben. A szoba falai sokkal távolabb voltak egymástól,
mint az kívülről látszott, és jeges félelem töltötte el a
szívét, mikor apró neszt hallott.
Hevesen
kapkodta az egyre hűvösebbnek tűnő levegőt, és mikor a bejárat
felé ment, hogy egyszerűen kimeneküljön, próbálkozásai csődöt
mondtak. A fülke minden oldala vastag, nedvesen hideg kőfallá vált
körülötte.
Futkározott
hátán a rémület, és a jutalomról lemondva nem akart mást, mint
végre kijutni innen.
-
Engedjetek ki – suttogta maga elé, bár nem tudta, hallja-e
valaki. Kétségbeesése akkor hágott a tetőfokára, mikor valamit
mozogni érzett vállán, majd egész hátán. Hajszálait
elmozdította valami a sötétben, és úgy érezte, megfullad. –
Fred, George, el fogom mondani anyának, AZONNAL ENGEDJETEK KI INNEN!
– sikította a semmibe, mert már biztos volt abban, hogy pókok
lepik el egész testét, és innen nincs menekvés.
Óráknak
tűnő percekig ütögette a falat öklével, és torkaszakadtából
kiáltozott, csapkodta magáról a láthatatlan ellenséget, mindezt
teljesen hasztalanul.
Mikor már
minden reményét elvesztette, és gondolatban minden átkot
rábocsátott testvéreire, hirtelen egy vékony fénycsík jelent
meg keze mellett. Azonnal felkapta a fejét, és hátrafordult, de
szinte abban a pillanatban meg is tántorodott.
Egy
közepes ónüst méretű szőrös undormány nézett rá gonosz
szemeivel, és első két lábát felé nyújtogatta. Ron esküdni
mert volna, hogy a szíve megállt egy pillanatra, mikor rájött,
hogy csak egyetlen út vezet innen kifelé: át a szörnyű szörnyön.
Remegve
hunyta le szemeit, és minden bátorságát megpróbálta
összesűríteni. Minél előbb ki akart kerülni innen, tehát nincs
más választása, mint a roham.
Erősen
rámarkolt a Chudley Csúzlik jelmezhez tartozó díszseprűjére, és
másik kezében tartott pálcáját az őt bámuló teremtményre
fogta. Annyira reszketett, hogy alig tudta megcélozni ellenfelét,
de végül mégis sikerült elkábítania egy Stuporral.
Látva a
lehetőséget sikítva ugrotta át a mozdulatlan testet, és hasra
esve landolt a függöny másik oldalán, magával sodorva a rá
váró, vélának öltözött Hermionét. Mikor rájött, hogy kire
sikerült zuhannia, arcát a lány nyakába temette, és szorosan
magához karolta őt.
- Annyira
örülök, hogy látlak! Azt hittem, nem jutok ki élve – motyogta,
és csak akkor volt hajlandó az alatta fekvővel együtt
feltápászkodni, mikor Ginny felvont szemöldökkel és csípőre
tett kezekkel köszörülte meg mellettük a torkát.
Ginnynek
nem volt ideje szóvá tenni a váratlan összegabalyodást, mert épp
felszabadult egy hely.
Tudta,
hogy a csontvázas ajtó fog megnyílni neki, hisz a másik négynél
nem járt eddig sikerrel.
Mély
levegőt véve lépett egyet előre, és a csendben tovább dúdolta
a dalt, amit épp játszott a zenekar, ezzel próbálva elűzni a
félelmet, ami lassan magával ragadta. A fülkékből kilépők
arcát látva, és beszámolóikat fél füllel hallgatva megtudta,
hogy mindenkinek más és más veszéllyel kell szembenéznie, és
tudta, hogy minden bátorságára szükség lesz a legyőzéséhez.
Lehunyt
szemmel állt a hideg szobában, és várta, hogy történjen valami,
hogy minél hamarabb túlessen a próbán, és visszamehessen a
barátaihoz, várva a jutalomra, amiről eddig senki nem beszélt.
Jeges
félelem kúszott felfelé gerince mentén, és még mindig csak
várt. Nem látott semmit, így csak elképzelni tudta a
lélegzetvételei okozta felhőpárákat, amik szétoszlottak a
semmiben, láthatatlanul, jelentéktelenül.
Egyre
csak várt és várt, érezte bőrén a percek múlását is, és még
mindig nem történt semmi.
Aztán
szépen lassan gondolkodni kezdett a magányos egyedüllétben.
Évekkel
ezelőtt Tom Denem megzavarta az elméjét, egy üres bábbá tette
őt, aki mestere minden szavának engedelmeskedik, és sosem
kérdőjelezi meg az adott parancsot. Tökéletes katonát faragtak
belőle néhány hónap alatt, és naiv magányossága majdnem az
életébe került, sőt, nem csak az övébe.
Szaporán
lélegezve nyugtatgatta magát, hogy ez az idő már elmúlt, és
nincs mitől félnie, hisz a napló elpusztult, és végül mindenki
megmenekült, de a súly nem emelkedett fel szívéről.
Az
üresség és az egyedüllét az, amitől a legjobban retteg, jött
rá egyszerre, és a gondolattól könnyek szúrták szemét. Rázta
őt az elfojtott zokogás, ahogy arra gondolt, milyen lenne barátai,
családja nélkül, ha nem kellene senkinek, és benne sem maradna
semmi, csak az üresség és a kegyetlenség, amivel a Sötét Nagyúr
megtöltötte annak idején.
Minden
elveszne, és a semmi maradna helyette.
Hangosan
felzokogott, hüppögéseit visszaverték a koromfekete falak, ez
volt az egyetlen társasága, és ő ökölbe szorított kezekkel
tartotta magát az összeeséstől.
Lehunyt
szemhéjain halvány fény derengett keresztül, és ahogy
kinyitotta sírástól vöröslő szemeit, megfordulva a szétnyílt
függönyt látta.
Ki akart
jutni. Hiányoztak neki a barátai.
Mielőtt
előre lépett volna, lenézett az őt kettészelő fénycsíkra, ami
megtört a szilárd talajon.
Egy
szakadék, egy mély nyílás terült el előtte, és ha egyet előre
lép, lezuhan a semmibe, nem lenne kibe kapaszkodnia, sem kire
támaszkodni a szükségben.
Árnyakat
látott a fényben mozogni, és eszébe jutottak, aki várnak rá
odakint. A bátyjai, a barátnője, és még Harry is, aki nem úgy
szereti őt, mint ahogy kiskora óta álmodozott róla. Mindannyian
hiányoznak neki, és ő az egyetlen, aki tehet azért, hogy újra
egy csapat legyenek.
Mély
levegőt vett, kihúzta magát, megtörölte könnyes szemeit és
arcát.
Meg kell
tennie, mert várnak rá odakint. Szeretik őt, és várnak rá.
Hátralépett
egyet, hogy lendületet vegyen, majd minden erejéből előre
szökkent, és átugrotta a szakadékot, ami elválasztotta
barátaitól.
Keményen
érkezett a Nagyterem biztos kőpadlójára, és amint
megtántorodott, Charlie már ott is volt, hogy elkapja a karját.
Azonnal átölelte bátyját, és mellkasába fúrta arcát, mint
mikor kicsi volt, és csak testvére tudta megvigasztalni rémálmai
után.
Harry
hangját is hallotta maguk mellett, majd egy harmadik kéz is
végigsimított hátán. A hetedik bátyám – gondolta mosolyogva,
és máris nyugodtabbnak érezte magát. Kinyitotta szemeit, és
hálásan nézett fel a fekete hajú fiúra.
Legyőzte
a sötétséget, az üres semmit, és visszatért a családjához,
ami a mindenséget jelentette számára már születése óta.
Boldognak érezte magát.
Végül
Harry úgy döntött, hogy nem vesz részt a játékban, hisz ki más
nézne szembe szinte minden héten a félelmeivel, ha nem ő…
Inkább
barátai körében élvezte a koncertet, nem törődve a furcsa
tekintetekkel, amiért egy tanár kezét fogja egész idő alatt. A
családjukat nem zavarta, és ez volt a legfontosabb.
Későre
járt az idő, és a Walpurgis Leányai kezdett kifogyni a dalokból.
Diákok és tanárok egyre fáradtabban használták ki a pihenésre
ítélt estét, mindenki vágyakozott már puha ágyikója után.
Aztán a
zenekar elköszönt, és ismét csend borult a teremre.
Most
aranyszín ködfelhő borult a színpadra, a tagok ebben tűntek el,
hogy átadhassák helyüket az est házigazdáinak, akik eddig a
tömegben vadásztak ijesztgethető emberekre, és nem is féltek
kihasználni minden egyes alkalmat.
Réveteg,
vérfagyasztó tekintetük helyett most játékosan mosolyogva néztek
végig a tömegen, és integettek az egy kupacba tömörült többi
Weasley felé.
- Jól
éreztétek magatokat? – kiáltották, mire ujjongás tört ki a
teremben. Vigyorogva néztek végig remekművükön, a kipirult
arcokon, és pálcáikat ismét felemelve, egymásba karolva
varázsoltak még egy utolsót. – Finite Incantatem! –
visszhangzott a teremben, és az öt fülke levetette magáról
koromfekete álcáit. – Egy kis magyarázattal tartozunk a
legbátrabbaknak és legkitartóbbaknak, akik részt vettek
játékunkban. Ezek a fülkék egyszerű fadobozok, amiket Teljes
Sötétség, és Hangszigetelő bűbájokkal vontunk be szeretett
igazgatónk segítségével – kacsintottak le a csillogó szemüvegű
Dumbledore-ra. – A legnagyobb félelmeitek minden esetben a
fejetekben volt, a képzeletetek szüleménye. És aki legyőzi saját
magát, különleges jutalmat érdemel.
Utolsó
szavaikra egy hatalmas, fehér köd úszott át a mennyezeten, lassan
ereszkedve a közönség feje fölé, majd szétterült tömeg
felett, egybefüggő réteget alkotva.
-
Kísértetek? – kérdezte bizonytalanul Harry a mellette állóktól,
de választ már nem kapott, mert abban a pillanatban több helyen is
megnyílt a felhőpaplan, és valami záporozni kezdett belőle.
A fények
lassan visszatértek a Nagyterembe, és lábuk elé nézve a diákok
láthatták a megannyi édességet, cukrot és csokoládét, ami még
mindig szakadatlanul potyogott a fejükre. Annyi volt belőle, hogy
mindenkinek egy hétig kitartott volna, ha igazságosan elosztják,
de természetesen mindenki harcba szállt a legfinomabb darabok
megszerzéséért.
Még a
hetedévesek is hajlongva szedték fel a különböző édességeket,
és ha figyeltek volna a tanárokra, láthatták volna, közülük is
jó néhány édesszájú csent el a rengeteg finomságból
valamennyit.
Mikor a
padlót már teljesen édességmentessé tették a nevetgélő
csapatok, az igazgató csatlakozott bűntársaihoz a színpadon, még
mindig hollós talárját és sütőtök-süvegét viselve.
- Azt
hiszem, mindenki egyetért velem, hogy ez volt a Roxfort
történelmének legemlékezetesebb Halloweenje, igazam van? –
Legnagyobb örömére mindenki ujjongva tapsolta meg hármasukat,
félhold alakú szemüvege nem győzött csillogni a meghatottságtól.
– Nemsokára éjfélt üt az óra, így az ünnepség ezennel véget
is ért. – Csalódottan zúgott fel a diáksereg. – Ne
aggódjatok, ami idén a tarsolyunkban maradt, a következő években
elő fog kerülni. Most pedig jó éjszakát mindenkinek! –
búcsúzott el.
–
Köszönjük, hogy eljöttetek! – hajoltak meg az ikrek is, majd
leléptek a pódiumról.
Szép
lassan kiürült a Nagyterem, a többség ásítva és mosolyogva
vonult el hálókörletébe, megszabadultak jelmezeiktől, és
kimerülten terültek el ágyaikon.
Két diák
viszont még mindig a pódium szélén ülve lógatta a lábát, és
nézték, ahogy a manók feltakarítják, és eredeti állapotába
állítják vissza a helyiséget.
George
épp süvegének lángkígyóját próbálta kioltani, mielőtt a
védővarázs eloszlana a fejfedőről, és tényleg kigyulladna,
mint testvéréé, amit alig néhány pillanattal ezelőtt oltottak
el, és most füstölögve pihent mellettük. Fred jelmezének utolsó
megmaradt pókját cirógatta, finoman simítva meg a szőrös állat
hátát, ami jámboran álldogált combján. A mágiával teremtett
állatnak már csak pár perce volt hátra, mielőtt társait követve
ő is szertefoszlott volna.
- Egész
jók vagyunk ebben – szólalt meg a fiatalabb iker, mikor végre
kialudt a műkígyó tüze. Így is megpörkölődött a süveg, de
nem volt vészes a kár.
- Ezt
eddig is tudtuk – válaszolta Fred, és elgondolkodva nézte, ahogy
köddé válik fekete barátja, majd testvérére nézett. – Mire
gondolsz? – kérdezte.
George
megemelte szemöldökét, és vigyorogva visszabámult rá.
- Mióta
kell ezt neked megkérdezned? Természetesen arra, amire te –
válaszolta nevetve.
- Hogy
nyissunk egy boltot, ahol a saját cuccainkat áruljuk…
- …és
alapítsunk egy vállalkozást, ami ilyen bulikat szervez.
- Haver,
félelmetesek vagyunk – vigyorgott Fred, és átkarolta öccse
vállát.
- Áhh,
csak a személyes varázsom teszi.
- Miért
a tiéd?
- Mert én
vagyok a szebb.
- Ez
igaz.
- Akkor
mi legyen a nevünk?
- Ha
szabadna tennem egy javaslatot – szólalt meg mellettük egy hang,
és ők megugrottak meglepetésükben. Azt hitték, teljesen egyedül
maradtak a teremben, de Dumbledore-t látva tudták, ez nem volt
teljesen így.
-
Természetesen – válaszolták hirtelen megjelenő cinkostársuknak.
- Mit
szólnátok a Weasley Varázsvicc Vállalathoz?
-
Tökéletes – vágták rá azonnal, nem kellett gondolkodniuk a
válaszon. – Köszönjük, igazgató úr.
- Örülök,
hogy segíthettem – biccentett feléjük a szakállas csínytevő,
majd egy utolsó mosollyal elindult aludni.
- Nem
semmi az öreg – jegyezte meg George, mikor az ősz mágus mögött
bezárult az ajtó.
- Van
benne spiritusz, az biztos.
Még
percekig nevetgéltek a rémült és vidám arcokat felidézve,
büszkén, hogy ilyen jól sült el az este, aztán dolguk végeztével
elvonultak, hogy kipihenjék a kemény munka okozta fáradtságot.
Így ért
véget az első rendezvény, amit a Weasley Varázsvicc Vállalat
szervezett és bonyolított le, Albus Dumbledore, későbbi
tiszteletbeli üzlettársuk segédkezésével.
VÉGE
*Az
esztragon és a sárkánynövény a tárkony kevésbé ismert nevei.
**Szabadfordítást
alkalmaztam, jelentése olyasmi, hogy „Maximális Rettegés!”.
Kedves Író!
VálaszTörlésNagyon kedves történetet írtál Nekünk! És őszintén hálás vagyok, hogy feltüntetted, hogy humorpróbálkozás volt :))
I. A történet megfelelt-e a kihívás és az adott csapat témájának? Mennyire voltak hangsúlyosan beépítve a kulcsok?
A kihívás és a csapat is meg volt. A zene hangulata is átjött az ikreknek hála :) Az idézet mondjuk szerintem nem kapott akkora hangsúlyt, bár ezt nem találom akkora nagy bajnak. És hát nyilván Halloween volt. :) 8,5 pont
II. Karakterhűek voltak-e a szereplők?
Részben ennél a kérdésnél vagyok hálás a humor feltüntetéséért, mert Harry szegényem valahogy nem volt az igazi, ahogy úgy elmélkedett új identitásán. Nem tudom engem valahogy mindig furcsán érint, ha egy 15 évest összeboronálnak egy tanárral, még akkor is ha az fiatal, jobban esett volna a lelkemnek, ha Harryék mondjuk hetedévesek, bár értem én, hogy akkor az ikreknek már nem lett volna helye az iskolában, szóval efelett abszolút szemet hunyok, meg végülis ez az én rigolyám.
Az ikreket nagyon bírtam, szerintem jól eltaláltad őket. És Dumbledore is, a kis huncut. ;)
9 pont
III. Kidolgozott volt-e a cselekmény? Maradtak benne logikai buktatók, elvarratlan szálak?
Szerintem igen, nem gondolom, hogy valami hiányzott volna a felépítésben és elvarratlan szálat sem találtam benne. Volt eleje és vége a történetnek. És tetszett, hogy ha már Halloween akkor van benne egy kis ijesztgetés is, amit én a kulcspárodnál kissé hiányoltam. 10 pont
IV. Megfelelő volt-e helyesírásilag a mű? Mennyire tetszett a stílus, forma, szerkezet?
Nem találtam benne szembetűnő, zavaró hibát. A stílusod is élvezhető volt, ahogy mondtad próbáltad humorosra venni, ez itt-ott sikerült is. Szép a szó és a kép használatod. 10 pont
V. Összességében mennyire tetszett a történet?
Tetszett, jókat nevettem a történeten és a történettel együtt. Kedves szórakozást nyújtottál, ami az ilyen hűvös napokon jól esik. 9 pont
Sok sikert kívánok a továbbiakban, és sok szép pontot!
Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdvözlettel: rosemalfoy /RoseM/ ( Kritika Klub Tag, megtalálsz minket a Merengő fórumán/
Kedves RoseM! Érkezett egy válasz a Szerzőtől:
VálaszTörlésKedves, RoseM!
Szuper, hogy ennyire tetszett a történetem, és köszi a pontokat :D
Igen, az idézet kicsit elveszett, mert részekre lett bontva. Az ikrekre vonatkozott a legvége, és Ginnynél próbáltam kihangsúlyozni a barátok fontosságát.
Harry kicsit elcsúszott, ezt elismerem, de most az egyszer mellékszereplővé vált, talán nem sértődik meg annyira. (Tekintve, hogy ő kér mindig kevesebb figyelmet :P)
A Weasley ikreket öröm volt átváltoztatni egy kicsit. Úgy érzem, hogy amikor egy-egy csínyük miatt megtévesztően ártatlanul hazudják valaki szemébe, hogy nem ők voltak, megmutatkozik színészi tehetségük, és ezzel élvezet volt eljátszadozni :D
Még egyszer köszi, hogy írtál és pontoztál:
Az Író
I. Kihívásszellem, csapat & kulcsok - 10/10
VálaszTörlésCsupa-csupa Weasley (bár ennek ellenére megvolt az az érzésem, hogy mégis mintha Harry lenne a középpontban), csupa móka, kacagás, hű voltál a kihíváshoz és a csapatodhoz egyaránt. Remek volt a Halloween megvalósítása, az idézet nagyon illett az ikrekhez, de nem kapott akkora hangsúlyt, a zenéhez képest viszont annyira nem volt borzongató a sztori, de ezért eszem ágában sincs levonni pontot. :)
II. Karakterhűség - 10/10
Ragaszkodsz hozzájuk és nagyon hozod a könyvekben megszokott összképet, egyszerűen semmi kisiklás nincs, de pont ettől kicsit vértelennek hatnak a karaktereid, nem nagyon teszel hozzájuk semmi újat, nem világítod meg más nézőpontból. Ez nem tartozik a karakterhűséghez, csak az én észrevételem.
III. Cselekmény - 7/10
Hát, ez a sztori gyengepontja, illetve nem is maga a történet, hanem a történetvezetés. Nem érzed szükségét különösebb magyarázatoknak olyan fajsúlyos fordulatok esetében, mint pl. Harry, aki addig nem is volt meleg, hirtelen vonzalmat érez Charlie iránt :Đ, ellenben nem annyira lényeges dolgoknak (pl. Charlie testszaga és a sárkányok) nagyobb figyelmet szentelsz. Annyira hirtelen hoztad össze őket, hogy vissza kellett ugranom pár sort, hátha lemaradtam valamiről... hát, ha legalább eleve úgy mutatod be őket, vagy legalább Harryt, hogy meleg, sokkal kevésbé lett volna ez zavaró. Kapkodós, ugrál a cselekmény, de a jó leírásokkal, ügyes hangulatkeltéssel ezt azért elég jól ellensúlyozod, például tök eredeti és fandomazonos szerintem a halloweeni bál minden egyes bohókás részlete, aztán a derűs-poénkodós hangulatot nagyon félbeszakítod a nagy attrakcióval, és nem is csattan akkorát, mint ahogy felhergelted előtte az olvasódat a csattanóra. Kicsit szétcsúszónak éreztem a cselekményt, összemaszatolódottnak, nehéz ennyi szállal dolgozni, bizony.
IV. Stílus, forma & szerkezet - 8/10
Ami igazán bosszantani tud, a felesleges körülírások: a neve helyett "a vörös hajú", "a smaragd szemű", "az idősebb Weasley", és a kedvencem (bár a "villámheges barátjuk" is fut a mezőnyben): "Az iskola területének legidősebb Weasleyje". Ez mind fárasztó, mű és felesleges, ettől igazán nem lesz választékosabb, ezen a téren ne félj a szóismétlésektől, teljesen jó lesz, ha azt írod, Charlie vagy a férfi vagy ritkán barátja/párja/évfolyamtársa. A kereszt- és vezetéknevet sem kell váltogatni, tudom, hogy megszokott dolog ez a fanficírásban, de most már nagyon kikívánkozik belőlem, ez olyan, mintha a szempontszereplőd az ismerőseire (illetve hiányában te a szereplődre) hol Kovácsként, hol Katiként gondolna, Rowling sem írt bekezdésenként felváltva Harryt és Pottert, és Pitont sem becézgette időnként Perselusnak. Ezeket a kis megszokott bakikat leszámítva a stílusod gördülékeny, olvasmányos, sőt kimondottan szórakoztató, nincs vele nagy baj, és a történet előrehaladtával érezhetően egyre élvezhetőbb. A humorod elég jó, én legalábbis nagyon értékeltem, kiváltottál belőlem pár, az eredeti HP-élményhez hasonló vigyort :Đ. A helyesírás rendben volt, az az egy vagy kettő elütés nem zavart sok vizet.
V. Összkép - 9/10
Színpompás, eredeti, humoros limonádé, mintha beléptem volna a Weasley Varázsvicc Vállalat boltjába. Nem nyűgöztél le (oké, valljuk be, ez ebben a műfajban nem kicsi feladat lenne), de nagyon élveztem olvasni, azt hiszem, a humorod már önmagában elvitte volna a hátán az egészet. A fogalmazásod szerintem érdemes lenne még tudatosan fejlesztgetni, illetve jobban is ki tudnád bontani a történetet, de látszik, tele vagy ötletekkel, és végül is ez az, ami kell, az már csak az én véleményem, hogy szerintem ennél sokkal több is van benned, és szintekkel jobbakat is alkothatnál.
Feldobtad az estémet, köszönöm Neked, és nagyon sok hasznos, illetve dicsérő kritikát, sok-sok pontot kívánok!
Pontok még egyszer:
I. 10/10
II. 10/10
III. 7/10
IV. 8/10
V. 9/10
Kedves Író!
VálaszTörlésBevallom, hogy ez volt ez első, hogy Slashet olvastam. Örömmel tapasztaltam, hogy ez cseppet sem zavart a történet olvasása közben :D
I. A történet megfelelt-e a kihívás és az adott csapat témájának? Mennyire voltak hangsúlyosan beépítve a kulcsok?
Sikerült megfognod a Halloween hangulatát. A zene is passzolt a történethez. Egyedül az idézetet nem tudtam hova tenni, de attól függetlenül jól megoldottad a feladatot. 8 pont
II. Karakterhűek voltak-e a szereplők?
Viszonylag igen. Furcsa volt kicsit a szerelmes Harry, de ez nem rontott a történeten. A Weasleyk tökéletesek voltak, főleg az ikrek. 9,5 pont
III. Kidolgozott volt-e a cselekmény? Maradtak benne logikai buktatók, elvarratlan szálak?
Egyedül Harry hirtelen változása zavart, ezt nem értettem. Túl gyorsan történt ez a szerelembeesés. Feleslegesnek éreztem ezt a szálat a cselekményben, de ettől még ugyanúgy tetszett. 9 pont
IV. Megfelelő volt-e helyesírásilag a mű? Mennyire tetszett a stílus, forma, szerkezet?
Én nem találtam benne semmi hibát. A stílusod jó, nekem tetszett. A formával és a szerkezettel sincs semmi baj. 10 pont
V. Összességében mennyire tetszett a történet?
Tetszett! Szerintem nagyon jó lett, főleg a Halloween volt benne igazán jó. 10 pont
Üdv: WitchCat